Huszonhetedik fejezet.
Ideje föltámadni

    Csillapodtak a kedélyek, következtek a dolgos hétköznapok. Miután megtették, amit tenniük kellett, visszatértek az angyalok is a másvilágra.
    – A többi immár a lentiek dolga – mondta úton visszafelé Fehér Emil, és se Létszy Dóra, se Kés Márk nem szállt vitába vele.
    Egyébként is mindketten a látottakon töprengtek. Ettől a hétfő délutántól ugyanis ország-világ előtt tagadhatatlan volt, hogy a két özvegy, azaz Csizmadia Jutka és Erkel Sándor összetartozik.
    Senki nem csinált nagy ügyet belőle a régi barátok közül, aki pedig nem ismerte az előzményeket, miért talált volna kivetnivalót bármiben. Hogy Kés Márk halála óta mindössze fél esztendő telt el, és özvegye még a gyászév lejártát se várta ki? A huszonegyedik század elején a földi erkölcsiség már nem ütközött meg ilyesmin. Ráadásul maguk a legfőbb érintettek is beletörődtek abba, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy.
    Márk ezekben az időkben avval foglalatoskodott, amire bokros teendői közepette valaha nem futotta odalenn. Végre nyugodt körülmények között dolgozhatott. Most éppen azon az Ajtó című sorozaton, amellyel – kinőve a tárca műfaji határait – észrevétlenül csúszott át a szépirodalom területére. Vagyis annak rendje s módja szerint novellákat írt, a megrendelő főszerkesztő pedig elégedett mosollyal vette tudomásul, hogy egykori pártfogoltja beérett.
    – Milyen furcsa is a sors – filozofálgatott egyszer Fehér Emil Létszy Dórának. – A halál kell hozzá, hogy az élet beteljesedjék.
    Hétfő este egyébként, miután koccintottak a Befejezetlen Mondat első számának megjelenésére, Erkel Sándor a belvárosi irodaház előtt parkoló autójába tessékelte Jutkát és a gyerekeket, aztán az asszony invitálásának eleget téve – nem kérette magát sokáig – fölugrott néhány falatra. Végül ott is ragadt, hogy előbb Kés Marci társaságában megnézze a spanyol bajnokság legutóbbi fordulójának gólösszefoglalóját, aztán meg Az angol beteget – a rendezője, Anthony Minghella néhány napja halt meg, erről jutott Jutka eszébe, hogy megkérdezze Sándort, látte-e egyáltalán az Oscar-díjas filmet –, ám miután lefutott a stáblista is, a múzeum-, opera- és mozibarát férfiúnak valahogy nem akaródzott fölkászálódnia.
    Érezte Jutka is, mennyivel kényelmesebb lenne azt mondani, hogy ideje eltenniük magukat másnapra, aztán amíg egyikük néhány percre elnyújtózik a kádban, a másik megágyazna… Egy pillanatra föl is tolult benne, valaha hogyan szűrődött be a fürdőszobába Márk odakinti neszezése, de a múlt buborékja szétpattant, és a jelenben Erkel Sándort látta a fotelben bóbiskolni.
    Pedig a férfi egyáltalán nem szunyókált, csak összeszorított szemmel méricskélte azt a másikat, aki éppen a lemezt vette ki a dévédélejátszóból. A közlekedési mérnök már-már összeszedte minden bátorságát, hogy kellő ünnepélyességgel megszólaljon, ám az asszony megelőzte.
    – Nem bántódom meg, ha indulsz. Én is korán kelek holnap.
    Erkel Sándor rámosolygott.
    – Valami egészen mást akartam mondani, Jutka.
    – Azt hiszem – komolyodott el az asszony –, az elmúlt órákban hallottam mindent. Anélkül, hogy egyetlen szót is szóltál volna. Elegendő válasz, ha most csak annyit mondok, hogy nem sürget bennünket az idő? Talán érthető, ha most gondolkozni kell.
    – Érthető – felelte Erkel Sándor. – Jó ideig spekuláltam én is. Csakhogy én már biztos vagyok a… a dolgunkban.
