Huszonnegyedik fejezet.
Spirituális

    – Alakul az első szám – szögezte le a szerkesztőségi értekezleten Ifkovics Tivadar, és hosszasan lapozott a papírjai között. – Mielőtt elfelejtem. Mostantól kezdve minden hétfőn átbeszéljük az előttünk álló hetet és értékeljük az előzőt. Vagyis a belsős és külsős munkatársak e napokon délelőtt tíz órakor szíveskedjenek megjelenni összes termeinkben.
    Mindenki nagy horderejű bejelentésekre számított, ám a főszerkesztő monoton hangon darálni kezdte, mely témával hol tartanak.
    – A beatkorszakkal indulunk: kronológiai áttekintés, kiemelve a nagy pillanatokat, exkluzív interjú a hazatelepült Savanyú Henrikkel, emlékidézés egynémely rajongóktól, kiegészítve számtalan kisinformációval. Nyolc oldalt szánunk erre a hatvannégyből, persze beleszámítva sok archív és még több vadonatúj képet. A másik nagy téma a bántalmazott nők és gyerekek helyzete…
    – …És a bántalmazott férfiak? Mert olyanok is akadnak ám! – próbált valaki szellemeskedni, mire Alda bólintott.
    – Részemről rendben. Ha négy oldal jut a hölgyekre, kapsz két oldalt az urakra. Csináld meg.
    És folytatta Ifkovics: a Fradi-sztori, de nem sporteseményként tálalva. A Nemzeti Színház igazgatói a Blaha Lujza tértől Dél-Pestig. Médiasztárok a nyolcvanas évek előtt és után. Sírós-nevetős élet a déli határon, utazási tudnivalókkal. Sztárpletykaként Déry Tibor viszontagságos élete.
    – Déry, a sztár? Csak nem…? – csillant föl egyes javaslattevők szeme, mire maga a tulajdonos vette át a szót.
    – Akkor hát ezen a ponton, mielőtt a szerkesztők tovább fűzik mondanivalójuk szálát, van szerencsém, tisztelt kollégák, kihirdetni a népszavazás eredményét.
    A zsibongás elcsitult.
    – Tehát. Mindannyiunk nevében kívánok hosszú életet a… a Befejezetlen Mondatnak!
    Még azok is ízlelgették az új címet, akik éppen erre szavaztak.
    – Tisztázzunk is rögvest néhány dolgot, ha már magamhoz ragadtam a szót – nézett körül Lechniczné. – A lap az ötveneseknek szól, persze plusz-mínusz húsz év nem kizáró ok. Ha definiálnom kell önmagunkat: nemzedéki lap vagyunk. Iskolázott olvasótáborra számítunk, ellenben nem teszünk különbséget szellemi vagy nem szellemi foglalkozásúak között, ahogyan nem számít az sem, városiakról vagy falusiakról, nőkről vagy férfiakról van-e szó. Célzott közönséghez szeretnénk eljutni: azokhoz, akik, ahogyan mondani szokás, még az átkosban szocializálódtak, de a rendszer- vagy hatalomváltást követően, nevezzük, ahogy tetszik, keresik a helyüket. Akik azt érzik, leáldozóban a csillaguk, pedig még erejük teljében lennének. Akik szeretnék megérteni, honnan hová jutottak. Mondjam azt, hogy a vesztesek fóruma kívánunk lenni? Akikhez alig szól valaki? Lesz az egésznek valami „akkor és most” fílingje. Meg se fogalmazott kérdéseket teszünk föl, amelyekre mi magunk sem tudjuk a választ. Ezért is remek a cím.
    – Meg hogy nincs benne ékezet! – A korrektor észrevételeiben lehetett bízni. – Így aztán az onlájn változat címe is jól hangzik: www.befejezetlenmondat.hu. Gyönyörű! Csak hogy lehessen hol párbeszélni, Teri…
    És belemerültek a lapcsinálás finomságaiba.
