Harminckettedik fejezet.
Lenti-fenti mindennapok

    Lechnicz Árpádhoz nem volt könnyű bejutni.
    Titkárnője húsz esztendő alatt, amióta csak együtt dolgoztak, kiismerte főnöke minden rapliját. Az asszony egyetlen gyermekét egyedül nevelő anyaként kevés híján épp betöltötte a negyvenet, amikor munkát vállalt az akkor még kezdő, bár már jól menő vállalkozó mellett: köszöngettek egymásnak az akadémiai számítástechnikai központ folyosóin, Mara később segített a géemká könyvelésében, amikor pedig a matematikus céget alapított, maga mellé vette a slágfertig hölgyet. Aki utólag sokat gondolkozott, nem volt-e vakröpülés, hogy föladta biztos állását a bizonytalanért, ám az első pillanattól fogva bízott főnökében, akinek hamar jobbkezévé vált. Két évtized nagy idő: mindenről tudott, ami a cégnél történt, ehhez persze passzolt a pénzügyi és számviteli főiskolai diploma. Azon is el-eltöprengett, volt-e titokban szerelmes az elnök-vezérigazgatóba, de mindig avval nyugtatta magát, hogy csupán a férfi elméje nyűgözte le. Az, ahogyan – mint valami matematikai rendszert – létrehozta a kelet-közép-európai vállalatóriást, és ahogy még hetvenévesen is irányítja azt.
    Bánatházy Mara – elvált férjétől örökölt vezetékneve egyáltalán nem illett a termetes asszonysághoz – a harmadik telefonhívás után is kíméletlenül eltanácsolta a producert, hiába folyamodott az újra és újra tíz percért az elnök-vezérigazgató drága idejéből. A rámenős fiatalember persze tudta, ha elárulja, mindössze egy CD-hez szeretne támogatást kérni, továbbá az ahhoz társuló könyvhöz és országos turnéhoz, soha nem jut be egyetlen földi hatalmassághoz sem, ezért a már bevált fordulathoz nyúlt: csak egy hívónév, jelen esetben Savanyú Henriké és hozzá egy célzás:
    – Az ügy nem tűr halasztást, és, pardon, csak személyesen oszthatom meg információimat az érintettel.
    A titkárságvezető ismert minden trükköt, amellyel a pénzkunyerálók próbálkoznak, így hát eleinte a maga udvarias, de könyörtelen módján rázta le a producert, végül azonban közölte vele, hogy amennyiben ilyen erőszakos, keresztbe fog neki feküdni a küszöbön, ha odáig merészkedne. Bár mintha az említett ízű úr már járt volna az irodában… Visszalapozott a határidőnaplójában, hát persze, a Sauer Verlag és a lapalapítás meg a kivásárlás, ezért a negyedik telefonhívás után megemlítette főnökének, kire hivatkozva telefonálgat egy pasas kétnaponta.
    Lechnicz Árpádnak arcizma se rándult.
    – Adjon neki időpontot. Meghallgatom, mit akar.
    Így kapta meg a producer a remélt tíz percet, amelyet egyébiránt tökéletesen elegendőnek tartott ahhoz, hogy pénzt szerezzen terveihez a lecHcom Zrt.-től. Ráadásul jókedvében találta az elnök-vezérigazgatót.
    – Tudja, barátom, mi a pénzcsinálás trükkje? – kérdezte a hatodik percben a tapasztalt üzletember a kevésbé tapasztalttól. – Adok egy ingyenes tanácsot. Vegyen föl kölcsönt, hogy legyen egy pici tőkéje, mert ahogyan mondani szokás, csak az első milliót nehéz összeszedni. Aztán kérdezze meg a magát érdeklő szakterület legjobb elméit, mivel foglalkoznának abban az esetben, ha nem béklyózná a kezüket semmi. Füleljen, és ha talál az ábrándok közt néhány használható ötletet, fizesse meg a fickókat, hogy később is a barátai maradjanak. Erre ügyeljen! Aztán fogadjon föl néhány tapasztalt szakembert, és a legjobb ideát váltsa velük valóra. Rájuk persze már kevesebbet kell szánnia. És miközben fut az egyik projektje, kezdje azonnal a másikat, mert a bizniszben nincs megállás.
