Huszonkilencedik fejezet.
Élet szombattól hétfőig

    Zsuzsanna szombat délután – miután elköszönt a tűzoltóktól, és végzett a takarítással –, hogy ki ne csússzék az önmaga elé tűzött határidőből, a cikkén kezdett dolgozni. Újabb írással akart jelentkezni a Befejezetlen Mondat negyedik számában: havonta egyszer mindenképpen nyomtatásban szerette volna látni a nevét. Kiesett a délelőtt, kiestek a déli órák, próbálta tehát visszaparancsolni magát a nótbukjához, elvégre egy olyan lánynak – és ekkor Oriana Fallaci képére nézett, ott lógott vele szemben a falon –, aki a húszas éveit a karrierje építésére szánja, nem szabad lazítania. Egy esztendeje kellő céltudatossággal állította föl a rangsort: első helyre, sok más nemzedéktársához hasonlóan, ő is a pályája egyengetését tette, a magánéletet – szórakozás, férj, gyerek – későbbre halasztotta.
    Most azonban el-elkalandozott a figyelme. Tudta, hogy az ördög a részletekben rejlik, szóról szóra fésülte hát át a mondatait, egy-egy kifejezést, amely hamisan csengett, kíméletlenül kiszűrt: a krumpliosztásos jelenetben például, amikor az emberek talicskával, biciklivel jönnek a harminckilós zsákokért, nem engedélyezte a kerékpár szó használatát, mert túlságosan előkelő hangzásúnak ítélte. És mert egyéb rokon értelmű szót nem talált, arra jutott, inkább magát a mondatot kell átalakítania. Ilyesmikkel bíbelődött, de nem ment a munka.
    Ekkor gondolt egy nagyot.
    Úgyis meg kellett sétáltatnia Elemózsiát! A kis uszkár idáig a sarokba terített pléden szunyókált, de néhány perce az ajtó környékén csámborgott, félreérthetetlenül jelezve, hogy ő bizony, hiába lévén immáron jól nevelt kutyahölgy, nem várakozhat sokáig… Zsuzsanna tehát bőséges csavargásra szánta el magát: elhatározta, hogy átgyalogol a városon, és kiszellőztet a fejéből minden oda nem illő búgó baritont, bársonyos tekintetet. Szerencséjére március utolsó szombatjára valóban beköszöntött a tavasz.
    Szombaton este Erkel Sándor a Tettyén vacsorázott lányai és veje társaságában.
    – Hogy vagy mostanában, papa? – kérdezte kisebbik gyermeke az autóban, amint kora reggel útnak indultak Pécs felé.
    És apja ez alkalommal nem köntörfalazott, ahogyan tette éveken át: kerek perec kijelentette, hogy tulajdonképpen jól.
    – Mi több, egészen jól. Mindennemű tulajdonképpenezés nélkül – mosolyodott el. Mivel pedig az aszfaltcsíkot nézte, nem láthatta, hogy Bea is mosolyog apja váratlan őszinteségén.
    A közlekedési mérnök valósággal csacsogott: hosszú évek óta először érzi ismét jól magát, kezdte. Persze nem lepte meg a beismeréssel útitársát, aki egyrészt gyerekkorából emlékezett hajdani általános iskolai magyartanárára, Jutka nénire, akit már akkor is kedvelt, ráadásul tudta, hogy a mama kollégájának a felesége, másrészt, felnőtt fejjel, többször találkozott már Késné Csizmadia Judittal – a néni szó valahogy kikopott a megszólításból –, akivel több fordulóban kibeszélte hajdani emlékeit. Ez pediglen azért is sikeredhetett egykönnyen, mert a tanárnő változatlanul ugyanabban az iskolában dolgozott, igaz, tizenkét év alatt az alma materhez új szárnyat építettek, és a hajdani tantestületből jó néhányan nyugdíjba vonultak.
    Bea és Szilvi, Budapest és Pécs között pedig izzottak a vonalak: a testvérek naponta kitárgyalták apjuk hirtelen támadt érdeklődését a múzeumok és a spanyol labdarúgás iránt, így arra jutottak, ideje, hogy kezükbe vegyék a férfisors irányítását.
    – Fiatal vagy még, papa. Erőd teljében – mutatott leplezett aggódást atyjáért a gyermek.