    Különös álmot látott ezen az éjszakán Létszy Dóra. Másfél évtized alatt elszokott az álmoktól, és nem tudta, a véletlen műve a szokatlan látomás, vagy a múltkori beszélgetés folyományaként az Úr bocsátotta szemhéja belsejére. Minél előbb föl is akart ébredni belőle.
    Mert néhány pillanat alatt lepergett előtte az élete. Nem a végigélt, éppen ellenkezőleg: az, amit nem élt végig. Nem betegedett meg a kilencvenes évek elején. Látta kiröpülni a családi fészekből a lányait, és látta, ahogyan férjével élik az idősödő emberek kicsit egyhangú, kicsit unalmas életét. Látta, ahogyan megszűnik az újság, amely fiatal korától a lelket tartotta benne, és látta magát belekeseredni a hiányába.
    Késné, miközben a nap történéseit sorolta Aldának, hirtelen lehalkította a hangját, úgy suttogott a telefonba.
    – Jó viszonyt ápolsz te avval a Savanyú nevű, hajdani beatzenésszel?
    – Ó, hogyne – válaszolta Alda, s hadarni kezdte, hogy gyerekkora óta ismeri az Üllői úti bérházból, aztán évtizedekig nem találkoztak, mert Savanyú nem itthon élt, de nemrégen hazatelepült, lapot akart alapítani, most meg új bizniszen töri a fejét…
    Késné a szavába vágott.
    – És vagy vele kapcsolatban, Tomi?
    – Mit szeretnél? – kérdezett vissza a szerkesztő.
    Így jött létre, Késné és Alda közreműködésével, a találkozó Savanyú Henrik zenész és Erkel Sándor néhai rajongó között.
    A közlekedési mérnök megilletődötten mutatkozott be egykori bálványának, de aztán valahogy kipréselte magából, hogy valaha, tizenöt-tizenhat évesen több koncertjét is rögzítette.
    – Hohó! Ebből üzlet lesz, fiacskám! Hol is kezdjük… Nézd, készül velem mostanság valami életútinterjú, még az is megeshet, hogy az újságcikken túl akár könyvecske is kikerekedik belőle. Beajánlanálak interjúalanynak, ha meg nem sértelek.
    Erkel rábólintott: miért ne, ha valakit érdekelnek az ő emlékei.
    Hazafelé menet meg is jegyezte Jutkának.
    – Különös. Mostanában megint kellemes bizsergés fog el, mint valaha fiatalkoromban, pedig a nyáron nagypapa leszek… Az egész felnőttkoromat műszaki rajzok között töltöttem, most meg kottákat veszek elő… Mindig kerültem a nyilvánosságot, aztán éppen én fogok interjút adni… Még mondja nekem valaki, hogy harminc után nem történik az emberrel semmi!
    És most, kissé elpirulva, Késné bólintott.
    Ezen a kora délutánon Kés Márk, amikor hazaért a másvilági szerkesztőségből, ledőlt és elszunnyadt. Meglepő álmot látott ő is: hogy rengeteg tennivaló borítja el a szerkesztőségben, ahol együtt dolgozik Alda Tomival és Tóth Terivel és Ifkovics Tivadarral, nagy meglepetésére Létszy Dórával is, sőt, még egykori főszerkesztőjét is látta bebotorkálni egy-egy írógépen lepötyögött tárcával… „Ejnye, hogy megöregedett ez az Emil”, állapította meg álmában, de aztán elragadták a lap ügyei. És nem boldogult sehogy sem a stílussal. A korszellemnek megfelelő hangütéssel, amelyet éppen régi barátai vártak el tőle. Hiába fogalmazott át újra és újra minden mondatot, jöttek megint a végig nem aludt éjszakák, a hajnali ébredések, és álmában, nagy rémületére, megint vérezni kezdett az orra.
    Erre riadt föl. Az arcához kapott, de a semmibe nyúlt.
    Magában bóbiskolt odahaza a kis uszkár. Tardó Zsuzsanna meghatódott ugyan apja gondoskodó szándékától, de valójában nem tudott mit kezdeni a kutyussal. Ismét megsokasodtak a dolgai, háttérbe szorult a tanulás is, még szerencse, hogy letette már a szemeszter végén esedékes, kötelező vizsgákat.
