Hetedik fejezet.
Szeretni is, nem is

    – Elnézést, szerkesztő úr, a zavarásért – szólt a telefonba Tardó Zsuzsanna, amint meghallotta Alda Tamás dörmögését. – Nemrégen mondott nekem egyet s mást Kés Márkról. Van néhány dolog, amit nem értek.
    – Nem beszélhetnénk máskor? – kérdezte Alda az akarattyai éjszakában. – Ha magának is megfelel, hétfőn visszahívom.
    – Bocsánat, tudja, egyre mélyebben ásom magam ebbe az ügybe és…
    Alda félbeszakította.
    – Biztos benne, hogy kizárólag most és csakis én segíthetem ki szorult helyzetéből? Hétfőn hívom. Jó éjt – és Alda bontotta a vonalat.
    – Miért nem kapcsolod ki a telefont, mielőtt lefekszel – dohogott a felesége, miközben a másik oldalára fordult. – Egy havilapnál mi lehet olyan halaszthatatlan, ami nem ér rá másnap reggelig?
    Alda morgott valamit, hogy egyes szerzőkre furcsa napszakokban tör rá a bolondéria, aztán eloltotta a lámpát.
    Késné ezen az estén sokáig égette a villanyt: nagyon lassan haladt a kézírásos füzettel. A férje, próbált visszaemlékezni, alig mesélt a kezdetekről, egy-két felszínes történetet leszámítva szinte soha. Ahogyan arról sem, mi történt vele, mit gondolt a benti és a kinti világról. Meghallgatta őt, meghallgatta a gyerekeket, akik még vacsora közben sem tettek lakatot a szájukra, zajlott az élet, de beszélgetni, amúgy igazán, alig beszélgettek.
    Márk, számolt vissza az özvegy, 1982-ben szegődött el a Szabad Országhoz. Mit láttak meg egymásban Fehér Emillel szinte azonnal? „A mesternek ugyanúgy szüksége van tanítványra, ahogyan a tanítványnak mesterre”, írta valahol Márk. Aztán hozzátoldotta: „Nem szabad visszaélnem evvel.” Késné persze személyesen sosem találkozott a sokat emlegetett főszerkesztővel. Néha, ha összejöttek Aldáékkal, Lechniczékkel, föl-fölbukkant a neve: valami régi munkásmozgalmi kádernek képzelte, akit érdemei elismeréseként kellemes álláshoz juttattak a jóakarói. Majd megkérdezi Tomit. Tényleg, mintha Fehér a háború végén belekeveredett volna valamibe, csak arról nincs fogalma, melyik oldalon, bár nem nehéz kitalálni. Mintha ült volna börtönben is ötvenhat előtt. Késné arra is emlékezett, hogy az esküvőjük előtt nem sokkal Márk főnöke öngyilkos lett. Alda talán többet tud a történtekről… Késné most ébredt rá, mennyi titkot vitt sírba a férje. Azt viszont egyre inkább érezte, ha érteni nem is tudta, Márkot elbűvölte a Szabad Ország. Csak fejcsóválva vallotta be önmagának: utólag irigyelte érte.
    – Ez a Kés, ez a Kés… A környezetéből kiemelve aligha fejthető meg – motyogott maga elé Tardó Zsuzsanna az üres lakásban. Sokadszor olvasta el a néhai független kommunikációs szakértő hátrahagyott levelét, Aldától és Lechnicznétől is összeszedett már róla egyet s mást; kezdett kirajzolódni előtte egy figura, csakhogy tele kérdőjelekkel. A lány lassan nem is egy cikksorozat alanyát látta benne: inkább regényhőst. Bukottat ugyan, de azért mégis.
    – Fehér Emil a kulcs! Nélküle semmi nem érthető. Őt kell kibogoznom – szögezte le, kicsit még az asztalra is csapott, és máris új név nyomába eredt. Meglepetésére több internetes lexikonban is rátalált az életrajzára, igaz, mindenütt ugyanarra a néhány sorra.
