Huszonharmadik fejezet.
Most mi legyen?

    – Hablaty? Kelekótya cím ez ahhoz, amit szeretnék… – és Lechniczné megkönnyebbült, amint kimondta.
    Másnap megkérte Tardó Zsuzsannát, derítse ki, mit gondolnak a többiek. És a rögtönzött közvélemény-kutatás szerint az elsöprő többség méltatlannak ítélte e szót ahhoz a tartalomhoz, ami körvonalazódni látszott! A kiadó vezetője tehát, miután végigfutotta beosztottja összesítő jelentését, nyugodt lélekkel írhatott ki belső pályázatot: bárki bármit javasolhatott új címnek, csak számításba kellett vennie a januári reklámkampányt, amelyet kénytelenek voltak immáron afféle bevezető fogásnak tekinteni. Még szerencse, hogy a folytatás akkor nyitva maradt: valóban előbújik-e a medve a barlangjából, vagy csupán körülnéz, de egyelőre visszamegy szundikálni tovább…
    A reklámstáb most azon dolgozott, hogyan lehetne újból fölébreszteni.
    Címre pedig számtalan javaslat érkezett. Volt, aki a medvés motívumot fejlesztette tovább, és azt ajánlotta, legyen Brumm. Lechniczné szellemesnek találta az ötletet, de némileg infantilisnak is. Akadt, aki a Hablatyból indult ki, egyszerűen félbevágta a szót, majd arra az eredményre jutott, legyen a cím Hab. Esetleg Hab a Tortán.
    – Evvel meg az a baj, hogy nehéz ragozni. Kérni az újságostól egy Hab a Tortánt – kommentálta Zsuzsannának főnöke. – Vagy a villamosról leszállva azt mondani: olvastam a Hab a Tortánban…
    És jött a többi: a Jobb Balkánt politikai áthallásai miatt nem találta szerencsésnek, az Érvényes Víziót elcsépeltsége miatt. Legyen Üstökös, írta valaki, mint Jókai lapja valaha, vagy utaljanak vállalható írói életművekre, például a kissé elfeledett Déry Tiborra egy frappáns G. A. Úr címmel vagy bármi egyébbel a szerzőtől, esetleg a mostanság ugyancsak alig emlegetett Lengyel József nyomán nem hangzik rosszul a Szembesítés sem.
    Decemberben tizenkét belső munkatársat szerződtettek a laphoz: a főszerkesztőn és a felelős szerkesztőn kívül három rovatvezetőt, két olvasószerkesztőt, egy képszerkesztőt, két tördelőt és ugyancsak két korrektort, de külső munkatársként még legalább kétszer ennyi szerzőre számítottak. Így aztán csaknem negyvenen kapták meg a címötletek listáját: a kiadóvezető ugyanis népszavazást rendelt el.
    – Vétójogot meg aztán tartasz-e fönn magadnak, Teri? – kérdezte tőle a mindig kritikus korrektor, akit éppen e tulajdonságáért hívott a laphoz Lechniczné.
    Mielőtt válaszolt volna, lélegzetvételnyi hatásszünetet tartott.
    – Azért gyűjtöttem össze ezt a csapatot, mert bízom bennetek. Az lesz, amit a többség akar.
    Ezen a délelőttön Savanyú Henrik lemezajánlatot kapott. Néhány órával később már gyerekkori barátjával ült a Duna-parti presszóban.
    – Nézd, Tomi – Aldát az elsők között hívta a hírrel –, nem arról van szó, hogy pénz kell. A Sauer Verlag ott áll mögöttem…
    – Egyszer erről is kellene beszélnünk, Henrik – szólt közbe a gyerekkori barát, de Savanyú leintette.
    – Majd. Mindig azt mondtam, a jövővel foglalkozzunk. Az tehát a kérdés, van-e értelme fölmelegíteni a káposztát. Mert annak, hogy a lemezem ott porosodjék a boltok polcain, semmi. Szerinted hány gyűjtőt érdekel egy Savanyú-retró?
    A beszélgetés olyannyira őszintének ígérkezett, hogy Alda attól tartott, a szeme láttára omlik le egy kőszobor.
