Harmincnyolcadik fejezet.
Üzlet az üzlet
– Sose meséltél nekem az ifjúságodról – említette feleségének lefekvéshez készülődve, pizsamában Ifkovics Tivadar.
– Sose kérdeztél – válaszolta az asszony.
Mostanában békében teltek a napjaik. Tivadar egy vasárnap reggel ajtócsapódásra ébredve – élete párja ért haza a hétórai miséről – meg is kérdezte tőle, másodvirágzásukat élik-e. De Gizus csak a fejét csóválta.
– Sokáig voltunk bolondok mindketten, Tivadar. Valaha azt hittük, a földi hívságok fontosabbak. És a lényegre csak mostanában kezdünk rájönni. Öregszünk. Akár még boldogok is lehetnénk.
Ifkovics sokat töprengett ezeken a mondatokon. És persze önmagán: miért akart kora ifjúságától hatalmat? Kicsit, nagyot: örömét lelte abban, amikor főszerkesztőként, főosztályvezetőként kiskirály volt a maga szemétdombján. De amikor Márk meghalt, hirtelen – na jó, nem azonmód, de fokozatosan – eljutott odáig, hogy lám, ötven fölött végesnek kezd látszani az idő. Két hónapjába telt, amíg meg tudott szabadulni a nyűgtől, amit évtizedekig célnak és eredménynek tekintett: a hatalomtól. És amint lemondott róla, egy csapásra – jaj, bolondság, hetekbe, hónapokba telt az is – rendeződni kezdett körülötte minden. Házasság, kapcsolat báttyal, rokonnal… Minden, csak épp az eltűnt idő nyomát nem leli.
– Voltak évek, amikor nagyon éltem… – jegyezte meg az asszony.
– Miről beszélsz? – rázkódott össze a gondolataiba mélyedt férj.
– Hát az ifjúságomról. Nem arról kérdeztél? – mosolygott rá a felesége.
– Ja, persze, persze – legyintett önmaga révetegségére a pizsamás főszerkesztő.
– Azt nem mondanám, hogy faltam a fiúkat… De egy-két eset előfordult. Utólag nem bánom
– Nemzetközi vonatkozású… khm… eset is előfordult?
– Nemzetközi? – csodálkozott rá Gizus. – Ezt meg hogy érted?
– Hát hogy… nem magyar állampolgár. Hogy külföldi.
Az asszony gyanút fogott, hogy férje sejt valamit, de eltagadni nem volt mit. Különben is: mikor történt mindez?
– Egyszer egy olasz fiú. Minden hónapban néhány napra Pestre jött. Hol kocsival, hol vonattal, mikor hogy. Eleinte, tavasszal, nyáron, a barátaival, később többnyire egyedül. Jól érezték magukat a Balatonon meg Budapesten. Egy évig tartott a dolog, aztán ahogy jött, úgy múlt. Tizennyolc-tizenkilenc éves lehettem… Legalább megtanultam olaszul. Jól jött az egyetemen, amikor végre fölvettek.
A főszerkesztő fölállt, kivett az aktatáskájából egy korábbi Befejezetlen Mondatot, a digózós cikkhez lapozott benne, úgy nyújtotta a feleségének.
– Nézd meg magad.
Másnap reggel a főszerkesztő, ahogy beért az irodaházba, nem az első emeletre liftezett, ahogy szokott, hanem egyenesen az ötödikre.
– Most akkor kirúgsz? – már az ajtóból kérdőn tekintett Lechnicznére.
A tulajdonos meglepődött.
– Megbolondultál, Ifi? Emil kirúgott volna minket bármilyen malőr miatt? Még többért se, ha emlékezetem nem csal. Gyere már beljebb, és ülj le.
Lechniczné kiszólt a titkárnőnek, hogy kér két kávét.
– Remek lapot csinálsz, Ifi. Ráadásul üzletileg sincs okunk panaszra! Az első negyedévi mutatók várakozáson felüliek. Tizenkét hét alatt még egyszer annyi előfizetőt szereztünk, amennyivel a reklámkampány hatására indultunk. Betörtünk a piacra! Az elkövetkezendő fél évben pedig az a dolgunk, hogy vessük is meg ott a lábunkat. Egyszóval kincset értek, Ifi! Te meg Tomi barátod.
