Huszadik fejezet.
Ifkovics János története

    Ifkovics Jánosnak se Mihályhalmáról – születési helyként e település neve a világ minden tájára elkísérte őt –, se Sztálinvárosról nem voltak emlékei. Pedig amikor elhagyták az egykori Dunapentelét, a kisfiú már ötödik életévét taposta, ám a szocialista nehézipar hajdani fellegvára nem hagyott benne mély nyomokat. Illetve egyetlenegyet igen: egy sebet a homlokán. Mintha valamelyik építkezésen lökte volna egy talicskának egy nála erősebb kisfiú, bár Ifkovics János néhai játszótársa arcára sem emlékezett.
    A pesti óvodát, ahová édesanyja hurcolta magával nap mint nap, már föl tudta idézni. A konyhából kigőzölgő ínycsiklandozó illatok olykor-olykor felnőtt korában is megcsapták az orrát, és az a hajnal is bevésődött emlékezetébe, amikor lázasan ébredt, de anyja kiparancsolta az ágyból, és ellentmondást nem tűrő hangon arra kérte, tegyen úgy, mintha kutyabaja se volna, ne szóljon senkinek, különben többé nem engedik egyiküket sem óvodába, akkor pedig összedől a világ. Jancsika nem tudta elképzelni, milyen az, ha összedől a világ, de nagyon megijedt, és e három lázas napban határozta el, hogy frissen szerzett tudományát, hogy ugyanis lehet összeszorított szájjal élni, sosem felejti el.
    A család körülményei sokkal jobbak a későbbiekben sem lettek, bár az építőipari vállalat, amelynek hónapról hónapra erősödő pártszervezetét apja irányította, mintha védőernyőt tartott volna föléjük: amikor a dolgozók gyermekei számára – a párt- és a szakszervezet hathatós támogatásával – óvodát építettek maguknak, az sok-sok kommunista szombatba került ugyan, de ott végre a mama is előléphetett dadusból szakképzetlen óvónővé.
    Jani – a kamaszodó fiú ragaszkodott e megszólításhoz - ekkor már egy józsefvárosi általános iskolát látogatott, bár igaz, időnként kerülte, mert sokkal vonzóbbnak találta a délelőttöket egy közeli tér kártyásai között. A szülők nem nézték jó szemmel, hogy elsőszülöttjük közeli kapcsolatba kerül a helyi galerivel, ezért addigi iskolájából kivették, és beíratták egy jó nevű tizenkét évfolyamosba, ahol – reményeik szerint – le is érettségizhet.
    Így is történt. Csakhogy nem számoltak avval, hogy a józsefvárosi ifjúságot elbűvöli a nyugatról beáramló, felforgató zene. Ifkovics János, meglehetősen fiatal fejjel ugyan, de belecsöppent a világvevő rádiók és a Mambó magnók forgatagába, ahonnét már csak egy lépésnek számított – bár fal mellettinek –, hogy beatkoncertekre lógjon be a barátaival. A fiú minden vágya az volt, hogy saját lemezjátszóra tegyen szert, amelyet persze szüleitől nem remélhetett. A szülőknek két gyermekről kellett gondoskodniuk, hiszen János három és fél évvel fiatalabb öccse is az általános iskola felső tagozatát járta már, ráadásul szorgalmas, igyekvő fiúnak bizonyult, aki mellé egyik-másik tárgyhoz különtanárt is érdemesnek láttak fogadni.
    Ifkovics János, ahogyan később visszaidézte ezeket az időket – márpedig bőven termett alkalom, hogy fejben visszaforgassa az idő kerekét –, folyamatosan a miértekre kereste a válaszokat. Miért alakult úgy az élete, ahogy? Végső válaszként mindig a lemezjátszónál lyukadt ki. Amit nem kapott meg.
