Huszonegyedik fejezet.
A tegnap holnapja

    Kitört a ribillió, amikor Lechnicz Árpádné, a Hablaty tulajdonosa és kiadójának vezetője bejelentette, hogy elhalasztja a lap első számának megjelenését. A munkatársak úgy értelmezték a szavait: nézhetnek új állás után.
    – Már akkor gyanút kellett volna fognunk, amikor széles mosollyal bedarált minket a cégébe – háborgott egy korrektor, mire váltótársa replikázott:
    – Én megmondtam! Rögtön a rózsaszín pillanatokban tisztázni kellett volna vele, hogy már a kérdés is ketyeg…
    – Mostantól nem dőlök be senkinek! Arccal a pénztár felé! – kiáltotta a fotórovat vezetője, és éppen indult a számítógépéhez, hogy kitöröljön belőle minden fájlt, amikor Lechniczné, aki eddig kívülről szemlélte a méhkast, újra megszólalt.
    – Csak kíváncsi voltam a reakciótokra. Egyébiránt rosszabbra számítottam. Akkor hát folytathatom? Mindenki maradjon a nemesebb testrészén! Nyugi. Mindössze átdolgozzuk a lapot. Savanyú úr és a Sauer Verlag a jelenhez fazonírozta a külcsínt és a belbecset: én azt javaslom, mi mérjük a múlthoz. Vagyis térjünk vissza a Szabad Ország igényességéhez. Evvel persze mellé is foghatunk: ha tovább butul és durvul a világ, rajtavesztünk. De ha nem? Szabadna bizakodni?
    – Romantikusan hangzik, Teri. De honnan rá a pénz? Mert téged eltart a férjed. De minálunk én pompázom a családfő szerepkörében! – morgolódott a gyanakvó korrektor.
    – Egy szám, mondjuk, tízmillióba kerül. Ötvenkét szám ötszázhúszmillióba. Ez csak a tiszta kiadás: nem vontam le belőle egy fillér bevételt sem. Valakik azért csak megveszik a lapot… Hirdetések is csöppennek innen-onnan. Kedves barátaim, két évre elegendő a pénzünk. Érthetően fogalmaztam?
    Két év! Ennyi már hosszú távú perspektívának számított.
    – Akkor hát? Mikor indulunk? – ült vissza a székére a fotórovat vezetője.
    Mi történhetett, töprengett Erkel Sándor, aki magányosan töltötte a hetet, mert kisebbik lánya a nővéréhez utazott Pécsre. A férfi már-már elszunnyadt, amikor megcsörrent a telefonja.
    – Jó estét. Késné vagyok. Csizmadia Jutka…
    – Ó… Azért a hangját még megismerem. Hát… mivel szolgálhatok?
    – Inkább én! Valami bocsánatkéréssel, azt hiszem. Jóvátehetném azt a múltkorit?
    Erkel Sándor a meglepetéstől rövid ideig szóhoz se jutott.
    – Azt kérte, ne hívjam többé. Dicsérjen meg, hogy megálltam.
    – Mondja, lehetne, hogy most leteszem a telefont, és maga fölhív?
    Kagyló le, kagyló föl: az asszony azonmód hadarni kezdett.
    – Tudja, Sándor, a gyerekek… – És részletesen beszámolt arról az estéről, amikor fia s lánya összebújt, aztán arról a meccsnézős másikról is, a föloldozósról.
    Jó másfél órán át jelzett foglaltat a hívott szám, amíg végre kicsöngött. Alda éppen aggódni kezdett, hogy valami baj történt a Kés családban, amikor végre meghallotta az özvegy hangját. Jutka szopránjából derű áradt, mint a régi szép időkben, amikor a férje feje fölött nem gyülekeztek a felhők. És amikor Alda tapintatosan félbeszakította és megkérdezte, hogy egyébként mi a helyzet Márk regényével, hát az asszony kibökte, hogy tulajdonképpen akarta is kérdezni, lenne-e kedve beleolvasni.
    – Ki is nyomtatnám neked, Tomi, csak…
    Alda értette, hogy az asszony takarékoskodna papírral, festékkel.