    Még két hét, és megjelenik a Befejezetlen Mondat!
    Közvéleményt kutatott, háttéranyagokat állított össze, szövegeket írt a lassan esedékes sajtótájékoztatóra, miközben foglalkoznia kellett a TTT Kft. egyéb ügyeivel is. De legfőképpen a bántalmazott nők sztorijához gyűjtött további adalékokat, hiszen a neve, szerzőként, benne lesz a bemutatkozó számban! És a felelős szerkesztő már nyaggatta, mit tervezhet tőle, ha nem is azonnal a második, de a harmadik számba, legföljebb a negyedikbe…
    Zsuzsanna levitte hát reggelente sétálni a kölyökkutyát, egyszer-egyszer napközben is hazaszaladt hozzá, ha tehette, este pedig igyekezett korán otthon lenni. Egyszer Aldát is arra kérte, máskor beszéljenek, mert Elemózsiának pisilnie kell.
    – Elemózsia? Nem is említetted még.
    – Kutya. Apám hozta. Hogy ne legyek egyedül.
    És már rohant is. Aldának arra se volt ideje, hogy elmondja, amit akart.
    – Hogy velem? Ilyesmi történik? – gyújtott rá ébredés után nyomban Fehér Emil. Utoljára valamelyik börtön priccsén álmodott ilyen nyomasztót. Hogy kilencven tavaszán nem sikerült az öngyilkossági kísérlete. Győzködték, élje békében nyugdíjas éveit, próbálja kívülről figyelni a hazai eseményeket, elég vén már hozzá, fordítgasson, írja meg önéletrajza harmadik, befejező részét, ám nem fogadta meg a bölcs tanácsokat. És öngyilkosságot ugyan többé nem kísérelt meg, de folyamatosan érezte gyomrában azt a szorító érzést, amelytől éppen szabadulni akart.
    Amíg pediglen odalenn zsibongott a szerkesztőség, hiszen tudta mindenki, hogy március tizenötödikére utcán kell lennie az első számnak, addig ültek odafönt hárman egy felhő szélén, és próbálták megfejteni az álmaikat.
    – Emil! – fordult elsőként Létszy Dóra atyai barátjához. – Te meg tudod magyarázni?
    És beszámolt neki a történtekről. Aztán Kés Márk is a maga rémképeiről.
    A főszerkesztő nem hallgatott sokáig.
    – Ezek után, gondolom, nem lep meg benneteket, ha elárulom: engem is hatalmába kerített egy álom. Valami spirituális izé lehet, hogy egyszerre mindhármunkat. És pillanatnyilag fogalmam sincs, miféle parajelenséggel állunk szemben, drágaságaim. Hacsak…
    – Hacsak? – kérdezte Kés Márk, aki különösképp szerette a „hacsak”-okat.
    – Hacsak nem arról van szó, hogy segítenünk kéne a lentieknek! Talán szívesen látnának maguk mellett egy titkos tanácsadó testületet. Talán bennünket hívnak. Valaki meg engedne minket – szállt fölfelé a cigarettafüst.
    Még valami történt 2008 februárjában odalenn, Magyarországon.
    Késné a férje születésnapján, amely ebben az évben szombatra esett, kiment a temetőbe, hogy virágot vigyen néhai férje sírjára. Ebéd után indult, persze együtt a gyerekekkel, villamoson. Amire a parcelláig is elgyalogoltak, lehetett úgy délután négy óra. És a síron sok friss virágot találtak. Rózsát, szegfűt, még korai tulipánt is, sőt már néhány szál barkát is.
    – Sokan szerették apátokat – szorította magához egy pillanatra a gyerekeit.
    Ám a virágok közt akadt néhány olyan szál is, amilyeneket Budapesten még sohasem láttak. Különös formájúakat, különös illatúakat, áttetszőeket és leheletfinomakat, mintha szinte vízpárából formálódtak volna.
    – Nahát, milyen szépek ezek a felhővirágok – mutatta nővérének Kés Marci, de egyéb említésre méltó nem történt.