Harmincötödik fejezet.
Más nézőpontból

    A csikériai Ifkovicsok között akadt, aki Ivkovicsinak írta a nevét, más Ifkovitynak, de tudták, hogy összetartoznak. És mivel családszerető emberek voltak, napok óta készültek a pesti vendégek fogadására. Az érkezés napjának estéjét még csöndesnek, még korán nyugovóra térősnek szánták – ráadásul katolikus létükre szigorúan tartották a pénteki böjtöt –, szombatra viszont nagy ebéddel készültek, amely végül észrevétlenül folyt át a vacsorába.
    Tivadar felesége hamar lelki társakra lelt, akik elkalauzolták a templomba is. Két étkezés közben pedig fölkerekedett az egész társaság, hogy kisétáljanak a határba, ahonnét átláthattak a közvetlen szomszédságba, Szerbiába, s közben kitárgyalhatták azt is, hogy a környék első épületei valaha a szabadkai tanyavilághoz tartoztak, s a két világháború között a mind terebélyesedő falucska önálló községgé nőtte ki magát.
    – Hja, hogy kinek mit hozott Trianon… – kacsintott a túloldalra az egyik rokon.
    – Aztán meg arról se feledkezzünk meg, hogy a templomunkat Horthy idején szentelték föl – fűzte hozzá a másik.
    – Ami elmúlt, elmúlt – intette csöndre a többieket a harmadik. – Ezren élünk itt! Jó, magyarok, horvátok, németek együtt, de az ember mindenütt ember – és evvel az urak máris a kelet-közép-európai nemzetiségi politika elemzésébe bonyolódtak, amit csak akkor hagytak abba, amikor a kerti asztalhoz telepedve pálinkával kínálták őket az asszonyok, hogy megjöjjön az étvágy a leveshez.
    És hogy a pesti látogatók tiszteletére – különös tekintettel az országos hetilap főszerkesztőjére –, vagy különben is így történt volna, szombat estére pünkösdi bált szervezett az önkormányzat! Műsorral is szolgáltak: a helybéli kórus énekelt, a helybéli néptáncosok táncoltak, aztán meg későig szólt a talpalávaló. Sok bor fogyott azon az estén.
    Ifkovics feleségének föltűnt, hogy sógora egyetlen kortyot sem ivott, ellentétben annak öccsével, aki az utóbbi időkben elszokott az italtól, így aztán gyorsan fejébe szállt a sok fröccs, minek következtében elköszönés nélkül tért nyugovóra. János azonban másnap, a reggeli mise után megkérdezte a rokonokat, nem sétálnának-e vele végig a falun. Szívesen körülnézne. Délelőtt tehát keresztül-kasul bebarangolták Csikériát, de hogy hol forogtak közben az Amerikát járt rokon gondolatai, az csak a vasárnapi ebéd idején derült ki.
    – Láttam itt néhány eladó házat – említette az idősebb Ifkovics testvér.
    – Nagy a munkanélküliség – bólogatottak a helybéliek. – Van, aki Szegeden keresi a kenyerét, van, aki még távolabb. A fiatalok meg árulják az öregek házát, ha egyik-másik megürül… Mit tehetnének egyebet, ha nekik nem kell? Mert amíg élt anyjuk, apjuk, nem akarták eladni a fejük fölül a fedelet. Aki itt élte le az egész életét, nem tud megválni az emlékeitől… De az örökösök másként gondolják. Talán így is van ez rendjén.
    – Az marad meg itt, aki tart egy kis majorságot! Abból elő tudja teremteni, amire szüksége van… Az ügyesebbje talán még némi pénzecskét is félre rak, de nagy dolgokra abból aligha futja.
    Ilyesmikről beszélgettek. Ifkovics János kérdezgette őket, és szótlanul bólogatott, ahogy hallgatta a válaszokat.
    Savanyúra ráharapott a média. Persze a producer is futott fűhöz-fához, hogy az egykori bálványra fölfigyeljenek a kereskedelmi televíziók: nagy volt hát az öröm, amikor először hívták el egy reggeli műsorba. Aztán sikerült benyomni egy népszerű, beszélgetős show-ba, így fölfigyelt rá a köztévé is, majd egymás után kértek tőle interjút a bulvárlapok.