– De Berlusconi, ha jól hallom, a fejemet követeli.
– Berlusconinak fogalma sincs arról, hogy mi egyáltalán élünk. Továbbá kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy csinálunk-e egy ártalmatlan lapocskát Budapesten vagy sem. Elsimul ez az ügy magától.
Most Ifkovics lepődött meg.
– Hagyjuk végre abba a versengést! – váltott témát Lechniczné. – Régóta ismerjük egymást, és te a kezdeti nehézségek után kitűnő főszerkesztővé nőtted ki magad. Ugyan sejtelmem sincs, mi lehet otthon, de valahogy kisimultabbnak is tűnsz mostanában. Nekem meg? Szerencsém volt, hogy fölhagyhattam a szakmával. Engem már nem a csomagolás érdekel, hanem maga a piac. Elvégre eredendően közgazdász volnék… Mindig a tények izgattak, azokból írtam azt a kevés elfogadható cikkemet is. Szóval csak azt akarom mondani, hogy szükségünk van egymásra. Az én nyelvemen ez úgy hangzik, hogy te pompás árut állítasz elő, én meg pompásan eladom. Összetartozunk. Na?
Teri most szerénykedik vagy éppen ellenkezőleg, mérlegelte Ifkovics.
– Sokat tanultál Emiltől – mondta ki hangosan, amit gondolt.
– Pontosítsunk. Én mindent Emiltől tanultam! Még azt is, hogyan kell egy olyan fickót, mint Árpád megtartani. Te, Ifi, most úgy rágyújtanék!
Aztán az irattartó szekrényhez ment, és félretolt néhány dossziét.
– Viszont van egy kis dugi csokim. Kérsz? Sima tej.
Ifkovics nem tudhatta, hogy Lechniczné ekkorra már túlvolt egy fontos megbeszélésen.
Francesco Partado két napja ugyanis avval a nem titkolt céllal utazott Pestre, hogy négyszemközt beszéljen vele.
– Nézze, asszonyom, mindketten üzletemberek vagyunk – kezdte az olasz meg nem tagadva önmagát: hatvan felé közeledett, de még mindig elbűvölő tudott lenni, ha akart. – Mert hogy a csinos külső tiszta fejet és kemény szívet rejt, avval tisztában vagyok…
Lechniczné épp úgy törte az olaszt, mint Partado a magyart, de jól megértették egymást. Egy elegáns szálloda éttermében ültek, a sportszergyáros oda invitálta kedves férjével egyetemben, bár megemlítette, hogy hitvese egyéb elfoglaltságai miatt ez alkalommal sajnálatosan nem utazhatott a magyar fővárosba, ezért – az etikettnek megfelelően – Lechnicz Árpád is kimentette magát a vacsoráról.
– Első pillantásra rosszkor jött nekem ez a cikk. A részletekkel nem untatnám, ha nem bánja. A lényeg, hogy a magyar piacon gyilkos a konkurenciaharc. Kis piac az önöké, de annak biztos. A vetélytársak pedig minden alkalmat megragadnak, hogy még két pár futballcipőt eladjanak…
Partado önkritikusan elmosolyodott.
– Én csak tudom. Ezt csináljuk mi is.
Lechniczné is tudta.
– Nos, a jogászaim azt mondják, semmi előnyöm nem származik egy helyreigazítási perből. Viszont a marketingesek meg azt, ha már adódott az alkalom, fordítsuk a magunk javára.
És a milánói üzletember, mintha mi sem történt volna az elmúlt hetekben, ajánlatot tett a magyar üzletasszonynak.
– Azt mondják, ragyogó ötlet ez a nosztalgikus „olaszok kirajzása a világba”. Rakjunk össze évente négy kiadványt: tavasz, nyár, ősz, tél. Első lépcsőben kezdjük Európával, azon belül is kelettel. Elsőként Magyarország, aztán terjeszkednénk Lengyelországban, Csehszlovákiában…
– Az már Csehország és Szlovákia – javította tapintatosan Lechniczné.