    – Ugyan, kislányom! Fájdalom, de én is öregszem. Példának okáért hamarosan nagypapa leszek! Persze ne aggódj, húsz-harminc évet tervezek még, ha jól jön ki a lépés, látni fogom a dédunokáimat is, de azért csak vénül idebent a szerkezet – és Erkel Sándor jobb kezével elengedte a kormányt, hogy kissé előrehajolva hátra mutathasson a derekára. – Viszont – tette hozzá –, öregszik ön is, kisasszony.
    – Hát, ha a magad körmönfont módján most arra kérdezel, volna-e valaki, akit te is megkedvelhetnél, és aki akár kisebbik leányod gyermekeinek apja lehetne…
    És Beácska, mintegy mellékesen, fölhasználta a alkalmat, hogy félreérthetetlenül a leendő többszörös nagyapa tudtára adja: ha rendben tudná a szeretett, ám egyedül élő férfiú jövőjét, bizony, nem állna ellent annak a vehemens reklámgrafikusnak, aki két-három hónapja kérdezgeti tőle, miért nem vetnek véget a randevúk fárasztó korának.
    És ekkor, végre, Erkel Sándor is minden lelkifurdalás nélkül bejelenthette kisebbik lányának, hogy megkérte Csizmadia Jutka kezét, aki nem utasította vissza, csupán gondolkodási időt kért.
    Mint fél esztendeje minden hétköz- és ünnepnapon, Alda Tamás szombat délután is fölhívta gyerekkori barátja özvegyét.
    Ki mással beszélte volna meg Késné, min gondolkozik, mint Aldával? A barátnőivel persze meghányta-vetette a dolgokat, ám ők a női jelen szempontjait tartották szem előtt. Aki igazán értette múlt és jövő összefüggéseit, az a szerkesztő volt.
    – Én látok abban valami gyönyörűt, Jutka, hogy éppen ti ketten – bátorította a férfi az asszonyt. – Legalább lesz a történelemben folytonosság.
    – Arra gondolsz, hogy járhatunk majd kéz a kézben a temetőbe?
    – Hát, már megbocsáss, nem is arra, hogy ti a ti korotokban gyermekeket nemzzetek. Egyébként nekem a temető is belefér.
    – Akkor mondd el, ki volt az a bizonyos Szedit, akit Márk emlegetett a regényében.
    Alda következetesen tartotta magát az eredeti ütemtervhez: benne járt már a szöveg sűrűjében. Mi több, azt tervezgette, ki legyen az a kiválasztott kiadói szerkesztő, akinek megmutatja majd a kéziratot.
    – Szedit iskolatársunk volt a gimnáziumban – kezdett a történetbe Alda. – Nagy szerelem volt. Három évig tartott, és igazán le sem zárult. Illetve csak nagyon kurtán-furcsán… Nem csodálom, hogy a férjed nem beszélt róla.
    – Tudsz róla, mi lett vele? – kérdezte a hangjában némi utólagos féltékenységgel Késné.
    – Hamar férjhez ment, gyereke született. Tanár. Itt él Budapesten.
    – Látták még egymást?
    – Csak az érettségi találkozókon. Mármint akkor, ha a regényhős eredetije egyáltalán eljött. Talán egyszer-kétszer közben is. Néha egy-egy telefonbeszélgetés. Hébe-hóba egy levél. Egymás alexandriai könyvtárai voltak. Amit Márk leírt, annyi történt. Se több, se kevesebb. És úgy.
    Csizmadia Jutkára, maga sem értette, miért, földöntúli nyugalom szállt. Ezt a beszélgetést követően följogosítva érezte magát, hogy igent mondjon Erkel Sándornak.
    Vasárnap délutánig Savanyú hallgatott az új dalról. Mintha nagy súly hullt volna le a válláról, jött-ment a szálloda és a próbahelyiség között, itt-ott igazított szöveg és dallam összhangján, s ezekben a napokban nem abajgatta fölösleges kérdésekkel a producer sem, ám nem lepődött meg, amikor Henrik fölhívta, hogy mutatna neki valamit. Semleges helyre, a hajdani Ifjúsági Park közelébe, egy Duna-parti presszóba invitálta a néhai beatzenész az üzletembert. Nem véletlenül, hiszen mutatni akarta újdonsült barátainak, hogy visszatér ugyan közéjük, de a régi életvitelhez nem.
    Az üzlet nem ismer pihenőnapot: egy óra múlva már találkoztak is. Savanyú kicsit gyűrött, kézzel írt papírlapot vett elő a zsebéből, kisimította, és a producer elé tette.
    – Tessék. 

