Huszonhatodik fejezet.
Mind együtt

    Péntek hajnalban az újságosok pultjain ott kellette magát a Befejezetlen Mondat első évfolyamának első száma.
    Sok munkája volt benne az angyaloknak. Átnézték a kéziratokat, át a levonatokat – különös tekintettel a címekre és a képaláírásokra –, álltak a nyomdászok mögött, ültek a teherautósofőrök mellett, amíg a standokra nem értek a példányok.
    Lechniczné végig megőrizte hidegvérét. Magabiztosan csitítgatott mindenkit, amikor oldani kellett a feszültséget. Mert még Alda is sápadtabbnak tűnt a szokottnál, pedig róla lehetett mintázni a nyugalom szobrát.
    És nem pihentek a megjelenést követő hétvégén sem. Talán a nyár elejére eljutnak odáig, hogy a szombatot, a vasárnapot nem a szerkesztőségben töltik, de ebben egyelőre a családosok sem reménykedhettek. A második szám, ezt a munkatársak többsége saját bőrén tapasztalta már, problémásabb az elsőnél. Nem is beszélve a harmadikról. A rend a negyedik-ötödik szám táján szokott beállni.
    – Most derül ki igazán, mit érünk – jegyezte meg Ifkovics. – Vagy tudunk még jobbat csinálni a múlt hetinél, vagy…
    – Vagy magunkat múljuk alul, apuskáim! De ez nem fordulhat elő – rázta meg a fejét a korrektor. – Kivéve, ha főszerkesztő urunk közénk hinti a kétely magját.
    Hiába esett abban az évben március tizenötödike szombatra, hiába sütött a belvárosi irodaház fölött a nap, ők az első emelet lámpáinak fényében a második szám előkészületeivel foglalatoskodtak.
    Kivéve az ebédszünetet. Alda Tamás egyébként már késő délelőtt kacsintott Tardó Zsuzsannának, hogy ha a délutáni rendezvények kezdete előtt vissza akarnak érni, ideje indulniuk. A férfi először hazáig furikázta a lányt, aki fölszaladt az ifjú uszkárhölgyért, majd onnan Aldáék lakása felé kanyarodtak. Elemózsia nyugtalanul viselte az autóutat, ráadásul kisebb-nagyobb kerülőket kellett tenniük, hogy célba érjenek.
    Mindenki izgatottan várta, mi sül ki a látogatásból. Persze mindenki a maga szempontjai miatt. Zsuzsanna tudott ugyan Kisveráról, de állapotának részleteiről csak két napja értesült, és nem tudta, ő maga hogyan reagál egy sérült ember közvetlen közelségére. Alda felesége, érthetően, férje kolléganőjére volt kíváncsi. Még a szerkesztő volt a legkönnyebb helyzetben: ő egyedül a lányáért aggódott.
    Négyük közül csak Kisverát nem foglalkoztatta a beígért program. Szokása szerint az ablaknál ült, látta, amikor kocsi fékez a ház előtt, és apja száll ki belőle, hallotta, amikor nyílik az ajtó… De aztán nem is nézett senki másra, csak arra a fekete gombolyagra, amelyet egy idegen tartott a karjában! A naphosszat kifelé bámuló, órákon át mozdulatlanul fekvő lány kivirult a kis állat közelségétől: ilyet anyja se, apja se tapasztalt ez idáig. Elemózsia is megérezhette a hirtelen előtörő szeretetet, ami vendéglátójából áradt. Mintha megállt volna a szobában az idő: a három felnőtt gyönyörködve figyelte, hogyan talál egymásra kamaszlány és kutyagyerek egy ismeretlen dimenzióban.
    Alda törte meg az áhítatot.
    – Köszönjük, Zsuzsanna, hogy eljöttetek – szólalt meg. – Mennünk kell. Esetleg majd…
    Az apa könnyeket látott csillogni Kisvera szemében, amikor az ajtóból visszaintett.
    Alda felesége azonban észrevett mást is. És ennek következtében, amikor a férje késő este hazatért, az asszonyt ébren találta.
