Harminchetedik fejezet.
Mint akik elrévedeznek

    Amikor senki nem számított rá, kitört a botrány.
    Ártalmatlannak tűnő cikk jelent meg a Befejezetlen Mondatban a hatvanas, hetvenes évek különös divatjáról, a digózásról. A szerző megszólaltatott egy bizonyos Francesco Partado nevezetű férfit, kora neves milánói labdarúgóját, aki a messze földön híres magyar lányok kedvéért többször járt Magyarországon cimborájával, a katalán Carles Dombidával. Csakhogy a két férfi barátsága idővel kifejezetten ellenségessé vált, és amikor a sportszergyáros Partado az olasz nagykövetség útján tudomást szerzett arról, hogy neve fölmerült a magyarországi sajtóban, ráadásul összefüggésbe hozva riválisával, Dombidával, hitelrontásért perrel fenyegette a lapot. A leghatározottabb hangon követelte a fotós, a riporter és a szerkesztő fejét, továbbá kártérítésként jelentős összeget és persze helyreigazítást, mondván, amikor interjút kértek tőle, arról nem volt szó, hogy kompromittáló fotókat közölnek róla, amelyeken együtt látszik Dombidával.
    A történet dagadt és dagadt, már a külügyminisztériumok is beavatkoztak, sőt – mivel a temperamentumos Partado nem szakadt el a focibiznisztől – magasabb szintű politikai körök is, hiszen az egykori focista elment panaszával egészen a Milan néhai elnökéig, hazája aktuális miniszterelnökéig, aki szót emelt egykori kedvenc játékosa érdekében.
    Lechnicznének főhetett a feje, hogyan másszék ki a csapdából.
    A képeket egyébként Partado valamikori pesti barátnője bocsátotta rendelkezésükre. Nem tűnt föl bennük semmi jogsértő: vidám fiatalok a Balaton partján és a kivilágított Budapesten egy Alfa Romeo előtt.
    Lechniczné, amikor bekérették a külügyminisztériumba, avval kezdte, hogy lapja viselt dolgaiért őt terheli minden felelősség.
    – Fölhívom ugyanakkor becses figyelmüket – fűzte hozzá –, hogy a Befejezetlen Mondat magánvállalkozás. Mint tulajdonosnak és magyar állampolgárnak, kizárólag az én illetőségem, ha hazámnak bármi kára származna az üzleti ügyeimből.
    E bevezetőt követően a kiadóvezető kifejtette, hogy munkatársai a szakma etikai normáit betartva cselekedtek. Miután pontot tett mondandója végére, a lap jogásza, aki főnökasszonyát elkísérte a raportra, egy dokumentum másolatát helyezte az asztalra.
    – Megjelenés előtt minden interjúalanyunknak bemutatjuk a róla szóló írást és képeket, és nyilatkozattételre kérjük őket. Íme.
    És valóban: Partado szignója ott szerepelt a papírlap alján, miszerint alulírott hozzájárul a vele készített interjú és a róla készült fölvételek közzétételéhez.
    – Akkor már csak azt az apró kérdést kell tisztáznunk, ebbe beleértendő-e, hogy korábbi képek közléséhez is hozzájárult… – szigorodott el a külügyi tisztviselő arca.
    – Mivel az interjú alapvetően hajdani magyarországi kirándulásairól szólt, a válaszom határozott igen. De ennek bizonyítása legyen az ügyvédek dolga.
    Lechniczné körömszakadtáig védte az embereit.
    Amikor visszament az irodájába, hosszasan elnézegette a lapban közzétett régi képeket, aztán halkan füttyentett. És azonmód ment is le a szerkesztőségbe.
    – Ifi! Te ezt láttad? – és a balatoni képen szereplők közül rábökött valakire.
