Huszonkettedik fejezet.
Az Úr színe előtt

    Tardó Zsuzsanna nem ért rá a magánügyeivel foglalkozni. Ha tartani akarta magát a kitűzött célhoz, hogy ugyanis három esztendő alatt ledoktorál, bizony minden szabad percét a tanulásra kellett áldoznia. Ütemtervet készített hát, ám időbeosztásán jócskán könnyített, hogy az eredeti tervekkel ellentétben február elején mégsem jelent meg a Hablaty. Meg hát, hogy egy-egy napig távol maradhatott az irodától, ritkábban találkozott Aldával is.
    Lechniczné figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a lány az elmúlt hetekben megváltozott. Ismerte az érzést, amikor szárnyakat kap az ember lánya, mert le akarja nyűgözni a főnökét: azután meg az égből a földre zuhan, amikor észreveszi, hogy nem sikerül.
    Azon az estén, amikor Savanyú Henrik a budai villa házi színpadán énekelt, a két nő véletlenül botlott egymásba egy éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltban. Zsuzsanna csak fölkapott magára valamit, hogy leszaladjon két joghurtért, véletlenül ugyanoda, ahol Lechniczné vásárolt éppen.
    – Ne árulja el senkinek, amit most látott. Mármint azt, hogy titokban elmajszolok néha egy tábla csokit. Rossz szokás diákkoromból. Otthon nem tehetem: vigyáznom kell a férjem egészségére.
    – Nekem nincs kire vigyáznom – mutatta föl a lány a szatyrát.
    – Akartam már mondani magának valamit, ha nem veszi zokon. Azt, hogy az én Emilemnek nem volt családja.
    Zsuzsanna szó nélkül hagyta a megjegyzést.
    Aznap este viszont nem tudott már tanulni. Miközben kanalazta a joghurtot, azon tűnődött, honnan hová jutott fél esztendő leforgása alatt. Lám, a TTT. Kft. az ősszel alkalmazta, hogy háttéranyagokat állítson össze időszűkében szenvedő ügyfeleknek, most meg egy születő hetilap körül sertepertél… Cikket akart írni egy férfi rejtélyes haláláról, és immáron tudományos fokozatra ácsingózik… Éppen kigyógyult egy szerelemből, és azonmód belebonyolódott egy másikba, ráadásul lehetetlenbe…
    Zsuzsannának valahonnét néhány mondat derengett föl.
    – Hol is olvastam? – Maga mellé tette a félig üres joghurtos dobozt, benne a kiskanalat, és turkálni kezdett a papírjai között.
    – Ez az! – bukkant rá Kés Márk szellemi végrendeletének közepén. – „Kevés emberben bíztam meg életemben. Akadtak, akiben sosem csalódtam, de csak azért, mert tudomásul vettem, hogy a másik iránti bizalom odáig tart, ahol az önérdek kezdődik. És ezt a szabályt magamra is érvényesnek tartottam.”
    Tardó Zsuzsannában egy pillanatra fölvetődött, hogy bizonyos passzusokat megmutat Lechnicznének, válaszként a boltbeli mondatra.
    – Istenem! – sóhajtott. – Még nem jött el az ideje. Előbb az én érdekeimet kell tisztáznom – és visszatette a teleírt lapokat a borítékba.
    Valami lehet a levegőben, emelte föl a fejét Kés Márk, miközben a sorozata következő részén dolgozott, ezért felibe-harmadába hagyta az éppen farigcsált fejezetet, és elhatározta, kiszellőzteti a fejét. Dehogy akart ő a felhőszélre menni: csak véletlenül oda vitte a lába. Csak egészen véletlenül pillantott le, és azt is csupán a véletlennek tudta be, hogy meglátta Tardó Zsuzsannát kezében a búcsúlevéllel.
    – Hibáztam. Nem kellett volna nevesítenem senkit… Vagy legalább lettem volna elővigyázatosabb! Gyanakodnom kellett volna azokra a hajnali orrvérzésekre.
    És persze az is a véletlen összjátékának lehetett köszönhető, hogy Létszy Dóra éppen abban az időben sétált arrafelé Fehér Emillel, amikor Kés a felhőszélen ücsörgött. A főszerkesztő nem köntörfalazott.