    – Szóval ő volna az?
    Vasárnapra beborult; talán ez is közrejátszott abban, hogy a főváros elcsöndesedett. A lemezkiadó vezetője ezen a hallgatag, szürke délelőttön vitte el Savanyú Henriket egy városszéli stúdióba.
    – Nem gondoltam volna, hogy Budapesten ilyesmi létezik – ámult el a hajdani beatzenész, amint belül is körbenézett. – Ha ez a mi időnkben lett volna…
    – Világszínvonal – szerénykedett a cégtulajdonos. – Rengeteg pénzt öltünk bele, de kezdi behozni az árát. Százból kilencvenkilencszer bérmunka. Hangot restaurálunk. Többnyire külföldieknek. Van benne biznisz.
    – És azt gondolod, hogy rajtam is keresni fogsz?
    – Végeztünk egy kis közvélemény-kutatást – az üzletember fejében meg sem fordult, hogy Savanyút érdekelheti: a TTT Kft. foglalkozik cége marketingjével. – Nem is gondolnád, a világ hány tájára széledtek szét a rajongóid! Hollandiából például ötszáz darabot rendeltek az új Savanyú-villantásból! Megjegyzem, igazán bakelitlemeznek örülnének. Mint régen.
    – Bakelit? Emlékszik még valaki a gramofonra?
    És evvel rá is tértek az üzletre. Savanyú meglepően sokat kért. Azt találták ki ugyanis, hogy egyelőre énekelje újra a régi számokat, ez mindenképpen csemege, új dal pedig mindössze kettő szülessen, egy szóló a lemez legelejére, egy pedig a végére a régi, de még aktív sztárokkal közösen. Afféle We Are The World.
    Ki tudta még ekkor, mennyien olvastak újságot ezen a hétvégén: három asszony egészen bizonyosan a Befejezetlen Mondatot tanulmányozta át ától cettig.
    Késné az impresszummal kezdte, és nem kellett sokáig keresgélnie benne a férje nevét. Mutatta is a gyerekeknek, Zita el is pityeredett, ám amikor öccse azt mondta, egyszer majd az ő nevét fogják ugyanígy olvasni a Barcelona kezdőcsapatában – Bojan, Kés Marci, Messi –, elnevette magát.
    Ifkovics felesége indokolatlanul nosztalgikusnak találta a beatkorszak fölemlegetését. Talán bele lehetett volna szőni, vélekedett, hogy a látszatszabadság ellenére milyen elnyomás nehezedett az országra! A bántalmazott nőkkel kapcsolatban szerinte hangsúlyozni kellett volna, hogy maguk a sértettek is tehetnek sorsuk alakulásáról, a déli határról szóló riport képeit pedig enyhén frivolnak találta avval a sok napozó nővel.
    Alda felesége pedig nagyokat sóhajtott: fölismerte ugyanis férje keze nyomát Tardó Zsuzsanna cikkén. Olvasta Tamás egyik-másik dédelgetett szófordulatát, a mondatfűzéseken is az érett férfikor lekerekítettségét érezte, és sokáig nem szabadult kényszerképzetétől, milyen különös műgonddal bogarászhatta végig a szerkesztő ezt a szöveget.
    Az értekezlet előtti órában Lechniczné telefonja állandóan csörgött. Sokan gratuláltak, néhányan ajánlkoztak, mi mindent tudnának még hozzátenni a lap igényességéhez, és legnagyobb meglepetésére egy rivális lap főszerkesztője – valamikori kolléga – is fölhívta, hogy ha meg nem sértené, a következő számukban köszöntenék a magyar sajtó palettájára új színfoltot hozó testvérlapot. Persze, fűzte hozzá, a maguk módján, és e kommentárból a tulajdonos azonnal érezte, milyen nehéz újat húzni a gazdasági érdekbirodalmak leosztott lapjai közül.
    – Az igazi ellenségek majd később jelentkeznek – állapította meg, mert Lechnicznének, nővolta dacára, A keresztapa volt a kedvenc filmje.