    – Hol élsz te, Jutka? – kérdezte azonnal. – Ilyesmivel már senki nem bíbelődik! Küldd el e-mailben.
    A feladat viszont az asszonyt érintette kellemetlenül.
    – Tomika, kétkezi magyar pedagógus vagyok az érettebb évjáratból: honnan értenék én ezekhez a számítógépes vacakolásokhoz? Ott egye a fene az egészet, ahol van.
    Alda elnevette magát. Csizmadia Jutka nem szokott ilyen cifrán beszélni.
    – Kérd meg a lányodat, hogy segítsen! Vagy a fiadat, szerintem már ő is képes rá… Mindenesetre írd föl a címemet: aldatamas@hablaty.hu. Ékezet nélkül. A gyerekek megoldják a problémát. És esetleg bevezethetnének téged is az elektronikus levelezés rejtelmeibe. Haladnod kéne a korral.
    Az Álmatlan tehát – ez volt Kés félkész regényének a címe – még aznap este útra kelt a megabájtok ismeretlen útvesztőiben.
    Másnap aztán – miért is maradtak volna el a naponkénti telefonbeszélgetések – Késné nagy levegőt vett, és megkérdezte Aldát, ki rejtőzik a sokat emlegetett Szedit alakja mögött.
    – Régi ügy – a férfi hangján érződött, hogy éjszaka keveset aludhatott. – Utólag leszel féltékeny egy ifjúkori árnyékra?
    – Nem lehetett olyan jelentéktelen kis árnyékocska, ha egy egész regény íródott róla.
    Alda tudta, hogy semmi értelme eltagadni az eltagadhatatlant.
    – Nézd, az a lány, akiről Márk ezt a figurát mintázta, már nem létezik. Csak az emlékeiben. Illetve már ott sem… Te talán nem emlékszel az első szerelmedre?
    Kés életműve egyébként szépen kerekedett. Befejezte már A Szabad Ország tündöklése és bukása című cikkét, igaz, végül háromrészesre sikeredett, aztán december második felében – földi időszámítás szerint, mert valami csillapíthatatlan ragaszkodásból számon tartották a lenti idő múlását odafönn is –, a Szabad Másvilág három egymást követő számában meg is jelent. Kavart is kisebb vihart: néhai kultúrpolitikusok, például egy Aczél György nevezetű, meg aztán egy másik, bizonyos Tóth Dezső egészen másképp emlékezett a történésekre, erről olvasói levelekben adtak bizonyságot, amelyeket Fehér Emil annak rendje s módja szerint le is közölt.
    Január végére aztán Kés elkészült egy újabb történettel, a Kora nyári kora délutánnal is, ebben Aldához fűződő barátsága történetét írta meg, a szöveget persze föl kellett darabolnia, mert túlhaladta a lap szabta terjedelmi korlátokat. A főszerkesztő február-márciusra ígérte, hogy szorít helyet a passzusoknak.
    A nyakába szakadt időben tehát új sorozaton, jelesül egy Ajtó címűn kezdett dolgozni. Látszólag hajdani lányokról írt benne, akik iránt valaha mélyebb érzelmeket táplált, valójában persze egy letűnt világot idézett föl a maga nyűgeivel és nyűgtelenségeivel.
    Egyszer, karácsony táján, ismét meglátogatták a szülei, és ő megkérdezte tőlük, amit addig elmulasztott: hogy hogyan tudták elviselni a háború alatt a pincelétet és az ostromot, a marhavagonok, a fölrobbantott hidak, az órazabrálások látványát. Az anyja pedig csak mosolygott, és mindössze azt válaszolta:
    – Akkor voltunk fiatalok.
    Kés különösnek találta, hogy az Ajtó szereplői közül kettőt akár meg is kereshetne, de bölcsebbnek vélte, ha nem teszi.
    Így vagy úgy, egyre többet időzött a kézirataival. Az új vállalkozás darabjait kisebb lélegzetűeknek tervezte, viszont – számításba véve viharos ifjúságát – magát a sorozatot minden eddiginél hosszabbnak.
    Létszy Dóra örömmel nyugtázta, hogy barátja napról napra kevesebb időt tölt a felhőszélen.