    – Vagyis, ha jól értem, pénzt ugyan nem ad, de megkaptam az első használható tippet?
    – Majdnem jól érti, ifjú barátom – nevette el magát Lechnicz Árpád. – Viszont szerencséje van, márpedig az üzlethez az is kell. Kapcsolatom nevezett úrral bizonyos fokig családiasnak mondható. Nem szorul az én segítségemre – csak megemlítem, hogy akár a müncheni Sauer Verlag is támogathatná a maga boltját –, tehát amit teszek, nem miatta teszem. Hívja holnap a titkárnőmet, tudomásom szerint már jól összeszoktak. Én pedig köszönöm kitüntető bizalmát.
    Evvel az elnök-vezérigazgató fölállt, jelezve, hogy a megszabott tíz perc eltelt. A producer távozott, Lechnicz pedig kiszólt a titkárnőnek, hogy holnap milyen összeget bocsásson a fickó rendelkezésére a kulturális mecenatúrára elkülönített alapból.
    – Mostantól igényt tartok az együttérzésedre – mondta nejének Ifkovics Tivadar.
    Évek óta nem fordult elő velük ilyesmi. Amint hazaértek, koccintottak a sikeres bevásárlás örömére, mint tették házasságuk első éveiben, aztán a minisztériumi főosztályvezetőből főszerkesztővé visszavedlett néhai jogász azonmód fehérneműt cserélt, s felesége csodálkozva figyelte, milyen magakelletően illeg-billeg az apjaféle gatyában a tükör előtt, s köldöke alatt hogy fityeg a masnira kötött gatyamadzag. És a félmeztelen férfi látványa az asszonynak azt is az eszébe juttatta, valaha mennyire szerelmes volt ebbe a tulajdonképpen ma is kellemes külsejű uraságba, így hát odalépett hozzá, igazított valamit az intim ruhadarabon, és a mozdulatból végül olyasmi kerekedett, aminek következtében reggel mindketten erősen hiányos öltözékben ébredtek egymás mellett az ágyban.
    Ekkor hangzott el az ominózus mondat Ifkovics Tivadar szájából, amire a felesége az alábbiakat válaszolta:
    – Sajnálom, hogy nem szültem neked gyereket. Bocsáss meg érte.
    Ifkovics Tivadar pedig úgy tett, mintha csak a fölkelő nap csiklandozta volna ezen a kora reggeli órán az arcát, megdörzsölte hát a szemét, közelebb húzta magához a feleségét – az asszony elillanó nedvességet érzett férje ujja hegyén –, és enyhén megszorította a vállát.
    – Minden úgy van jól, kistündér, ahogy az élet hozza. Vagy, ha neked úgy jobban tetszik, a Jóisten.
    Az asszony arra gondolt, milyen régen szólította őt Tivadar kistündérnek.
    A Jóisten pedig, aki föntről figyelte, hogyan ébredezik alant az Ifkovics házaspár, ekkor magukra hagyta őket, és útnak indult, hogy szemügyre vételezze birodalmát.
    Létszy Dórát Fehér Emil társaságában találta abban a kávézóban – a Szabad Másvilág szomszédságában –, ahová Dóra Kés Márkkal is be-beült, ámbár a néhai független kommunikációs szakértő mostanában elmozdíthatatlannak tűnt kézirata mellől, ingázott a szerkesztőség és az otthona között – valahol a másvilágon is laknia kell az embernek, még ha földi mértékkel mérve meg is halt –, szóval a középkorú zsurnaliszta az öreg főszerkesztő oldalán ücsörgött. Dóra teát ivott, Fehér Emil ellenben vodkát, ráadásul fröccsel kísérte, és mindehhez még rá is gyújtott. Éppen akkor, amikor váratlan látogatójuk akadt.
    – Látom, mit művelsz megint, fiam. Nézd, nyugodtan tönkre teheted az egészségedet, immáron nincs jelentősége, de… Tudnod kell, te vagy az egyetlen, akinek elnézem az ilyesmit.
    – Tudom, tudom – hajtott fejet Fehér Emil. – Bár ne vedd zokon, ha magam ellen beszélek, és fölemlegetem, hogy néha azért túlságosan engedékeny vagy.
    – Mire gondolsz? – vonta föl szemöldökét a nagylelkű kritikus.