    Valószínűleg ekkoriban fogant fejében a gondolat, hogy valamit tennie kell, és arra a fölismerésre jutott, hogy azt a valamit azok között a keretek között, amelyeket Magyarország neki nyújthat, lehetetlen megcselekednie. János tehát, aki tudott összeszorított szájjal élni, délelőttönként iskolába járt, szombat esténként beatkoncertekre lógott be, a hét egyéb délutánjain pedig, közös tanulásra hivatkozva, a barátainál hallgatta a külföldi és az akkortájt már sokasodó hazai könnyűzenei kis- és nagylemezeket, és amikor tizenhat éves elmúlt, hajnalonta kijárt a nagycsarnokba, és zöldségesládákat cipelt.
    Keveset aludt ugyan azokban az években, de odahaza, az ágya alatti rejtekhelyen gyűltek a papír tízesek, húszasok, amelyekről persze tudtak a szülei, de elégedetten nyugtázták, hogy elsőszülöttjük olyan ifjúvá serdült, aki minden forintot megbecsül.
    Aznap, amikor körülülték az asztalt, hogy megünnepeljék a család első érettségizett tagját, János egy pillanat türelmet kért. Előhúzta a kincses ládikót, abból egy még kisebb dobozt vett elő, abból pedig egy halom papírpénzt. Anyja, apja, öccse elhűlve nézte, ahogyan előttük simítja ki a gyűrött bankjegyeket, számolja össze, végül kétfelé osztja, az egyik kupacot édesanyja elé tolja, a másikat viszont magához húzza.
    – Az a tiétek. Ebből pedig befizetek egy jugoszláviai társasutazásra.
    Még egyikük sem járt külföldön. Különösen nem a déli államban, amellyel, ezt a pártitkár apa jól tudta, a külpolitikai viszony nem teljesen harmonikus.
    – Miért nem mész inkább Csehszlovákiába? Vagy a Német Demokratikus Köztársaságba? Az elvtársak esetleg segítenének. A kerületi pártbizottság…
    De a fiú a szavába vágott.
    – Nagykorú vagyok, apám. És látni akarom a tengert.
    Így utazott hát el Ifkovics János. Többé hírét sem hallották.
    Jugoszláviából Olaszországba ment, onnan pedig az óceán túlpartjára. Megérkezvén az Egyesült Államokba, New Yorkban szállt ki, ahol találkozott emigráns magyarokkal, akik azt javasolták, kérjen politikai menedékjogot, aztán irány Cleveland, ott sok honfitársra lel, ők segítenek neki a továbbiakban. Be is ajánlották egy helyi nyomdászhoz. Munka közben ragadt rá a nyelv, mert a slágerszövegekből fölcsípett szavak csak ahhoz bizonyultak elegendőnek, hogy a kezdeti napokban elboldoguljon velük.
    Az első fizetéséből azonnal vett egy használt lemezjátszót. A háziasszonya csodálkozott, miért éppen ez a fölösleges kacat volt ennek a távolról érkezett fiúnak a legfontosabb, de mindössze arra kérte, éjszaka ne hallgassa hangosan a lemezeit.
    Jól indult tehát minden, csak sajnos a mester nem vetette meg az itókát. Műszak végeztével mindig megkínálta tanítványát, hogy öblítsék le az ólmot a torkukról. János tehát, aki büszke volt magára, hogy megáll a saját lábán, mégis egyedül érezte magát, ráérzett: két viszki és két sör után már nem sajnálja magát annyira. A dolgok idővel odáig fajultak, hogy a napot is a bevált recepttel kezdte, amit a mester nem nézett jó szemmel, ráadásul, amikor Jánosnak a keze is meg-megremegett, egyszerűen elzavarta, mondván, minek bajmolódjék ő egy részeges hippivel.
    A fiú ugyanis mind öltözködésében, mind viselkedésében igyekezett idomulni akkori bálványaihoz. Jól is érezte magát csavargóként: először Cleveland környékét járta be, aztán előbb a keleti part nagyvárosait, később a nyugati partéit is, és ha valaki megkérdezte, mit sajnál az életében, azt válaszolta, mindössze azt, hogy lekéste a woodstocki fesztivált.
