Harmincnegyedik fejezet.
Fiatal, még bírja

    A megszokott mozdulatokkal végezték dolgukat a tűzoltók: kiemelték az árokból a kocsit, miközben autómentőt rendeltek, jegyzőkönyvet vettek föl – az autó utasainak gondját viszont habozás nélkül bízták a rendőrökre.
    A tűzoltósisak mögé rejtőző John Ivcovich, aki ezeket a napokat a szegedi laktanyában töltötte, azon tűnődött, szólítsa-e meg az apját.
    Fölismerte, ahogyan meglátta. Jánosnak ellenben, hiszen ő nem a tűzoltók arcát pásztázta, sejtelme sem volt arról, hogy a többiek munkáját a háttérből figyelő, főnökfélének tűnő alak nem más, mint az egyetlen fia.
    Ifjú John még nem töltötte be a tizennegyedik évét, amikor elköszöntek egymástól. Újabb tizennégy év alatt a kamaszból férfi lett, apjából pedig farmernadrágban járó, hosszú hajú, szemlátomást idősödő ember. És bár – ezt fia némi megnyugvással vette tudomásul – semmi jel nem árulkodott arról, hogy az utóbbi másfél évtizedben elzüllött volna, de a viharos ifjúság tagadhatatlan nyomokat hagyott a vonásain.
    1994-ben haraggal váltak el. A gyerek az apjától örökölt dac és önállóság jegyében vette a sátorfáját, és amerikai állampolgárként egyszerűen visszautazott az Államokba a nagynénjéhez. Nemsokára követte anyja is. Jánostól néha-néha kaptak levelet, de sosem válaszoltak rá, és mivel azokban az években gyakran költöztek, a levelek idővel elkallódtak a sok cím között.
    Ifjú John nem szerette az apját.
    Amikor elvállalta a magyarországi küldetést, el is határozta, hogy nem fogja keresni. Ami emléke megmaradt az apa nélkül fölnőtt fiúnak Ifkovics Jánosról, inkább elborzasztotta: úgy nézett rá most is, mint egy idegenre. Állt az árokparton a meggyűrt orrú autó közelében, és méregette élete első tizennégy esztendejének mindennapos – és többnyire másnapos – szereplőjét, és meg sem fordult a fejében, hogy leleplezze magát.
    De apja lakcíme, amely egyébként közös pesti éveik óta nem változott, csodálkozott az adatlapra, mindennek ellenére bevésődött az emlékezetébe.
    A megbeszélt időben Savanyú Henrik megjelent a hangstúdióban. Eljött mindenki, akit odarendelt a producer: a hangmérnök, néhány stúdiózenész, valamint egy zeneszerző. Savanyúban hirtelen tudatosult, hogy mostantól a játéknak vége, ez már nem a múlt, hanem a jelen, a producer bevételt akar, a sikeres üzlethez pedig eladható terméket kell előállítaniuk. Olyan piacra, amelyre nehéz betörni. Ráadásul sokan sok pénzt tettek a vállalkozásba, és egy dolog a barátság, de egy másik a haszon reménye.
    – Megtérülő befektetés lesz? – kérdezték a szponzorok a producertől, kivéve az egyetlen Lechnicz Árpádot.
    A producer persze mindenkit megnyugtatott.
    Savanyú eljátszotta a tervezett lemez nyitó dalát. Néhány napja készült el vele, közönségnek, ha kis létszámúnak is, most adta elő első ízben. Megnyugvással vette tudomásul, amikor mindenki elismerően bólogatott.
    – Érződik belőle csöppnyi a régi ízekből, de éppen annyi, amennyi elegendő. Ugyanakkor föl kell turbóznunk a körítést a kor kihívásainak megfelelően – állapította meg kissé cinikusan a zeneszerző, hozzáfűzve, hogy első hallásra megfelelő hangszerelés kell hozzá, továbbá földobná egy kis vokál, bár azt némi pluszköltségért akár ő maga is előállíthatja szintetizátoron, úgy összességében olcsóbb, és mindenki jól jár.