– Meg a volt Jugoszláviában – biccentett a kis korrekcióra Partado. – Istenem, az az olasz-jugoszláv Európa-bajnoki döntő hatvannyolcban, Rómában…! Zoff, Fachetti, Mazzola, Anastasi, Riva… Kár, hogy ahhoz a csapathoz még fiatal voltam.
– Kissé mintha elkalandoztunk volna a tárgytól – nevette el magát Lechniczné.
– Elnézést. Most kiderült, hogy még ma is a foci a mindenem… Tehát. Ellenségeskedés helyett szövetséget ajánlok! A maga lapjával lezárnánk a viszályt úgy, hogy közhírré tesszük, a Frapa sportszergyár tulajdonosának említése szándékosan történt, hiszen a Frapa belép a lap szponzorainak sorába. Viszont keresünk egy kelet-európai kiadót, amely vállalkozna arra, hogy egy több országban, több nyelven megjelenő lapot gondozzon. Nos?
Lechniczné annyira megörült a fölkérésnek, hogy átsiklott a kelet-európai jelző fölött is. Milánóból nézve Magyarország valóban kelet.
Alda, aki fél évet adott magának, hogy rendbe szedje Kés félbehagyott kéziratát, elégedetten nyugtázta, hogy túljutott a munka nagyobb részén. Megmutatott hát néhány oldalt annak a kiadónak, amelyet kinézett magának: a lektorok kedvezően nyilatkoztak a történetről, viszont jó ismerőse, a könyvkiadó vezetője az alábbi levelet küldte neki.
Kedves Tamás! A lényeget írom először, töprengésemet csak utána. Mi nem merünk vállalkozni a regény megjelentetésére. A mű önmagában nagyon szép, teli érzelemmel, életismerettel, költőiséggel, ám nem látjuk az olvasót. (Lásd: áru-e a kultúra?) A felnőtt lakosság 60 %-a évente egy könyvet sem olvas el. A szűk olvasó réteg pedig úgy el van kényeztetve, hogy csak kapkodhatja a fejét, hiszen asztalára öntik a világ teljes valamirevaló könyvtermését. Ilyen unikális "árura", mint néhai Kés Márk barátunk hátrahagyott regénye, nagyon nehéz vevőt találni. Olykor mégis belevág az ember szerelemből áruhoz hasonlatosan viselkedő könyvek kiadásába, többet azonban nem tudunk vállalni – nem csak anyagiak miatt (támogatást még sosem kértünk), de azért sem, mert kevesen vagyunk, kicsi a kapacitásunk. Olyasvalakit kellene keresned, aki nem csupán könyvkiadó, de aki támogatást is könnyebben szerez szépirodalmi művekre. Sikert kívánva szeretettel üdvözöl István.
Kézenfekvő lett volna, hogy Alda beszéljen a dologról Lechnicznével, de aztán arra jutott, ezt neki kell megoldania. Föl pedig semmiképpen sem adja. Ennyivel tartozik barátja emlékének.
Az elmúlt egy hónap, amióta Savanyú visszavonult, munkával telt a hangstúdióban. Elkészültek a zenei alapok, már a hangkeverésnél tartottak, készült a borító, lassan indult a nyári turné, és a producer kétnaponta hívta Tardó kisasszonyt, hol tart az életrajzzal.
– Három hónapot kaptam rá, és a határidőig még csak egy telt el – szabódott Zsuzsanna a sokadik hívás után.
– Nem tudna, kislány, egy kicsit belehúzni? Minden perc számít! A nyomda ugyan egy hét alatt tokkal-vonóval kinyomja, de jó lenne, ha már a Szigeten árulhatnánk. Biztosan hallott róla, hogy augusztus 11-én, a mínusz egyedik napon hétórás koncert lesz a magyar dal napján… Megpróbáljuk tíz percre Henriket is benyomni. Mi speciel elkészülünk a lemezzel addigra. A könyv magán múlik. Gondoljon csak arra a formás kis hátsóján feszülő üres farzsebére!
Zsuzsanna gondolt. Meg másra is.
(folyt. köv.)