    Minden hívás közül a legkülönösebb egyébként a minisztériumból érkezett. Ugyanaz a magas beosztású illető telefonált, méghozzá személyesen, aki néhány nappal korábban a főszerkesztőt hívta.
    – Csak elismerésemet szeretném kifejezni maguknak, kedves Lechniczné asszony! Vagy szólíthatom inkább Terinek?
    – Egyrészt köszönöm az elismerést a többiek nevében is, másrészt, aki ismer, a keresztnevemen hív. Mostantól pedig magát is az ismerőseim közé sorolhatom, ha nem csalódom – kérdezett vissza a maga finom módján a néhai Tó T. Teri.
    A másik elnevette magát.
    – Adja át szívélyes üdvözletemet a kedves férjének. A miniszter úr nevében is – köszönt el a hívó, és a beszélgetés ennyiben maradt.
    Lechniczné először megvonta a vállát, aztán elmosolyodott. Ez a kis mosoly akkor is bujkált a szája szögletében, amikor indult a szerkesztőségi értekezletre.
    Amíg Alda értékelte az első számot, Ifkovics Tivadarnak a bátyja járt a fejében. Az arckifejezése, amikor előző nap ajtót nyitott.
    Álltak a küszöbön, talán egy-két perc is eltelt, amíg méregették egymást. Aztán János szólalt meg:
    – Hát… kerülj beljebb. De a te szemednek iszonyú lesz a rendetlenség.
    Egy székről lesöpörte a fölhalmozott újságokat, és hellyel kínálta öccsét.
    – Nem kell most semmiről beszélnünk, Jani – mondta a fiatalabbik testvér. – Semmiről, ami bármikor is történt. Semmiről, se régről, se mostanról. Viszont hoztam neked valamit.
    Avval Tivadar a belső zsebéből fényképeket vett elő, lehetett úgy húsz-harminc, és a bátyja kezébe nyomta.
    – Neked másoltattam. Néhány kép a gyerekkorunkból. Még a nagyszüleinkről is; emlékszel? Aztán anyánkról meg apánkról, miután te elmentél. Öregkorukból. És egy-két távolabbi rokon. A képek hátlapjára ráírtam, ki kicsoda.
    János zavartan babrálta a fekete-fehér képeket.
    – Meg volna még valami. Húsvét után elmennék a rokonokhoz. Két napra, szombat, vasárnap. Neked is örülnének. Hívj föl, itt a számom. Vagy… Tudod, hol lakom.
    János most se szólt egy szót se, Tivadar fölállt.
    – Kitalálok magam is. – És pár lépés után visszaszólt. – Sokat lendítettél a lapon az interjúddal, úgyhogy kösz.
    Hétfőn tíz órára, a szerkesztőségi értekezlet kezdetére befutottak az első adatok az eladásokról. Annak ellenére, hogy a számok ígéretesnek tűntek, nem rendeztek semmiféle ünnepséget, de abban maradtak, a nap végén, a régi hagyományok folytatásaként, koccintanak az első szám tiszteletére.
    Délután hatkor tehát, épp csak kezdett alkonyodni, mégis éreztek valami ünnepélyeset: talán azért, mert megint együtt voltak mind, ha nem is úgy, mint régen.
    A szerkesztőségi nagyteremben Tóth Teri, Ifkovics és Alda szippantott nagyokat a még nyomdaillatú újságból.
    Mögöttük, ha láthatatlanul is, ott ücsörgött Fehér Emil és Létszy Dóra. Kés Márk kicsit távolabb állt.
    És befutott Lechnicz Árpád is, valamint a laptulajdonos hívó szavára – Erkel Sándor kíséretében – benézett Késné a gyerekeivel. Márk a tekintetével simogatta őket végig.
    Csak két feleség: Alda Tamásé és Ifkovics Tivadaré hiányzott.
    Tardó Zsuzsanna kissé félrevonulva figyelte a nyüzsgést. Milyen szerencsés, vágott észrevétlenül egy grimaszt, hogy jóval később született mindannyiuknál! Azoknál, akik megpróbálják most a lehetetlent: visszacsempészni az ifjúságukat.