Huszonnyolcadik fejezet.
Bűnök és erkölcsök

    A biztonsági kamerák fölvételein símaszkos alakok körvonalai rajzolódtak ki, aztán kesztyűs kezek villantak, majd hirtelen sötétség borult a képernyőre. Csaknem három perc feketeség után tért vissza a kép, a betörők néhány másodpercig ismét látszódtak, ahogy elillannak, végül már ők sem.
    – Az a különös – csóválta a fejét a nyomozás vezetője –, hogy térképpontossággal tudták, honnan leselkednek a kamerák. Szinte még a típusszámokat is! Sőt még azt is, mivel vannak fölcsavarozva, vagyis hogy milyen anyaggal kell beborítaniuk, ha nem akarják, hogy a lepel lecsússzék róluk.
    – Gondolom, kiindulópontnak ennyi kevés – jegyezte meg lakonikusan Lechniczné.
    – Csak arra elég, hogy ha megtaláljuk őket, a mozdulatelemzők utólag azonosíthassák az elkövetőket. Egy szimpla kéztartás olyan tudniillik, mint az ujjlenyomat. Csak egyelőre ilyen archívum Magyarországon nem létezik.
    Kedd reggel volt, és a Befejezetlen Mondat szerkesztőségében állt a munka. Pedig – a húsvét miatt – e napra halasztódott az értekezlet, ráadásul a lapzárta is vészesen közeledett. A rendőrök délig kérték a munkatársak türelmét, hogy a nyombiztosítók végezhessenek a dolgukkal. Ifkovics tehát tizenkettőig szélnek eresztette a csapatot.
    A váratlanul fölszabadult időben Alda reggelizni hívta Tardó Zsuzsannát egy közeli gyorsétterembe. Zsuzsanna íróasztala ugyan az ötödiken állt, kérdőn főnökasszonyára pillantott hát, aki jóváhagyólag legyintett, hogy a nagy izgalmakat érdemes levezetni. Így aztán a lány azt remélte, legalább átfuthatja legújabb cikke vázlatát a szerkesztővel. Egy hajléktalan családokat befogadó faluról írt, de a történet valójában arról szólt, ki lehet-e kecmeregni reménytelen helyzetekből… Amíg bekapcsolta a nótbukját, futólag megkérdezte:
    – És hogy érzi magát a nyuszi?
    Alda vonakodva válaszolt.
    – A lányom sehogy se békül a nyuladdal. Kerek perec kijelentette, hogy „nem Elemózsia”, és akárhányszor próbáljuk összehozni őket, Kisveron határozottan elfordítja a fejét. Egyszerűen nem áll vele szóba!
    Zsuzsanna akart mondani valamit, de éppen megnyílt a fájl, és Alda kérdőn nézett rá.
    – Nos? Mi a helyzet Tarnabodon?
    Pontban délben föltárult a szerkesztőség ajtaja, és miközben a munkatársak jobbra-balra pillantgatva beténferegtek, érkeztek az új monitorok is. Lechnicznének csak egy telefonjába került, a férjének pedig egy másikba.
    Csakhogy a lecHcom Zrt. elnök-vezérigazgatója látott már egy-két dolgot az üzleti életben. Magához kérette hát a cég biztonsági főnökét – egy valamikori rendőrt, aki a vagyonvédelmiektől szerződött át nyugdíjaztatása után a magánszektorba –, és néhány mondatban vázolta neki, mi történt a felesége munkahelyén.
    – Értem, Árpád. – Ha kettesben voltak, pláne, ha magánügyről beszéltek, az immár másfél évtizedes együttműködés jegyében nem számított bizalmaskodásnak, ha a beosztott tegeződésre váltott. – Adj huszonnégy órát. Körbekérdezősködöm.
    Amíg a két rendszergazda az új monitorok beállításával foglalatoskodott, a laptulajdonos a sokadik telefonhívást fogadta. A városban hamar híre terjedt az eseményeknek, pedig egyelőre hírzárlatot rendeltek el.