    – Olyan vagy, mint aki most akar bepótolni mindent, amit odalent elmulasztott – mondta neki, amikor egy este megint kedvenc kávéházukban ücsörögtek. – Mármint ami a cikkeidet illeti. Illetve nem is cikkek ezek, inkább… Szóval mintha nem is újságcikkek, hanem… Szépen írsz, Márkocska. Már odalenn is kilógtak a mondataid a lapból.
    – Mégse voltam elég tehetséges. A sajtóba még belefértem, de az irodalomba már nem.
    – Meg se mérted magad.
    – Érzi azt az ember… Talán, ha nyaggattam volna a kiadókat, megjelent volna néhány könyvem. Középszerű novellista esetleg lehettem volna. Később középszerű regényíró. Csakhogy attól nem lettem volna boldog.
    – És így? Lettél?
    – Mondjuk úgy, hogy legalább voltak jó éveim. Valamikor Emil idején.
    Ezen az estén, úton hazafelé, maga a főszerkesztő toppant Kés elé.
    – Kapsz, mondjuk, egy évet. Vedd fizetés nélküli szabadságnak – fújta félre a füstöt. – Ennyi idő alatt éppen megírhatnál egy karcsú kötetecskét. Lehetne például Barátaim, szerelmeim a címe. Vagy ez túl vénemberesen hangzik?
    – Emil! Értsem ezt úgy, hogy elküldesz a laptól?
    – Értsd úgy, fiam, hogy ideje tenned a dolgod. A lapot megtöltjük evvel-avval. Van, aki állandóan hírt írni szeret. Másoknak meg az istennek se – és itt a főszerkesztő bocsánatkérően tekintett valahová a csillagok mögé - jönnek szájára érzelmes szavak. És vagy te…
    – Ez parancs?
    – Parancs, itt? A parancs csak olyan körülmények között érvényes, ahol az idő az úr. Itt ráérünk. Meg aztán az Úrnak se sietős.
    Vendégek gyülekeztek egy budai villában. Többnyire hatvan felé járó emberek meg persze sokan az ötvenes nemzedékből: jó néhányan a gyerekeikkel jöttek, egyikük-másikuk unokát is hozott magával. Szerencse, hogy a vendéglátó nagy házat építtetett magának, így a többszintes épület első emeletére, ahová a házi színpadot tervezték, sokan befértek.
    A város bizonyos köreiben ugyanis napok óta szájról szájra terjedt a hír, hogy különleges estére érdemes készülni. A közönség elhelyezkedett hát, és amikor már a gyerekek se nagyon fészkelődtek, a házigazda, egy hajdan karcsú, de mára alaposan elhízott férfiú lépett föl a színpadra.
    – Örülök, kedves barátaim, hogy ennyien eljöttetek… Pedig csak két-három helyen említettem a dolgot. Szerintem ti is örülni fogtok! Mert most, lássatok csodát, egy-két órára visszaidézzük az ifjúságunkat.
    És amíg a testes bankár beszélt és beszélt, a háta mögött hangszereket cipeltek a színpadra, erősítőket és hangfalakat, és pillanatok alatt mindenféle kábelek kígyóztak közöttük.
    – Jól látjátok, ebből a felhajtásból házi koncert fog kerekedni! Sikerült rábeszélnem valakit, hogy idézzen föl egyet-kettőt a hajdani sikerei közül… Megteszi nekem ezt a szívességet, cserébe viszont azt kéri tőletek, vegyétek figyelembe, hogy harminc éve nem énekelt… Igaz, megsúghatom – és itt a kövér ember lehalkította a hangját –, tanú vagyok rá, hogy az elmúlt két hetet ebben a helyiségben próbálta végig. És nem szólt rosszul… Henrik, gyere be! Tiéd a színpad!
    Sokaknak, amikor fölismerték Savanyút, könnybe lábadt a szeme.
    Nem számított, ha egy-egy hang félrecsúszott. És bár báli szezon volt Budapesten, mégsem táncolt senki.
    Tardó Zsuzsanna se, Alda Tamás se. Ültek az utolsó előtti sorban, és hallgatták a zenét.