Harminckilencedik fejezet.
Gizus mérleget von

    Ötvenötödik születésnapjára Ifkovics Tivadarné Monostori Gizella rendkívüli ajándékot kapott a férjétől. A főszerkesztő már hét közben megjegyezte, lehetőleg ne csináljon magának programot péntektől vasárnapig, aztán a hét utolsó munkanapjának reggelén futólag megemlítette, hogy ő már kora délután otthon lesz. Három óra felé mindketten hazaértek hát, ideje csomagolni – ne feledkezzenek meg a fürdőruháról sem! –, tüsténkedett máris a férj, minek következtében fél óra múlva az autóban ültek, és bő kétórányi út után megérkeztek Sopronba.
    Gizust egy divatos velneszhétvégével lepte meg Tivadar. Uszoda, pezsgőfürdő, szauna, naponta masszázs, reggeli, ebéd, vacsora a szállóban, szombat délután csavargás a városban, vasárnap délután pedig kicsit elidőztek Pannonhalmán. Gizus úgy érezte magát, mint a mennyországban.
    De a legfőbb ajándéka az volt, hogy férjével ismét megtalálták a közös hangot. Két és fél napon át folyton-folyvást beszélgettek.
    – Szóval hogy történt avval az olasz sráccal? – kérdezte Tivadar, alighogy elhagyták az Osztyapenkót. Nem érződött számonkérés a hangján, inkább őszinte kíváncsiság.
    – Jóval korábbról kell kezdenem, hogy érthető legyen.
    – Ó, én ráérek… Az időnkből meg futja – célzott nagy utazásra a férj, bár a feleség ekkor még nem sejtette, merre tartanak.
    – Ilyesmikről sosem beszéltünk… – jegyezte meg Gizus.
    – Épp itt az ideje.
    Így hát belekezdett az asszony. És Sopron határáig abba se hagyta.
    – A Belső-Ferencvárosban laktunk, az utcánkat a szüleim mindig Lónyaynak hívták, annak ellenére, hogy az ellenőrzőmbe Szamuelyt írtak… Általánosba a szomszéd suliba jártam, de gimibe néhány sarokkal távolabb, a Knézich utcába. Ma az a Patrona Hungariae. Talán tudod, 1950 után…
    – Amikor föloszlatták a szerzetesrendeket? – vetette közbe Ifkovics.
    – Igen, nem sokkal az államosítást követően, amikor elvették nagyapám útépítő cégét is… Szóval csak néhány katolikus iskola maradt, leánygimnázium például az egész országban mindössze kettő. Az iskolanővérek, mint egyetlen hivatalosan működő női rend, két gimnáziumukat megtarthatták. Az egyiket Pesten, a IX. kerületben. Gondolom, nem számított jó pontnak, ha valakinek oda járt a gyereke, de a szüleim leghőbb álma volt, hogy a lányuk ott tanuljon. Tulajdonképpen csodálatos négy esztendőt kaptam tőlük, mert az általános iskolai évek nem hagytak mély nyomot bennem: bejártam, de aztán siettem haza, nyolcadik végéig minden áldott délután tanulás, zongoraóra, németóra, hittan. Naponta jött át hozzám a házból egy férfi, csak azt tudtam róla, hogy angol-német levelezőként dolgozik egy külkereskedelmi cégnél, azt akkor még nem, hogy Örs atya eredetileg szerzetes. Vasárnaponként meg misére mentünk. De az a négy gimnáziumi év…!
    – 1967-től 1971-ig?
    – Ühüm. Tanultunk, imádkoztunk, és titokban lázadtunk. És érettségi után jött az a csodás, 1971-es nyár… Addig azt se tudtam, léteznek fiúk is a világon!
    Tivadar most kezdte csak bánni, hogy amikor megismerkedtek, alig beszélték ki a múltjukat. Őt, mint fiatal újságírót, a nyolcvanas évek derekán teljességgel lefoglalta a munkája, aztán jött a rendszerváltás, jöttek a főszerkesztői ambíciók, jött a minisztériumi pozíció… Sosem jutott ideje arra, hogy meghallgassa azt a másikat, aki az árnyékában élt. Nősülni is csak azért nősült, hogy legyen valaki, aki kellő alázattal várja haza, és cserébe soha nem kér semmit.