    – Amíg el nem árulod, mi szükséged volt erre a Hablaty-közjátékra, nem tudlak megfejteni.
    – Ahhoz sok mindent el kellene mondanom, öcsike. Amiket te nem tudsz.
    – Ennyit talán megérdemelne az Üllői út – utalt Alda gyerekkoruk közös színhelyére. – Például, hogy egyszer elszámolj avval, miért disszidáltál.
    Savanyú nem volt a végeérhetetlen vívódások embere.
    – Mert? Végeztem volna úgy, mint a Radics Béla? Vagy mentem volna kántornak, mint a Lajos? Vagy egy idő után avval próbáltam volna pénzt keresni, ami adódik, lásd Veszelinov Andris? Amíg meg nem vált a „hosszan tartó, súlyos…”? Ebben az országban nem lehetett az embernek megmaradni a fenekén, öcsike.
    – Sokan maradtunk, Henrik.
    – Vegyünk példának okáért téged?
    Most valahogy Aldának nem akaródzott szembenézni a lelkiismeretével.
    – Ma rólad beszélünk. Egyszer talán majd rólam is fogunk.
    – Nekem volt hova mennem. Kaptam lakást a rokonoktól, kaptam pénzt, munkát. Egy rossz szavam se lehet.
    – És megtaláltad, amit kerestél? Mert ha igen, akkor miért jöttél vissza?
    – Az életem első felét itt töltöttem, a másodikat ott. Méghozzá a tetemesebb másikat. Na, szó szerint tetemest. Majdnem belehaltam.
    – Belehaltál? Mibe?
    – Hagyjuk, öcsike. Hagyjuk. Sok mindent kipróbáltam. De tulajdonképpen igazad van. Nem lettem boldog.
    Alda érezte, most kell visszakanyarodni a kezdetekhez.
    – Magadnak tartozol a lemezzel, Henrik. Csináld meg.
    És ültek tovább, csöndben. Alda ment volna már, várta Kés regénye. Fél esztendőt adott magának: ha minden nap két órát foglalkozik a szöveggel, ide-oda betűz passzusokat Márk cikkeiből, fölhajt lappangó kéziratokat, átjavítja a sánta mondatokat, de anélkül, hogy sérüljön a stílus, a nyár végére végezhet vele.
    Napokkal később vette hírét Erkel Sándor, hogy zárt körben ismét énekelt ifjúkora egyik kedvence, Savanyú Henrik. A Barcelona-Levante meccs második félidejében, amelyet Kés Marcival nézett a tévében, említette is Késnének, aki éppen a vacsora maradványainak eltakarításával foglalatoskodott.
    – Savanyú, Savanyú… Ki is emlegette mostanában a nevét? – Csizmadia Jutka sosem rajongott a könnyűzenéért, de aztán az eszébe jutott: mintha Alda beszélt volna róla az új munkahelye kapcsán. Valami nyugatról visszaszármazott magyar, aki itthon akart lapot alapítani.
    Erkel Sándor azonban féltett kincsként őrizte a régi lemezeket, sőt egy szekrény mélyén magnószalagokat is: valaha hangmérnöki ambíciókat dédelgetett, a közlekedésre csak az egyetemen szakosodott. Tesla magnójával fölvételeket is készítgetett koncerteken, néhány éve át is mentett többórányi anyagot CD-re…
    – Össze tudnál hozni vele, Jutka? – kérdezte az asszonyt, mert akkor már tegeződtek.
    Kés nem tudott mit kezdeni a nyakába szakadt alkotói szabadsággal. Írta ugyan az Ajtó történeteit, titokban figyelte, mit művel Alda a lent felejtett regénnyel, de a szigorú időbeosztást mégis jobban viselte. Írt, írt és írt, sokat olvasott is hozzá, ha gyanakodott, hogy megcsalja az emlékezete, ellenőrizte az adatokat, ám valahogy egybefolytak a napok, a napszakok. Erőt vett tehát magán, reggelente minél hamarabb lezuhanyozott, fölöltözött, hogy úgy ülhessen az asztalához, mintha a munkahelyére érkezett volna. Időnként szünetet adott magának, olyankor teát főzött vagy tornázott néhány percet, mert futni a földön sem szeretett, hát még a felhők fölött. És programokat szervezett magának, hogy emberekkel találkozzék, ha holtakkal is, ám bármivel kísérletezett, a dolgai mégse rendeződtek össze.