    – Óvakodj a kísértéstől, fiam. Ideje megtanulnod távolságot tartani. Ha még félsz, hogy baj származhat abból, amit magad után hagytál, ha még fáj, amikor látod, hogy tudnak élni nélküled is, nem vagy kész a másvilágra. Visszaesel. Pedig errefelé nem szoktak efféle bajok történni.
    Kés, ezen maga is meglepődött, régen tapasztalta szemhéja mögött azt a csípős érzést, amelynek hatására az ember önkéntelenül összébb húzza a szemöldökét, és egy pillanatig azt hitte, csak az önkéntelen mozdulat homályosította el atyai barátja alakját. Fehér Emil azonban egészen másként minősítette a helyzetet, mellételepedett tehát, és átölelte a vállát. Kés szemébe cigarettafüst szállt, és evvel a dolgot elintézettnek vélte.
    Létszy Dóra ekkorra már jelesebb társaságot választott magának.
    – Nem lehetne, hogy visszaküldd?
    – Mire gondolsz, te lány? – kérdezte tőle beszélgetőpartnere, akinek színe előtt állt a mérnökből lett újságíró, és aki joggal föltételezhette, hogy a kérelmező kész tervvel érkezett.
    – Hát hogy akár vissza is forgathatnád az időt – vezette elő a javaslatot Dóra, amin a Jóisten korántsem nem lepődött meg. Szoktak hozzá ilyen s hasonló igényekkel fordulni. – Ott tartanánk, hogy Márknak elered ugyan az orra vére, de az agyvérzéstől megkímélhetnéd. Ő meg fölébred odalent az ágyában, és az élete megy tovább. Nyilván nem kerülte el mindenre kiterjedő figyelmedet, hogy még mindig visszahúzza a szíve.
    – Inkább dramaturgnak kellett volna állnod – somolygott az Úr. – Ami viszont a lényeget illeti: végtére is minden lehetséges. Csakhogy minek?
    – Hogy minek? Azt kérdezed, minek? És éppen te? Hát nem azért gyúrtad Ádámot és Évát, hogy boldogok legyenek? Akkor most nézz Márkra!
    – Ádám, Éva meg a te Márkocskád! És mi történjék a férjeddel, szegény, elözvegyült Erkel Sándorral? Rá nem gondolsz?
    Létszy Dóra visszahőkölt.
    – Csak nem… Engem csak nem azért… emeltél magadhoz, vagy hogy is kell mondani, hogy… hogy Sándort összehozhasd… És Márkot is azért, hogy minden a te forgatókönyved szerint alakuljon?
    – Ugyan. Csak ti, néhai halandók képzelitek, hogy magányomban szappanoperákat agyalok ki. Én tervezek, lányom, de ti végeztek. És mondhatom, sokszor húztátok már keresztül a számításaimat. Most azonban mutatnék neked valamit. Látod ott, azokat az öregasszonyokat? És látod azt a vénembert, nem messze tőlük?
    Létszy Dóra figyelmesen végigmérte mindet, és fölismerni vélte arcvonásaikat.
    – Igen – mondta az Úr –, jól látod. Ők azok. Persze sok-sok év múlva. Mármint nekik. Nyugodt lehetsz, hosszú életet szánok a lányaidnak is, Márk gyerekeinek is. Történnek majd velük ilyen-olyan dolgok, de összességében… Nos, ebbe akarnál belebeszélni?
    Létszy Dóra eltakarta a szemét.
    – Az idő kerekét sosem forgatom vissza, ezt a legelején megfogadtam. De neked, kivételesen, adok egy lehetőséget. Egyszer, egyetlenegyszer kérhetsz majd tőlem valamit. De jól gondold majd meg, mit. És most eredj. Rengeteg a dolgom.
    A nagy halom papír akár el is boríthatta volna Alda Tamást. Otthon nyomtatta ki Kés regényét; a hagyaték létezéséről még Lechnicznének sem akart szólni. Majd, ha már olvasható állapotba hozza, mert Alda immáron úgy tekintett a betűhalmazra, mint idegen kéziratra. Ráadásul ismerte néhai barátja munkamódszerét: Kés előbb a kőtömböt bányászta ki, aztán, ha már előtte volt, faragta ki belőle a szobrot.