    Elakadt Kés Márk az Ajtóval. Örömét lelte abban, hogy visszautazott az időben, első szerelme, Csobán Ilonka története például inkább édességgel töltötte el, mintsem keserűséggel. Sokakról mesélt már gyerekkorából, Kovács Éváról és Bali Mártáról és a többiekről – a lista nem nyúlt hosszúra –, a készülő művet jótékony ártatlanság lengte be, különösen, amikor elidőzött annál a pontnál, amikor Aldával – barátságuk hajnalán – azt játszották, hogy ők Tutajos és Bütyök a Tüskevárból. Alda-Tutajos rögvest bejelentette jogos igényét egy Sári nevű ifjú hölgyre, mondván, ő ismeri régebbről, ennek következtében szerelme is régebbről datálódik, vagyis Késnek, azaz Bütyöknek kötelessége a történeti hűség kedvéért keresni magának egy Katicát. Kés tízévesen így talált hát Horváth Katira.
    Fölidézni ezeket az időket? Elrévedezett maga a szerző is. Hogy esztendő múltán ő is beleszerelmesedett Sáriba, Tomit akkor már nem zavarta, később pedig jöttek Márknak mások, Zsuzsa, Hédi, majd még két Márta, továbbá egy nyár erejéig későbbi felesége nővére is. Egészen Szedit fölbukkanásáig.
    De most, hogy a Szedit utáni időkhöz ért, amelyek átvezették a jelenbe, megfontolandó dilemmákkal találta magát szembe: írjon-e például Üzbék Veronról? Maradjon-e nyoma a fölizzó-kihűlő lángolásnak, amellyel Tomi is szembesülhet, ha egyszer majd… találkoznak újra? Vagy mit mondjon el egy jóval későbbi furcsaságról: mit írjon Létszy Dóráról?
    Dóra érzékelte, hogy barátja vívódik. És a dolgába ugyan nem akart belebeszélni, döntsön csak Márk maga, ám néhány napnyi tépelődés után mégis félrevonta.
    – Mindazt, amit nem mondtál el odalenn, Márkocska, mondd el végre idefönn! Évekig újságírónak mutattad magad, megjegyzem, nem voltál rossz… De azért jó néhányan tudtuk rólad, hogy nem annak születtél. Tisztességgel kitanultad a szakmát. És aztán a rejtőzködés abban a független kommunikációs szakértői létben! Nézz végre szembe a valósággal, Márk! Ha életedben nem is, legalább halálodban vállald önmagad.
    Létszy Dóra föladta Kés Márknak a leckét.
    És ha már belekezdett, folytatta.
    – Ami pedig bennünket illet… Ideje lezárnod magadban ezt a… légnemű vágyat. De az, hogy Jutka és Sándor odalenn, az már majdnem olyan, mintha valaha mi… A Földön még beteljesülhet, ami idefönn már soha.
    – Ez valami titkos ezotéria? – kérdezte hangjában kis szomorúsággal Kés.
    – Ó, inkább fizika. Olyasmi, mint… az idő dimenziója – válaszolta Létszy Dóra, aki egyébként nem sokat konyított a természettudományokhoz.
    – Nem is tudtam, hogy fizikus vagy. Vagy inkább filozófus? – A mosoly kissé kesernyésre sikeredett. Úgy tűnt, végleg megállapodtak a barátságban.
    Odalent pedig Jutka és Sándor között megint szóba került a jövő, és immár az asszony sem ütötte el a témát.
    – Hát, ha valóban komolyan gondolod, nekem hamarosan nyári szünetem lesz… Augusztus közepén tudnék szakítani időt erre-arra. És ha nászútra is akarnál vinni, tanévkezdésre éppen vissza is érnénk.
    Jutka azt számolta, egy nyárvégi esküvővel szinte éppen letelik a gyászév. Senki nem szólhat semmit, bár inkább a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Sándort pedig mintha sürgette volna az idő: még azt megelőzően szerette volna látni a maga jövőjét, hogy nagypapává válik. És a kisebbik lánya is ez idő tájt említette meg: levelet kapott Londonból.
    – Semmi különös, papa. Csak egy e-mail.
    És részletesen beszámolt apjának arról, milyen kellemesen elbeszélgetett ifjabb Lechnicz Árpáddal a Befejezetlen Mondat ünnepi vacsoráján, s mennyi közös témájuk akadt. És Erkel Sándor törvényszerűnek tartotta, hogy az „ötök” – magában így nevezte a hajdani Alda-Ifkovics-Kés-Létszy-Tóth kvintettet – valamilyen formában, ha leszármazottaik révén is, de folyton fölbukkannak a mindennapokban.