    Az öregedő beatzenész napok alatt ismét fürdeni kezdett a népszerűségben, bár az első címlapfotóra még várnia kellett. Csakhogy emlékezett a régi időkre, és tudta, hogy előbb-utóbb megint besokall. Arra kérte hát a producert, lassítson a tempón, mert érzi, nem lesz ennek jó vége. Szeretne visszavonultabban élni: lám, már kedvenc presszójába se jut el…
    Ám akkor meg éppen a csöndből kerekedett hír. Hogy miért hallgat a megasztár? Savanyú nem is sejtette, hogy immár efféle titulusokkal is fölcímkézték. És működött tovább a bulvársajtó a maga törvényei szerint, és a hírek alanya maga is elcsodálkozott, mi mindennel hozzák összefüggésbe a nevét. Először egy internetes forrás pedzette meg a pletykát, hogy Savanyú halálos beteg, és faragott megható történetet arról, hogyan küzd az egykori kedvenc a halálos kórral. Aztán már nem volt megállás, bár a magukat megnevezni kívánó források értesülései teli voltak „állítólagokkal” és „valószínűlegekkel”, ezért, amikor Savanyú a Sauer Verlag jogászaihoz fordult, lehet-e ilyenkor lépni valamit, a dörzsölt fiskálisok elismerően nyilatkoztak magyar kollégáikról, milyen ügyesen kitanították az újságírókat, hogyan lehet támadhatatlan mondatokat farigcsálni.
    Egy leleményes „oknyomozó” eljutott egészen a svájci szanatóriumig, és cáfolhatatlan bizonyítékokat szerzett arról, hogy Savanyú életét rendszeres drogelvonó kúrákon próbálják meghosszabbítani. Ekkor a bulvársajtó áttért a kábítószeres sztorikra, a producer pedig elégedetten bólogatott, hogy immár kellőképpen megágyaztak a készülő lemeznek, főképpen pedig a koncertturnénak, hiszen egyre biztatóbb számok érkeztek a szaporán fogyó jegyekről. Rengetegen szerették volna látni a haldokló drogost! És amikor megszellőztették az überolhatatlan hírt, hogy Savanyú AIDS-es, ráadásul maga Freddie Mercury fertőzte meg – annak ugyan senki nem számolt utána, hogyan húzhatta idáig a betegséggel –, szemvillanás alatt minden jegy elővételben elkelt.
    Csak Tardó Zsuzsanna került egyre nagyobb bajba, hogyan írja meg ennek a fölkapott médiasztárnak az életrajzát a megrendelő megelégedésére.
    – Ez a lehető legoptimálisabb helyzet! – nyugtatgatta Alda. – Ziccer, ha egy szerző cáfolhat. Címnek elegendő, hogy „Savanyú”. Alcímnek meg valami ilyesmi: „A teljes igazság Henrikről”. Összeírtam neked egy listát, kikkel kellene beszélned. Rokonok, ismerősök, régi zenésztársak. Vélhetően fényképekkel is szolgálnak.
    Zsuzsanna tehát dolgozott látástól vakulásig, esetében pedig a vakulás szó szerint értendő, mert mire néhány órácskára ágyba zuhant, vörösre duzzadt mindkét szeme, annyit ült a komputer előtt.
    Rengeteg teendője között egyébként arra az elhatározásra jutott, illene értesítenie a jóképű tűzoltót, hogy zokon ne vegye, de most valóban rendkívül elfoglalt.
    – Mi lenne, ha azt mondanám neki, vegyük föl a kapcsolatot három hónap múlva, amikorra a vizsgáimat is letettem, és elkészültem a könyvvel is?
    De Johnt természetesen, aki Szegedről visszaérkezve máris továbbutazott Szombathelyre, onnan Nyíregyházára, aztán Veszprémbe, sosem találta meg. És hiába üzente meg neki a telefonszámát is, a fiú sosem hívta vissza.