    Nem emlékezett, merre mindenfelé fordult meg, nem emlékezett, mikor hol borult rá az este, nem emlékezett a nőkre, akiknek megfordult az ágyában, ha egyáltalán kerestek maguknak ágyat.
    Ifkovics János teljesen elzüllött volna, s ki tudja, hogyan végzi, ha egy egyesült államokbeli helyi népszámláláson nem vallja magát magyarnak, és véletlenül a számlálóbiztos nem öleli magához honfitársát. Ez a némileg elvirágzott, ám magányos hölgy mosta ki a piszokból, talált neki munkát egy helyi sokszorosító üzemben, majd ajándékozta meg a legifjabb John Ivcovich-csal.
    Nem volt sok keresnivalójuk az ígéret földjén. Amikor hírét vették, hogy Magyarországon nagyot fordult a világ, fogták magukat, és minden különösebb felhajtás nélkül áttelepültek. Abban reménykedtek, talán a klímaváltozás változásokat hoz kettejük viszonyában is. Annyi pénzt hoztak magukkal, amennyiből vehettek maguknak egy lakótelepi lakást, de a szerencse Budapesten sem köszönt rájuk. A fiuk nem is érezte jól magát Kelet-Közép-Európában, visszament inkább az Államokba, aztán, amikor anyja látta, hogy itt sem boldogulnak, ahogyan jött, távozott ő is. Ifkovicsnak otthagyta a lakást és a tanácsot, hogy ne nyúljon többé a pohárhoz.
    Ifkovics búcsúzáskor megfogadta: többé egy kortyot sem iszik, és a fogadalmat be is tartotta. Ugyanakkor, hiszen már jócskán középkorúnak számított, ismeretlen érzelmek törtek rá. Elhatározta, megpróbálja fölkutatni a rokonait.
    A csavargásban nagy tapasztalatokkal rendelkezett, ráadásul a magyarországi távolságokat sem találta olyan nagyoknak, mint amilyeneket megtett az óceán túlpartján. Könnyen eljutott hát Mihályhalmára, de ott már csak a rogyadozó vályogfalakat találta. Onnan a déli határhoz ment, kereste nagyszüleit, nagybátyjait, csak hát a falu nevét se tudta, ahol valaha éltek, ahhoz meg azért Magyarország mégis túl nagynak bizonyult, hogy csak úgy nyomukra bukkanjon.
    Aztán véletlenül kezébe akadt egy újság, abban fedezte föl Ifkovics Tivadar nevét. Ritka név: a keresztnév az anyai nagyapáé, ahogyan ő az apai nagyapjáét kapta… Érdeklődött, tájékozódott, mígnem megbizonyosodott róla, hogy az öccséről van szó.
    Szisztematikusan gyűjtötte róla az adatokat. Néha észrevétlenül figyelte a távolból, egyszer-egyszer követte is.
    És gyűlt benne a harag. Hogy amíg neki nem sikerült semmi, bezzeg az öccsének! János valóban tudott összeszorított szájjal élni, pohárhoz többé nem nyúlt, de új szenvedélyre lelt: a bosszúra. És végre hasznát vehette annak kevés nyomdai tudásnak, amelyet még a clevelandi alagsorban szedett össze: szerzett egy kivénhedt számítógépet, egy ócska, de még működő nyomtatót, és fenyegető meg zsaroló leveleket kezdett írogatni.
    Sosem küldte el egyiket sem. Addig a napig, amíg egyszer tudomására nem jutott, hogy öccse, akinek – nagy elégedettségére – leáldozóban látta a napját, ismét a szerencse kegyeltje: főszerkesztő lesz egy zsíros állásban.
    Ült Ifkovics János magyar-amerikai kettős állampolgár a rendőrségi fogdában, és azon töprengett, miért van ő itt egyáltalán.
    És arra jutott, ha kamaszkorában kap egy lemezjátszót, minden másképpen alakult volna.