    – Az érettségi utáni nyáron – folytatta Gizus –, nagykorúságom tiszteletére, a szüleim két barátnőmmel két hétre elengedtek a Balatonhoz. Az egyik lány nagynénjének a gyerekeire kellett vigyáznunk, amíg a szülők dolgoztak. Addig, tudod, az én gyerekkori nyaralásaim abból álltak, hogy valamelyik vidéki parókia kertjében kergettem naphosszat a tyúkokat… De 1971-ben! A Balaton! Akkor láttam először. Ráadásul kaptam egy fürdőruhát, ma is emlékszem rá, kétrészest, bár a szüleim illetlennek tartották… Nappal fürödtünk, este moziba jártunk! Én, aki addig filmet csak az iskolai vetítéseken láttam. Nekünk tévénk se volt, Tivadar; érted te ezt? És azon a nyáron kóstoltam először bort… És most jön, ami téged érdekel. Mert, ahol mi éppen belekortyoltunk egy deci badacsonyi szürkebarátba, a talponálló szomszédságában, a lángossütő pultjánál két külföldi fiú arról beszélt, hogy a magyar lángos hasonlít az olasz pizzára. Mi persze nem sejtettük, mi az a pizza… Szóval, ahogy ma mondanánk, Francesco és Carles egyszerűen fölcsípett bennünket. Egy olasz és egy spanyol, pontosabban katalán, ugyanis a nemzetiségére Carles rettentő kényes volt.
    – Hogyan értettétek meg egymást?
    – Először kézzel-lábbal, de gyorsan kiderült, hogy mi tudunk latinul…
    A házaspár ekkor érkezett meg Sopronba. Gizus vacsora közben meg utána, amikor céltalanul sétáltak az alkonyati Lövérekben, mesélte el szerelmi történetét Francesco Partadóval, az olasz labdarúgóval, akinek – Gizus nehezen találta a megfelelő kifejezést a történtekre – odaadta lányságát, és vallotta be, amit eddig, egyetlen embert leszámítva, soha senkinek el nem mondott. Azt, hogy ő, neveltetése dacára a megismerkedésüket követő tavasszal áldott állapotba került. És persze szülei előtt eltitkolta a dolgot. Egyetlen emberben bízhatott, s éppen ő, Örs atya, a gyóntatója – aki egyébként álláshoz is segítette a külkereskedelmi cégnél –, ajánlotta be egy ismerős nőgyógyászhoz.
    – Egy évre rá vettek föl latin-olasz szakra az egyetemre – folytatta a történetet másnap délelőtt az asszony. – Amint végeztem, mentem is vissza a külker céghez. Ott dolgoztam akkor is, amikor megismerkedtünk, de ezekre az időkre már emlékszel, Tivadar.
    – És Partadóval mi lett?
    – Nem mondtam el neki, hogy gyereket várok tőle, csak írtam egy levelet, hogy a szerelmünknek semmi jövője. Azonnal Budapestre utazott, de akkor már játszott az olasz válogatottban, és valami világversenyre készültek… Sokáig nem tudott maradni. Jönni se sűrűn.
    – Hetvenkettőben járunk? A müncheni olimpia éve. Meg előtte egy Eb-döntő, de emlékezetem szerint az olaszok egyikben sem voltak érdekeltek…
    – Hát azt én nem tudom. Sose érdekelt a sport. Francesco talán ezért is maradt el.
    Szombat délután, bóklászva a soproni utcákon, Gizus inkább magának beszélt, mint a férjéhez.
    – Az egyetemen, azt hiszem, én lehettem a legundokabb hallgató. Nem vettem részt semmiben, egy idő után a csoporttársaim se hívtak sehova. Úgy tekintettek rám, mint valami csodabogárra, aki állandóan csak magol, magol… A KISZ-esek se próbálkoztak velem: tudomásul vették, hogy vallásos vagyok. De becsületükre legyen mondva, meg se akartak győzni. Én meg, ha az órabeosztásom engedte, nem a Duna-parton ücsörögtem, mint a többiek, hanem a bölcsészkar mögötti Nagyboldogasszonyban. Ja, bocs, Budapesti Plébániatemplom a Március 15. téren, ismered. Az volt a törzshelyem. Ott tanultam. Titokban talán vezekeltem, nem is tudom. Szerettem volna bent maradni az egyetemen kutatni, de arról szó sem lehetett, ezért visszamentem a külkeresekhez olasz levelezőnek… Tivadar! Sosem mondtad el, miért engem választottál!