    Avval odament Jutkájához, egy pillanatra átölelte, aztán fölvette a kabátját és elment. Az asszony kicsit még akkor is szédült, amikor megnyitotta a csapot a fürdőszobában.
    Alda sosem siettette az időt, de kivételesen nagyon szerette volna, ha mielőbb véget ér az a nap. Más szempontból viszont szerette volna, ha végtelen hosszúságúra nyúlik: rengeteg mondandó gyülemlett föl benne.
    Két nap csönd után tehát – igaz, sokat nem találkozott a feleségével, mert a túlterhelt szerkesztő rendre későn ért haza – nem halogathatta tovább a beszélgetést. Ez az este megfelelő alkalomnak ígérkezett: Kisveron aludt már, ő pedig Verával ült a vacsoraasztalnál.
    És akkor Alda belekezdett. Mesélt mindenféléről, a barátja haláláról és a lányához fűzött reményeiről, munkahelyek közötti lődörgésekről és elvesztett kapaszkodókról, múlékony magabiztosságról és tovább nem dédelgethető tervekről, a felesége pedig csak hallgatta és hallgatta, és arra gondolt, miközben ő, a földönjáró teszi a mindennapokban a dolgát, mennyi végig se álmodott álom kavarog a másik fejében.
    Így jutott el Alda a történetben Zsuzsannáig, és az asszony ekkor értett meg valamit abból, miféle szüksége támadhat mesternek tanítványra, még akkor is, ha érett férfi létére elsőre a fiatal lányt látja meg benne.
    Nehéz szívvel hallgatta a férfimonológot Alda Veronika. Ekkor ébredt föl Kisveron. A gyerek, kevés kivételtől eltekintve, gond nélkül végig szokta aludni a éjszakákat, de most hangosan és érhetően megszólalt és annyit mondott:
    – Elemózsia.
    És a jelenet a rákövetkező héten többször megismétlődött, és egy reggel – hívatlan locsolókat nem vártak –, csöngettek az ajtajukon. Az asszony nyitott ajtót, és legnagyobb meglepetésére Tardó Zsuzsannát pillantotta meg.
    – Jó reggelt – köszönt a fiatal lány. – A húsvéti nyuszi gazdát keres egy hétre a legkisebb kölkének. Ha valahol befogadnák… – mutatott a kabátja alatt didergő kis fehér állatra.
    Vera nem is tudta, mitől hatódott meg hirtelen.
    – Nahát – kereste a szavakat, miközben átvette a remegő orrcimpájú nyuszit, és mondani akart valamit, de Zsuzsanna addigra elillant már a küszöbről.
    Egyetlen napra, húsvéthétfőre utazott csak haza, többre nem futotta az idejéből. Délelőtt érkezett – az autóbuszok késtek a hókásás időben –, ebéd után pedig, miközben a régi szobájában régi levelek után kutakodott, el is nyomta az álom.
    A szülei csak suttogva beszéltek a házban.
    – Én nem tudom, apja, de valahogy megváltozott ez a gyerek – szólalt meg az édesanyja. – Fél éve még valahogy olyan céltudatosnak mutatta magát, hiába gyanakodtunk, hogy valójában sejtelme sincs, mit is akar… Most meg? Mintha valamire rájött volna. Megkomolyodott. Dolgozik, cikkei jelennek meg, ha így folytatja, a végén még doktor is lesz belőle…
    – De férjet mikor talál magának? – kérdezte az atya, hangjában a lányos apák minden büszkeségével és aggodalmával. – És nekünk mikor lesznek unokáink?
    Ha takaréklángra is állították magukat húsvét idejére, a lapnak mégis készülnie kellett, így aztán szombaton, vasárnap, sőt még hétfőn is zajlott az élet a szerkesztőségben: már a harmadik szám munkálatai folytak. Lechniczné és Ifkovics is csak annyi pihenést engedélyezett magának, amíg leültek egy kávéra a főszerkesztői szobában. Néhány perc múlva csatlakozott hozzájuk Alda is. Sorolták a neveket, kik gratuláltak a laphoz, barátokat és ismerősöket említettek, egykori kollégákat, néhány művészt és üzletembert, és a listából nem maradt ki – a laptulajdonos említette először – a miniszteriális hívó sem. A főszerkesztő megjegyezte, éppenséggel hívta őt is, aztán – mindhármuk nem kis csodálkozására – Alda tromfolt rájuk: neki meg éppen előző nap fejezte ki elismerését a magas beosztású tisztviselő.