    „Fehér Emil (1923-1990). Újságíró, lapszerkesztő. Fiatal fejjel részt vett a munkásmozgalomban és a nemzeti ellenállásban. A II. világháború utolsó éveiben több ízben munkaszolgálatot teljesített. 1945 után népi kollégistaként orosz-angol szakon tanult a budapesti bölcsészkaron, cikkeket írt napi- és hetilapoknak. 1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták, 1955-ös szabadulását követően újságíróként tevékenykedett, kapcsolatba került a Nagy Imre-csoporttal. 1957 tavaszán ismét bebörtönözték, életfogytiglanra ítélték, de 1960-ban szabadult amnesztiával. Néhány évig villamoskalauzként, majd áruházi propagandistaként dolgozott. 1968-ben helyezkedhetett el ismét a sajtóban. 1980-ban nevezték ki a Szabad Ország főszerkesztőjének, a posztot 1990-es nyugdíjaztatásáig töltötte be. Két önéletrajzi kötete jelent meg. Önkezével vetett véget életének.”
    – Ez a sztori megvár – nyújtózott nagyot Tardó Zsuzsanna. – Ideje eltennem magam holnapra.
    Szombat délelőtt a Balaton fölött, mindenki megkönnyebbülésére, szépen sütött a nap. Elkelt ugyan a pulóver, ám amíg a férfiak a kert sarkában tüzet raktak, az asszonyok a teraszon apríthatták a salátába valót. A hússzeletek – Ifkovicsné jóvoltából – már második napja érlelődtek a páclében, így aztán Lechniczné, amikor végzett az uborkaszeleteléssel, odakiabált férjének, töltsön mindenkinek bort, amit aztán ő maga szolgált föl a többieknek.
    – Akkor hát azért jöttünk, hogy beszélgessünk, vagy azért, hogy jóllakjunk? – lépett Ifkovicshoz.
    – Várjatok – tette le a kisbaltát a főosztályvezető. – Ennyi fa elég lesz – bólintott, és bement a házba.
    Szappanszagúan jött vissza, kezében két papírlappal.
    – Tessék – nyomta az egyiket Lechniczné, a másikat Alda kezébe.
    – Ezeket tehát tudomásul vettük. Akkor honnan kezdjük? – sóhajtott nagyot Lechniczné, miután többször is elolvasta mindkét levelet. – 1990 megfelel? Induljunk ki Emil halálából? Vagy menjünk még visszább? Amikor Márk és Tomi megírta azt a bizonyos cikket? Hogy is hangzott: Bennünk a világ, mi a világban? 1984? Vagy amikor először átléptétek a szerkesztőség küszöbét? Dóra, ti és Márk? Vagy inkább onnan, hogyan ment rá Dóra egészsége egy évtized alatt erre az egészre?
    Lechniczné szokatlanul indulatosan beszélt. Mint akiből – talán az őszi levegő, talán a pohár bor hatására – hirtelen kiömlik minden, amiről évek óta hallgat.
    – Várj, Teri – csitította Alda. – Ifi jót akar. Van időnk mindent sorban megbeszélni.
    – Ha Emil él, talán minden másképpen történik! Talán mind az öten itt ülnénk! Igaz, akkor kevés lenne a saláta – fűzte hozzá a terasz felé pillantva, ahol férje a hölgyeket szórakoztatta, akik hálásan kuncogtak a vélhetően pajzán tréfákon.
    – Csakhogy Emil meghalt. Én tehetek róla? És különben sem tudott volna tenni semmit. A folyamatok akkoriban már megállíthatatlanok voltak – szúrta közbe Ifkovics. – Mi, miközben dédelgettük a vadromantikus elképzeléseinket, valljuk be, nem számoltunk avval, hogy előbb-utóbb realistákká kell válnunk.
    – Mivel nem számoltunk? – Lechnicznét elhagyta a béketűrés. – Tehetségesek voltunk. Akartunk valamit! És mi történt? Dóra belehalt a vacakolásainkba, én meg még a pályát is faképnél hagytam. Ti, hárman, ideig-óráig kapaszkodtatok: neked, Ifi, fölvitte az isten a dolgodat, erre azonnal ki is csináltad Márkot! Tomi? Ténfereg a margón, Márkra meg már soha többé nem kell féltékenynek lenned. Hárman maradtunk.