                        Három megkísértés

                        Néha reggelente, esetleg délután, nagyritkán,
                        mintha megtörténtek volna már a dolgok,
                        fejben érzem. Ilyenkor visszahőkölök magamtól.

                        Szóval utaztam egyszer társaságban,
                        s míg elölről hátraszűrődött az andalító
                        pletyka, én kifelé bámultam az ablakon.

                        Tél volt, hó, kopár fák, olykor-olykor egy-egy nyom:
                        nyúlé, őzé, és amíg kocsink száguldott délnek,
                        átszitált egy emlék. Én már jártam erre.

                        Holttestet cipeltem, és itt ástam el.
                        Senki se tudja, kiment fejemből rég nekem is. Nő
                        volt, szerettem. Igyekszem, mégse rémlik az arca.

                        Nemsokára megérkeztünk, homályba fehérlett
                        földsír, hótakaró, de néhány hónap elteltével
                        egy budapesti buszmegállóban megszólított az a férfi.

                        Úgy beszélt velem, mint régi ismerőssel. Idézett címeket.
                        Sose olvasottakat, mégis. Mérget vennék rá,
                        összetévesztett. Azt hitte, átlát rajtam. Tévedett, bizisten. 
    
                        Nem gondol véletlenekre az ember sok más
                        dolga közt. De ha épp munkába igyekszel,
                        és utánad szólnak az utcán, földbe gyökérzik a lábad.

                        Meghallod neved. Úgy, ahogy rég nem szólított senki.
                        Nem hallottad félre, téged idéz, fordulsz is hátra,
                        ám a tömegben, lám, csupa ismeretlen. Arcok, alighogy.

                        Néha mintha megtörténtek volna már a dolgok,
                        fejben érzed. Ilyenkor visszahőkölsz. Néha magadba
                        zárulsz titkaiddal. Épp megfejtenéd őket, de

                        elmenekülnek előled.

    A másik elolvasta egyszer, elolvasta kétszer, aztán ennyit mondott:
    – Mintha Leonard Cohen búgna a fülembe. Vagy inkább Tom Waits? De ez valami más.
    – Igazán megtisztelő, amit mondasz. De ez eredeti Savanyú Henrik. Harmincegynéhány év hallgatás után. És ha érdekel, valamelyik nap szívesen eljátszom neked. 
    Vasárnap este Tardó Zsuzsanna egyedül ült odahaza. Már huszonnégy órája annak, pillantott a sarokban árválkodó plédre, hogy becsöngetett Aldáékhoz; éppen, amikor a férfi befejezte a hosszúra nyúlt telefonbeszélgetést Késnével. 
    – Elnézést a zavarásért, csak erre sétáltunk – szólt a lány a kaputelefonba. – Mármint Elemózsia és én. Gondoltam, hátha örülne nekünk a lányod.
    Így történt, hogy egy héttel a nyuszi észrevétlen távozta után a kis uszkár ismét befészkelte magát a boldog Kisveron ölébe. Aldáék még nem tudták, amit a kutyák között fölnőtt Zsuzsanna már igen: Elemózsia új gazdát választott magának. Szívet melengető, tavaszias szombat volt, Alda feleségének pedig az járt a fejében, hogy akár gyűlölhette volna ezt a lányt.
    Hétfőn reggel a lecHcom Zrt. biztonsági főnöke új jelentést tett le Lechnicz Árpád asztalára.
    Ez volt egyébként az a reggel, amikor Ifkovics Tivadar a zuhany alatt állva teste különböző tájain apró, piros pontokat fedezett föl, amelyek rendkívül viszkettek.