    Három napot kapott rá.
    A záró daltól ellenben, amelyet a producer is csak másodszor hallott, mindenkinek elállt a lélegzete, pedig mindannyian éltek már át pályafutásuk során ezt-azt. A Három megkísértés című ballada – némi vita után végül ebben a műfaji meghatározásban maradtak – varázsának talán abban rejlett a titka, hogy nélkülözött minden hatáskeltő elemet.
    – Ehhez nem kell semmi, Henrik mester – szólalt meg a zeneszerző. – Úgy kerek egész, ahogy hallottuk. Ének és gitár.
    – Lenyomnád még egyszer? – kérdezte a producer.
    – Nem szükséges – intett a hangmérnök. – Véletlenül fölvettem. Rutinból.
    Meghallgatták újra és újra, aztán a producer annyit mondott:
    – Öt perc szünet. Aztán a sok duma után kezdjünk végre dolgozni. Ketyeg a stúdióbérlet.
    Aznap további tizenegy régi Savanyú-számot válogattak ki, a hajdani legnagyobb slágereket, hat gyorsat és öt lassút, hogy azokat dolgozzák föl újra.
    – Tizenhárom nóta lesz a CD-n – közölte a producer. – Babonás vagyok, csak fordított előjellel.
    Mint az ősszel, este Tardó Zsuzsannával ült Alda Tamás a Duna-parti presszóban, és a lány jövőjéről beszélgettek.
    – Heti egy cikket kell leadnod – mondta a szerkesztő. – Meg lesz némi aprómunkád. Immár gyárban dolgozol, ahol teljesítened kell a normát… Semmi művészet! Kezdd beleélni magad: egy hetilapnál nincs megállás, nincs hétvége, nincs ünnepnap. Lapzárták vannak, egymás után. Ha netán szabadságra akarnál menni, előre le kell tenned az asztalra a következő heti művet. És magad gondoskodsz helyettesről, lehetőleg a szerkesztőségen belülről, mert külsőst nem fizetünk. A legbölcsebben egyébként akkor cselekszel, ha egyáltalán nem mész szabadságra. Fiatal vagy, még bírod.
    – És a doktorim?
    – A szabad időddel te rendelkezel. Én is úgy rakom össze a napjaimat, hogy megférjen egymás mellett a lap és az egyetem.
    – És mit szól ehhez a családod?
    – Amivel én rendelkezem, te pedig nem? Mert pillanatnyilag a képlet ilyen egyszerű.
    Alda kortyolt egyet a kávéjából.
    – Vissza kell mennem, és lehetőleg tiszta fejjel. Mi van még?
    – Fölkértek, Tamás, egy munkára… Hogy írnék-e életrajzot egy hajdani sztárról. Arról a fickóról, akinek elvittél télen a koncertjére. Könyv lenne, valódi könyv, százhúsz-százötvenezer karakter! Nem is tudom, hogyan jutottam egyáltalán az eszükbe.
    – Bizonyára olvasták a cikkedet a lapban – mosolygott Alda, mélyen hallgatva arról, hogy az ő keze van a dologban. – És?
    – Hogy szerinted beleférne? – kérdezte Zsuzsanna. – Azért egy könyv…
    – Szerintem bele. Alvás nincs, pasizás nincs, munka van éjjel-nappal. Mire való az ifjúság, ha nem erre?
    – És segítesz? Ha már egyszer gyerekkorod óta ismered Savanyút…
    – Lehet róla szó. Majd beszéljünk róla. Ja, egyébként ha nem mondtam volna, Elemózsia üdvözöl!
    Evvel Alda fölhajtotta a feketéjét, fizetett, és indult.
    A szerkesztőség már kiüresedett, mire beért, de még el kellett olvasnia néhány, délután érkezett kéziratot, hogy reggel az olvasószerkesztő azonnal dolgozhasson vele, aztán délre be is tördeljék a cikkeket.