    – Nos, például az én esetemben azt a munkaszolgálatot nem kellett volna hagynod. Nem volt valami kellemes dolog, meg kell mondanom őszintén. Igaz, én még egy szót se szóljak: találkoztam errefelé néhányakkal, akik egyenesen onnan érkeztek ide. Hogy egyéb útvonalakról ne is beszéljek.
    E szavak hallatán az Úr széket kerített magának.
    – Ti, odalent, vicceket szoktatok mesélni. Idézhetnék egyet?
    Létszy Dóra még sosem látta ilyen emberinek az Istent. Észrevétlenül megérintette bordáit, valóban megvan-e mindegyik, mert most hitte el először, hogy ama másik önmaga képmására formálta Ádámot és Évát.
    – Ha netán ismernétek, szóljatok. Szóval hogy, hogy nem, a részletektől most tekintsünk el, megint jön az özönvíz. Ül Nóé egy fa tetején, a talpát nyaldossa a víz. Éppen közeledik egy csónak arrafelé, fölkiáltanak neki az evezősök, hogy szálljon be, de ő nem mozdul. „Ha Isten akarja, megment! Én maradok, ahol vagyok!” A derekáig ér a víz, jön egy motorcsónak, már messziről integetnek neki, de nekik is azt válaszolja: „Ha akarja, megment engem az én Uram, maradok!” A nyakáig ér a víz, köröz fölötte egy helikopter, eresztik lefelé a kötélhágcsót, de ő nem mászik föl. „Hívő ember vagyok, ha meg akar menteni az Isten, megment!” Így aztán Nóé megfullad az áradásban. Aztán elém kerül, és szemrehányást tesz nekem, miért nem mentettem meg. Mit gondoltok, mit felelek neki?
    Fehér Emil bólintott.
    – Hát azt, hogy szerinte mit kellett volna tenned azonkívül, hogy küldtél érte csónakot, motorcsónakot, helikoptert.
    – Ilyenek vagytok, fiam! A számlát meg hagyd. Állom a cehhet – intett az Úr a pincérnek, és magukra hagyta őket.
    Tardó Zsuzsanna, amint hazaért a munkából – jóval az óraátállítás után voltak, de így is sötétedett már –, egy cédulát talált az ajtórésbe gyömöszölve.
    „Minden OK?” Ennyi állt rajta mindössze, meg még az aláírás. „John.”
    – De ki a csuda ez a John? – tépelődött az ifjú hölgy, mert ismeretségi körében senkit nem emlegettek ezen a néven. Végiggondolta a Jánosokat is, hátha tréfálkozik vele valaki, de egyetlen Jánossal sem állt olyan kapcsolatban, hogy bárki ilyesmit kérdezzen tőle. Zsuzsanna megfeledkezett már a tűzről, barna szemű, kellemes hangú tűzoltók se jutottak az elmúlt napokban az eszébe, ám hirtelen bevillant a tört magyarság.
    Mit veszíthet? Zsuzsanna kikereste interneten a területileg illetékes tűzoltók számát, és fölhívta őket. Kérdezte, dolgozik-e náluk egy férfi, aki idegen akcentussal beszél, és – ekkor hirtelen nem jutott eszébe a pontos dátum, annyira összefolytak fejében a napok – talán úgy két-három hete, hétvégén szolgálatban lehetett.
    Az ügyeletes nem töprengett sokáig.
    – Az csak John lehet! Tanácsadó, egyenesen Amerikából. Tudja, asszonyom, azoknak még a tüzük is más, mint a miénk…
    – Igen – vágott a szavába Zsuzsanna. – John, valóban John.
    – A pasi egyébként – enyhült a gúny a magyar tűzoltó hangjában – önmagában rendben. Üzen neki valamit? Holnap reggel nyolckor találkozom vele. Továbbképzést tart.
    – Nem, nem, ne szóljon neki… Csak ennyit szerettem volna tudni – mondta a lány, és rebegett még valami köszönömszerűt.
    Másnap, csütörtökön, lapzárta után Alda Tamás megkérdezte Zsuzsannát, kíváncsi-e Elemózsiára. Ó, hogyne, csillant föl a néhai gazda szeme, mire a szerkesztő meghívta ifjú kollegináját némi tavaszesti kutyasétáltatásra.