    – Helyes nő voltál… Olyan… hogy is mondjam… feleségnek való. Aki mellett biztonságban érzi magát az ember. Akivel le lehet élni egy életet.
    – Kérdezhetek valamit?
    – Ennyi együtt töltött év után ez még kérdés?
    – Hát hogy én tudtam, hogy te… másként gondolkozol a világról. Mármint hozzám képest. Engem ez zavart is. De téged nem, hogy én…? Nem féltél, hogy… hogy a pártodban bajod lehet belőle?
    – Gizus! A nyolcvanas évek közepén ez már a kutyát sem érdekelte. Korábban lehet, hogy ilyesmikből származhattak problémák, azt én nem tudhatom. Összeházasodtunk és kész.
    – Fülig szerelmes voltam beléd, de nem értettem, mi közöd hozzájuk.
    – Még jó, hogy sose hoztad szóba. Biztosan megkérdeztem volna, hogy kettőnk közül melyikünk a kirekesztő.
    Már vasárnap délelőtt volt, amikor ültek kettesben a szaunában, és Gizus megkérdezte:
    – Hol romlott el a házasságunk?
    – Szerintem akkor, amikor a rendszerváltás után meg akartál téríteni. Viszont nem vetted tudomásul, hogy… hogy nagyon szerettem volna Emil utódja lenni. Hogy engem akkor mennyire izgatott a karrierem. Kezdtem neked nem elmesélni semmit, mert már előre tudtam, azt fogod rá válaszolni, hogy Szent István országában így meg úgy… Hogy majd Mária, a mi oltalmazónk megsegít…
    – Változik az ember, Tivadar.
    – Tudom. Látom. És érzem magamon is. Tulajdonképpen néha szívesen meggyónnám a bűneimet. Az asszony érezte, a legbölcsebb, ha hallgat. Hosszú csönd után szólalt meg újra.
    – És gyereket sosem akartál?
    – Meg fogsz lepődni, de soha. Jó, hogy így alakult. Mély nyomot hagytak bennem a bátyám viselt dolgai, láttam, mit éltek át a szüleink, amikor Jani disszidált. Elnézem a barátainkat, ha vannak még egyáltalán… Tomi a sérült gyerekével. Teri, aki szinte nem is találkozik a fiával. Dóri meg Márk árvái. De beszélhetnék a saját bátyámról is: azt se tudja, él-e, hal-e a fia. Nekünk nincsenek ilyen problémáink.
    És mert Gizus nem mondott semmit, hát Tivadar folytatta.
    – De miattad furdal a lelkiismeret. Egy nőnek ez biztos más.
    – Én már belenyugodtam Isten akaratába.
    Valószínűleg ekkor fordulhatott meg Ifkovics Tivadar fejében, hogy úton hazafelé akár el is kanyarodhatnának Pannonhalmára. Nem nagy kitérő.
    A hazaérkezésüket követő napon, amikor még csak Gizus volt otthon, aki melegíteni sem kezdte a vacsorát, mert a főszerkesztő húsz perce hazatelefonált, hogy még legalább másfél óra dolga van odabent, csöngettek.
    – Meghoztuk – szólt a kaputelefonba egy borízű férfihang.
    – Mit? – kérdezte értetlenkedve az asszony.
    – Hogyhogy mit? Ifkovics Tivadarnéhoz van szerencsém?
    – Én vagyok. De mi nem rendeltünk semmit!
    – Na, ne tessék velünk szórakozni! Ha mondom, hogy meghoztuk, tessék átvenni. Ki van fizetve. A kedves férje még borravalót is adott, hogy zárás után azonnal szállítsuk…
    – De micsodát, jóember? Mondja már!
    – Hát mit, mit! Hát ezt a zongorát, hogy a fene egye azt az értetlen fejit a nagyságos asszonynak!