    Abban a pillanatban, amikor Tardó Zsuzsanna éppen visszatette a papírokat a borítékba, Alda Tamás is abbahagyta a széljegyzetelést. És minden teketória nélkül a telefon után nyúlt, fölhívta a lányt, hogy most azonnal elvinné valahová. Érte megy kocsival, aztán haza is viszi. Beszólt a feleségének, aki éppen Kisverát mosdatta, hogy haladéktalanul el kell mennie, és már csapódott is az ajtó.
    Zsuzsanna ismeretlen világba csöppent. Egyrészt időutazás volt valahová a félmúltba, másrészt viszont elkápráztatta a jelen: lám, élnek ilyen körülmények között is emberek, ráadásul ugyanabban a városban, ahol ő is.
    A társaság tagjai láthatóan jól ismerték egymást, csak néhányan lődörögtek tanácstalanul, közöttük egy ötvenes, hajlott hátú, ritkuló hajú férfi. Kopott pulóverében kilógott az elegáns hölgyek és urak közül. Zsuzsanna kérdezte is Aldát, ismeri-e, de az csak csóválta a fejét.
    A férfit a koncert alatt is figyelte Zsuzsanna. Egykori rajongónak vélte, akinek a szája együtt mozgott az énekesével: úgy tűnt, a harminc-negyven éves szövegek kimoshatatlanul bevésődtek az emlékezetébe.
    – Ilyen fickókról kéne nekünk írni – súgta a szünetben a szerkesztőnek, aki elégedetten vette tudomásul, hogy a lányból minden helyzetben előbújik a leendő újságíró.
    – Akkor hát? Föltételezem, most odamész hozzá, és elkéred a címét.
    Zsuzsanna nem is szalasztotta el a kínálkozó alkalmat. Illően bemutatkozott, majd azonnal a tárgyra tért. Nem tűnt föl neki, hogy leendő riportalanya csupán annyit kérdezett, mely lapot képviseli.
    – Hát… – a lány egy pillanatra elhallgatott –, ez a lap valójában még nincs. Csak lesz. De hamarosan!
    – Hm. A címét megtudhatnám? Megnézem majd az első számot, aztán esetleg jelentkezem.
    – Hablaty. Ez lesz a címe. És tessék, a névjegyem. Hívjon majd föl! – kiáltott utána Zsuzsanna, de a férfi már el is tűnt a vendégseregben. Kezdődött a második rész.
    Az otthoni csöndben mérhetetlen nyugalom szállt Ifkovics Tivadarra. A felesége újabban este is bent maradt a szeretetotthonban, ő maga pedig, hogy kis lélegzethez jutott a lapnál, hátát a cserépkályhának vetve arra az elhatározásra jutott, hogy most, a nagy változások hónapjaiban, ideje rendeznie kapcsolatát a bátyjával.
    Nem volt meggyőződve róla, hogy bölcs gondolat. A szülei halála után megszakadt a kapcsolata minden rokonával: ha nincs ez a kellemetlen közjáték a névtelen levéllel, talán végképp meg is feledkezik a családi kötelékekről.
    Arról mindenesetre értesült, hogy följelentés hiányában a vizsgálatot megszüntették, rendőrségi kapcsolatainak köszönhetően viszont kiadták neki Ifkovics János címét.
    – Kedves Bátyám! – kezdett fejben levelet fogalmazni hozzá, ám ezt a megszólítást végül elvetette.
    – Szervusz, János! Inkább így kezdem – gondolta az öcs. – Annyi mindenről kellene beszélnünk, amit eddig elmulasztottunk…
    És Ifkovics Tivadar ezen a ponton, otthon, egyedül, megkérdezte magától, megérte-e, hogy bárhonnét is fújt a szél, kizárólag a saját előmenetelére gondolt. És nem tudta, a szeretetotthon kápolnájában a felesége estéről estére imádkozik a férje lelkiüdvéért.