    Néhány emelettel följebb is égett a villany. A TTT Kft. ügyvezetője a cég két jogászával tárgyalt a szobájában: világosban kezdték, s közben rájuk esteledett. Egy cégcsoportot akartak létrehozni, amely állna a TTT Kft.-ből, ez a továbbiakban profiltisztán rendezvényszervezéssel foglalkozna, leválna róla a TTT Tanulmányok elnevezésű háttérelemző vállalkozás, valamint a TTT Kiadó, és függetlenedne a MondaTT Kft., mint a Befejezetlen Mondat önálló háttere.
    Hónapok óta lógott a levegőben a téma. Lechniczné nem beszélt szívesen ilyesmiről, próbálta halogatni, de a férje időről időre előhozakodott az életkorával.
    – Ostobaság, Teri, szemérmeskedni – ölelte át egyszer Árpád a feleségét. – Meg kell oldani bizonyos feladványokat, lehetőleg akkor, amikor még mindketten képesek vagyunk ép ésszel gondolkodni.
    Így alakulgatott ifjabb Lechnicz Árpád jövője. Olyan vállalatbirodalmat akartak a szülei létrehozni, amelyért érdemes az immár nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező bankárnak hazatelepülnie.
    – Ki tudja persze, milyen fordulatokat tartogat az élet – tervezgetett az elnök-vezérigazgató. – A rendszernek más országokban is csereszabatosnak kell lennie. Bár én azt szeretném, ha vénségemre a közelemben lenne a fiam.
    Az örökös egyébként itthon járt a pünkösdöt megelőző héten. Érdekelte minden, ami idehaza történt: találkozott régi barátaival, de egy-két órára benézett apja, anyja munkahelyére is. Az egyik helyen Mara néni ugrott a nyakába – „Ó, egészen megemberesedtél, te világ csavargója!” –, a másikon előbb Ifi bácsi szorított vele kezet, majd Tomi bácsi, és mindketten pertut ajánlottak. Nehezen jött persze a fiatalember szájára, hogy tegezze anyja régi barátait, akiktől tartott gyerekkorában: ifjabb Lechnicz Árpád csak anyjának súgta meg aznap este, hogy a hajdani kollégák közül Létszy Dórát és Kés Márkot szerette leginkább, talán nem véletlen, hogy éppen ők nincsenek már meg.
    És történt még valami, aminek akkor senki nem tulajdonított jelentőséget. Amikor anyja, kellő büszkeségtől vezéreltetve úgy az ötödik emeleten, mint az elsőn mindenkivel összeismertette, ifjabb Lechnicz Árpád futólag bemutatkozott Tardó Zsuzsannának is.
    Fehér Emil fejfájással ébredt. Szerette az alkohol hatását, azt a tompaságot, ami nem engedte, hogy a fejében végigfusson egyetlen épkézláb gondolat is, de a másnapokat nem kedvelte. Mindenesetre kiszámolta, hogy a kábulat bő három órán át érezteti hatását, a rosszullét viszont legföljebb másfél óra, így aztán a tiszta nyereség szerencsés esetben két órát is kitehet, vagyis megéri inni. Mindig figyelve persze arra, hogy mások észre ne vegyék, ha túlságosan fölöntött a garatra.
    A főszerkesztő különben is magányos ivó volt.
    Most azonban elcsodálkozott: régen fájt a feje utoljára! Talán, próbálta visszagombolyítani az éveket – bár időérzékét elvesztette –, a másvilágon szinte még soha… Odalent naponta érezte ezt a hasogató nyomást a tarkója mögött. Körülnézett, de csak felhőket látott maga körül, lepillantva is nagy messzeségben látta a Földet. Próbaképp megnézte volna az ő Terijét, de az asszony éppen a zuhany alól jött ki, így aztán Fehér Emil elkapta a tekintetét, hiszen mégsem illik az ő korában kukkolnia.
    – Földi érzés! Honnan tört ez rám? – kérdezte, és persze nem sejtette, részegsége óráiban milyen magas helyről kapott látogatót.
    Ifkovicsék pedig, kissé kalandos úton, de megérkeztek Csikériára a rokonokhoz.