    Eljátszottak a gondolattal, mi lappanghat a háttérben, ha háromszor is meg kellett erősíteni. Mert azt nyilván sejtette a dicső uraság, hogy ők hárman mindent megbeszélnek egymással. És amikor Alda azt is megemlítette, hogy a miniszter üdvözletét küldi Lechnicz Árpádnak, hát azon kezdtek gondolkodni, mire irányulhat ez a különös bekerítő hadművelet.
    A szombat este valahogy eltelt Ifkovicséknál. Az asszony még megvacsoráztatta a szeretetház lakóit, hiszen tudta, nem kell sietnie: a férje úgyis sokáig dolgozik. Fél kilenc is elmúlt, mire mindketten hazaértek. A feleség kicsit előbb – az öregek korán nyugovóra tértek –, a férj néhány perccel utána, a házaspár néhány semleges mondat közepette elfogyasztotta a kötelező sonkavacsorát, és gyorsan lefeküdtek ők is, hogy másnap idejében nyakukba vehessék a várost. Este megint későn értek haza, hétfőn hajnalban viszont vendég érkezett.
    – Mégiscsak föltámadás van. Vigyél ki a szüleink sírjához, Tivadar.
    Jani sohasem szólította e néven az öccsét: gyerekkorában Titinek nevezte, de két, ötvenes férfihoz valahogy nem illett egymás becézése.
    Az ifjabb Ifkovics behívta a bátyját, reggelivel kínálta: három szótlan ember evett az étkezőben, aztán ugyancsak némán szedelődzködni kezdtek.
    – A temetőbe mentek? Veletek tartanék én is, ti… ti, szörnyű Ifkovicsok – mondta az asszony. – Visszafelé meg kitehetnél az otthon előtt. Ha megtennéd ezt a szívességet, Titi.
    Savanyú a húsvéti napok délutánjain is benézett kedvenc presszójába. Tudta, újdonsült barátai ugyanúgy ott időznek, mint bármely hétköznapon: iszogatnak, közben kitárgyalják az előző nap sporthíreit, újból és újból elismétlik a régi történeteket, amelyekre sosem unnak rá. Húsvéthétfőn azonban egyikük váratlanul odasúgta a másodvirágzását élő beatzenésznek:
    – Te, Henrikem! Milyen jó kis bulikat csaptunk valaha, emlékszel? Amikor még a fellegekben jártunk! Nem lenne kedved megint odaröpülni?
    És a korosodó férfiú zakója belső zsebét paskolgatta.
    Savanyú pontosan értette a célzást: meg is rémült tőle. Tudta, ezek azok a kísértések, amelyek hatására vissza szokott esni. Egy-egy szanatóriumi kezelés után néhány hónapig meg tudja tartóztatni magát, most azonban, mint évről évre ismétlődően mindig, hirtelen elfogta a vágy, hogy kiszakadjon a jelenből. Mert Savanyú Henrik – úgy is, mint Heinrich Sauer –, hiába jött ki végső soron jól a dologból, mégiscsak kudarcnak élte meg a lapalapítási kísérletet, ráadásul lelke mélyén rettegett a lehetséges újabb kudarctól: hogyan éli túl, ha megbukik öregkori lemezével?
    Így vagy úgy, elteltek mindenkinek az ünnepek. Az utolsó napon még a Befejezetlen Mondat munkatársai is korán hazamentek, hogy legalább azt a délutánt, estét családi körben tölthessék.
    Másnap reggel viszont, amikor lassan szivárogni kezdtek újra a szerkesztőségbe, a rendőrök már az irodaház biztonsági szolgálatát faggatták. Az éjjel betörők dúlták föl a helyiségeket: egyelőre senki nem tudta, vittek-e el valamit. Csak azt látták az ajtóból – beljebb a nyomozás érdekében nem engedték őket –, fekete festékkel lefújták az összes monitort.