    – Tehát Dóra lánya Teri fiával! Bármi megtörténhet.
    Csak szegény Tardó Zsuzsannának nem futotta az idejéből magánéletre. Dolgozott és dolgozott, alig aludt, haza is ritkán járt a Balaton-felvidékre.
    – Mikor dolgozzék az ember látástól vakulásig, ha nem fiatal fejjel? – kérdezgették egymást a szülei, amikor újra és újra elolvasták lányuk addig megjelent cikkeit. A dosszié, ha lassan is, de egyre terebélyesedett.
    – Gondoltad volna, hogy egyszer doktor lesz a lányunkból? És hogy könyvet is ír? – erősített rá az anyja, de az apja elmerengett.
    – Csakhogy… mikor lesz nekünk kis unokánk?
    Ilyesmi azonban szóba se jöhetett. Zsuzsanna néha arra gondolt, ha ez így folytatódik, akár apácának is állhatna.
    Kérdezte Aldát, szerinte elképzelhető-e, hogy kivegyen két hét szabadságot. Különben is járna neki tanulmányi szabadság a vizsgákra… Alda somolygott, és a főszerkesztőhöz irányította.
    – Munkaügyi kérdésekben ő az illetékes.
    Ifkovics Tivadar néhány pillanatig emlékeztetett korábbi önmagára.
    – Oldd meg a problémáidat magad – nézett föl a papírjaiból, amikor Zsuzsanna bekopogott hozzá. – A munkádat senki el nem végzi helyetted. Szép elmélet az alkotmány, a polgári törvénykönyv, a munka törvénykönyve… Annyi kedvezményt kapsz, hogy nem kell bejönnöd, ha nincs idebent dolgod. A szabad időd fölött pedig nem kívánok rendelkezni.
    A szelíd konfliktusról Lechniczné is értesült: talán Alda, talán Ifkovics említhette neki, hiszen mindketten tudták, hogy a főnökasszony kedvencéről van szó. Így aztán a tulajdonos – Partado ide, külügyminisztérium oda – félrevonta Zsuzsannát.
    – Újságírónak lenni életforma, kisasszony, ha nem tűnt volna föl idáig – jegyezte meg mintegy mellékesen. – Mi, ha jól emlékezem, a nyolcvanas években nem is mentünk szabadságra. És ha mentünk volna? Akkor talán becsuktuk volna a fülünket? Puhány nemzedék vagytok – legyintett Lechniczné, mert ennyit elegendőnek vélt a főnöki pedagógiából.
    Sok múlhatott volna John Ivcovichon, de a fiatalember döntött: hamarosan lejár a kiküldetése, ostobaság hát belebonyolódnia valamibe, amit úgyis kettéhasítana egy óceán. Futó kalandot pedig nem nézett ki a vasalódeszkás lányból… Így aztán elmaradtak az ajtórésbe dugott cédulák, és hiába jutottak el hozzá a lány üzenetei, nem reagált rájuk.
    Eltöprengett azon is, hagyja-e el úgy ezt az országot – gyerekkori kellemetlen emlékei már homályba vesztek –, hogy egy árva szót nem váltott az apjával…
    Anyjával hetente beszélt telefonon, tapintatosan megkérdezte tőle, üzenne-e valamit volt férjének. Tudta, anyja mennyi mindent állt ki amellett az ember mellett, aki valami véletlen folytán az ő apja lett: megbántani semmiképpen nem akarta. Az asszony azonban, mint aki hónapok óta készült a kérdésre, csak annyit mondott:
    – Mégiscsak az apád, fiam.
    – Egyszer, véletlenül, láttam őt, anya. Már nem iszik.
    – Ki tudja, mikor láthatod őt újra… Ha láthatod egyáltalán. Annyi szesz, amennyit ő engedett le a torkán, észrevétlenül marja szét az embert.
    John Ivcovich ezeket a mondatokat úgy értelmezte: fölhatalmazást kapott a találkozásra.
    – Nő nem, apa igen. Ezt még elintézem, mielőtt hazamegyek – és indult újabb előadást tartani, ezúttal Siófokra.
 
(folyt. köv.)