    Fölkereste hát Fehér Emilt.
    – Kedves tőled ez az alkotói szabadság, de… valahogy elmagányosít. Márpedig mégiscsak társas lények volnánk… – kereste a szavakat a néhai független kommunikációs szakértő.
    A főszerkesztő pontosan értette, hová akar kilyukadni.
    – És ha bejárnál egy héten háromszor? Az a dolgod, hogy minden hétfő reggelre letegyél az asztalomra egy újabb fejezetet. Stimmt?
    És Fehér Emil a kezét nyújtotta, hogy a megállapodás jóváhagyásaként Kés Márk belecsapjon.
    – A másvilágon mintha működnének a dolgok – és megszorította Fehér Emil kezét.
    Főszerkesztőként Ifkovics Tivadarnak semmihez nem kellett senki beleegyezését kérnie, a tulajdonossal mégis érdemesnek látta egyeztetni.
    – Arra gondoltam, készítsünk riportot a déli határvidékről – állította meg sokat sejtetően Lechnicznét. – Egyrészt élnek még tanúk, akik emlékeznek a megboldogult huszadik század közepére, a láncoskutyázásra meg ilyesmikre… Másrészt a délszláv háború lecsengett ugyan, de itt van Koszovó függetlenedése… Meg hát arrafelé még van határ… Hazánkfiai meg nemsokára megint indulnak az Adriához.
    – És mondd, kit tartasz képesnek arra, hogy megírja? – fogott gyanút a kiadóvezető. – Mert a magam nevében el tudok képzelni egy ilyen cikket, hirdetőket is találnánk hozzá…
    – Hát… Talán magamat, Teri. Elmennék három napra körülnézni. Ez az egész egyébként arra is jó, hogy megmutassam a többieknek, miféle hangnemet képzelek.
    Lechniczné örömmel nyugtázta, hogy a férfi megint a régi Ifire emlékeztet, ugyanakkor a dolog háttérében valami titkot vélt meghúzódni. Mindenesetre bólintott.
    Ifkovics valóban nem részletezte, mi a terve. Hogy összekötné a kellemest a hasznossal: egyrészt újra írni kezd. Évek óta csak hivatali leveket írt, azokat is inkább csupán alá, ha reggelente orra alá tolták az elintézendők dossziéját. Idővel a stiláris hibákat se javította ki… Másrészt viszont, ha már arra jár, esetleg fölkutatná a rokonait! Már akit persze megtalál még. És ha lesz miről beszámolnia, akkor megkeresi a bátyját. Esetleg már a jövő héten. Esetleg együtt vissza is mennek.
    Tardó Zsuzsanna szülei egyre jobban aggódtak. A lányuk karácsony óta mindössze kétszer járt odahaza, ám minden alkalommal rosszkedvűnek tűnt. És ijesztően magányosnak. Ez főként az apját nyugtalanította, aki szeretett volna már unokát. A felesége persze csitítgatta, hogy már más idők járnak, ha egy lány az ő idejükben nem fogott magának férjet legkésőbb a húszas évei elején, az bizony pártában maradt, de ezek az idők elmúltak. Viszont, mondta az asszony, az ő huszonhat éves Zsuzsikájuk nincs hozzászokva, hogy önmagán kívül törődnie kell mással is, és ez az anyai mondat szöget ütött a ház urának fejébe.
    Egy szép vasárnap hajnalban, bízva abban, hogy a lányát otthon találja, fölkerekedett, és kezében kosárral beállított gyermekéhez.
    Zsuzsanna meg is lepődött, amikor ajtót nyitott! Álmélkodásra azonban nem jutott sok ideje: apja máris kezébe nyomta a csomagot.
    – Neked hoztam, lányom. Hogy legyen, aki vár itthon, amíg haza nem érsz. Én vizslát gondoltam, de azt mondják, városba inkább uszkár való.