    – Márk maga kérte, hogy rúgjam ki, most olvastad a levelét! És még aznap megkértelek, vedd oda a cégetekhez. Így történt? Neked különben is könnyű! Mögötted ott áll a te Árpádod az összes pénzével – vágott vissza Ifkovics.
    Alda próbálta békíteni őket.
    – Nem veszekedni jöttünk, ha jól tudom. Én legalábbis nem azért, hanem békülni. Amíg nem késő. Hozok nektek még egy pohár bort.
    Kés a beszélgetésből egy árva szót sem hallott. Előző este hazakísérte Dórát, aztán anélkül, hogy sejtette volna, hol jár, bóklászott felhők tetején, lebegett szabad ég alatt, fürösztötte szakadó eső és tűző napsütés, de semmiből nem vett észre semmit. Hol sötét volt, hol világos: időnként, ha lenézett, néha víztükröt látott, néha hegycsúcsokat. Volt, hogy egészen messze jutott a bolygótól, amelyen valaha élt, aztán nagyon-nagyon messze távolodott, holt lelkek közé, galaxisokat utazott be, mígnem visszaért arra a felhőre, ahonnét elindult.
    Magyarország fölött már hajnalodott, amikor a másvilágon Kés Márk nekiindult, hogy megtalálja Fehér Emilt. A néhai főszerkesztő egyedül ücsörgött egy pad formájú felhő szélén a Szabad Másvilág szerkesztőségének közelében, és dohányzott. Kés alig tudta a párát megkülönböztetni a füsttől: mint amikor köd ült a szülővárosára. Fehér Emil pedig megérezte, hogy áll valaki a háta mögött, oda se fordult, csak megszólalt.
    – Essünk túl rajta, fiam. Már vártalak.
    –Te tanítottál meg mindenre, aztán egyszerűen faképnél hagytál. Tizenhét éve nem mondasz nekem semmit, Emil.
    – Nem tehettem már föl helyetted a kérdéseket. A válaszokat meg végképp nem nekem kellett megtalálnom. Engednem kellett fölnőni téged.
    – És te?
    – Ha 1990-re gondolsz – és Fehér Emil gondosan elcsomagolta a csikket –, hát egyszerűen megijedtem. Hatvanhét évem alatt sosem féltem, de akkor rám tört valami ismeretlen szorongás, és életemben először éreztem kilátástalannak az egészet.
    – Én tizenhét éve szorongok nélküled, Emil.
    – A tiéd nem igazi szorongás, fiam. Különben is: már vége.
    – És? És akkor mi van?
    – És? Nézd, gyerekfejjel azt hittem, semmire semmi esélyem. Az a korai forradalmárkodás azért tűnt olyan szívszaggatóan romantikusnak. Aztán az orosz hómezőkön vagy úton Abda felé, megtanul másként vélekedni az ember az esélyeiről. Utána meg, legalábbis úgy látszott, váratlanul mégis ölembe csöppent a világ. A börtönben jöttem rá, hogy tévedtem. Nem sokkal voltam idősebb, mint te, amikor megismertelek, és én valóban forradalmat akartam csinálni! Amikor nem sikerült, akkor vesztek el végképp az illúzióim, hogy Balzac urat idézzem. De visszaszereztem őket. Az örökkévalóságig, fiam, nem tartható, hogy az ember egyetlen erkölcsén mindig mások libikókázzanak.
    Fehér Emil körülnézett: odafönt kékség, odalent szürkeség. Az öregember újabb cigarettára gyújtott.
    Szombat délben Budapest fölött ismét beborult az ég. Késné arra gondolt, Márk igazán megtehette volna azt a szívességet, hogy tavasszal hal meg: talán elviselhetőbb lett volna az ősz.
 
(folyt. köv.)