    Zsuzsanna nem bánta. Mert időközben eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha megtetszene főnökasszonya fiának… Ifjabb Lechnicz Árpád fölpiszkálta fantáziáját, s persze nem hagyta nyugodni a családi háttér sem.
    – Egy laptulajdonos menyének lenni? Nem hangzik rosszul.
    Az emlegetett ügyvezető igazgató egyébként, amikor megjelent a Befejezetlen Mondat tizedik száma, házi ünnepségre invitálta a teljes szerkesztőséget. Hattól vacsora egy hangulatos étteremben! A meghívó a munkatársak családtagjainak is szólt, továbbá régi barátok hozzátartozóinak. A racionálisnak tűnő külső romantikus lelket rejtett.
    Késné néhány perc késéssel érkezett: Erkel Sándorra kellett várniuk, aki csak későn szabadult el az útépítőktől. Így aztán – mivel Lechniczné ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekeket is lássa – Kés Zitával, Kés Marcival és Erkel Beával már a sarkon lesték, hogy föltűnjön végre a közlekedési mérnök kocsija.
    – Bennem sosem volt hajlandóság semmi misztériumra – fogadta őket Lechniczné. – Mindig két lábbal álltam a földön, ahogyan egy közgazdászhoz illik, de úgy látszik, a korral jár némi hajlam a miszticizmusra. Mostanában hiszek ebben-abban… Például hogy Dóra és Márk olykor-olykor benéz a szerkesztőségbe. Vagy esetleg eljön egy ilyen vacsorára.
    – Nyugodt lehetsz, Teri. Ha élne, Márk most valóban itt volna. Mármint együtt dolgoznátok, úgy értem.
    – És Dórival is, nem kétséges – egészítette ki Erkel Sándor, aki kissé elérzékenyült, ami mostanában, nagy csodálkozására, gyakran előfordult vele.
    Ezen a tavaszon ifjabb Lechnicz Árpád utolsó estéjét töltötte Budapesten: Legközelebb talán augusztus végén tud elszabadulni Londonból, említette indulás előtt az anyjának. Aztán többet nem is nagyon szóltak egymáshoz, mert a sors különös szeszélye folytán – vagy talán nem is volt ez olyan különös – a nemzedékek elkülönültek: a legkisebbek, például Kés Marci, kimentek a közeli térre focizni, Kés Zita viszont már az édességet sem várta meg. Sietett haza, mert tanulnia kellett. A fiatalok pedig tapintatosan leváltak az idősebbekről, akik természetesen már az első falatoknál elmerültek a jelenkor rejtelmeibe.
    – Frászt! Nem bal- és jobboldal között húzódik ebben az országban törésvonal, hanem szocializmus és kapitalizmus között, hogy ilyen idejétmúlt kifejezéseket használjak. Senki nem veszi észre? – morgolódott Ifkovics, aki egy hete rágódott azon, miért látják tisztán az emberek a világot Csikérián, amíg ők a fővárosban túlbonyolítják a dolgokat.
    Alda csak mosolygott, milyen változásokon ment keresztül néhány hónap alatt a nemrég még nagy hatalmú, minisztériumi főosztályvezető.
    – Kenyér és cirkusz! Évezredek óta lehet tudni, mi kell a népnek – erősítette meg főszerkesztőjét a mindig zsörtölődő korrektor. – Most sincs ez másképp. A kenyér hol több egy kicsikével, hol kevesebb, vaj sincs mindig rajta, párizsi meg végképp… De a betevő cirkuszunkat megkapjuk mindig. Arról gondoskodnak a hölgyek, urak.
    Így telt az este – s persze azért ünnepeltek is. Fél kilenc felé, amikor szinte már teljesen besötétedett, Késné kiment a fiáért, hogy fejezzék be a meccset, lassan indulniuk kell haza.
    Ifjabb Lechnicz Árpád is kellemesen elbeszélgetett Erkel Beával. Amikor elköszöntek egymástól, még e-mail címet is cseréltek.