    – Sajnálattal hallottuk a dolgot, Teri – ismerte föl Lechniczné a magas beosztású minisztériumi tisztviselő hangját. – Esetleg tudnánk valamiben segíteni?
    – Mire gondol? – kérdezett vissza Lechniczné.
    – Mindössze arra, hogy a mi szűkös lehetőségeinkkel esetleg tehetnénk magukért valamit – válaszolta a túlfél. – Ha gondolja, hívjon bátran.
    Odafönt – földi időszámítás szerint szerda lehetett, késő este – Létszy Dóra megkocogtatta Kés Márk vállát. A néhai független kommunikációs szakértő összerázkódott a váratlan érintéstől, annyira elmerült a munkába.
    – Jól teszed, Márkocska.
    – Miről beszélsz?
    – Hogy hagyod folyni a dolgokat a maguk medrében.
    Kés visszafordult a papírjaihoz. Kézzel írt, papírra, töltőtollal.
    Ha Dóra tudta volna, hogy néhány perce tért vissza a felhőszélről! Onnan figyelte, ahogy a felesége egymagában ül odahaza – a gyerekek már aludtak –, és régi albumokat nézeget. Látta, az asszony az esküvői képeiket nézi, megcirógatja a vőlegény ifjúkori arcát; hallotta, hogy beszél hozzá, bár az elmorzsolt szavakat nem értette pontosan. És legnagyobb meglepetésére az asszony szabályos párbeszédet folytatott vele, aki ott sem volt, és akkor, akkor megbizonyosodott róla, a földön az emberek képesek arra, hogy azt lássák, azt hallják, amit ő akarnak. Mert Kés Márk a saját hangját hallotta kívülről, amint bátorítja özvegyét, hogy minden lelkifurdalás nélkül kezdjen új életet.
    Savanyú két napig a presszó közelébe se ment. Szunyókált szállodai szobájában, lement sétálni, de az sem oldotta benne a feszültséget. Aztán elhatározta, munkaterápiára fogja magát, az szokott segíteni. Megpróbálkozik avval, hogy a lemeze mindkét új dalát ő írja: a zenét is, a szöveget is! Mint hajdanán. Fölhívta a stúdiót, hogy rendelkezésére tudnának-e bocsátani néhány napra egy helyiséget gitárral, szintetizátorral, ahol kedvére kísérletezhetne. Egy órán belül megkapta a kulcsot. Már két napja dolgozott megállás nélkül, észre se vette, nappal van-e vagy éjszaka, amikor rátört a fáradtság. Csupán egy pillanatra akarta lehunyni a szemét, mielőtt indul vissza a szállodába. Aztán arra ébredt, hogy hangszerek között fekszik egy hangstúdió kanapéján. Savanyú Henrik hosszú évek óta nem aludt ilyen jóízűt. És ahogy utólag minősítette, minden valószínűség szerint átaludta a kísértések éjszakáját. A hangszerért nyúlt, és eljátszotta a dalt: szabálytalan ballada, félig mondva, félig énekelve. Készen a dallam, készen a vers.
    Szerdán délben a biztonsági főnök előírásszerűen bejelentkezett a titkárságon, hogy váltana pár szót az elnökkel. Lechnicz azonnal fogadta.
    – Azt beszélik, szúrja valaki szemét a feleséged boltja, Árpád. Az akciót figyelmeztetésnek szánta. Fölbérelt néhány profit. Nem szívesen mondom, de a helyedben óvatosabb lennék.
    – Mire gondolsz? – tűnődött el az elnök-vezérigazgató, aki tapasztalt már egyet s mást az efféle módszerekről.
    – Ilyen esetekben be szokták nyújtani a számlát. Beszélgess el otthon az asszonnyal, kapott-e az utóbbi időkben valami különös ajánlatot. Addig is bölcsebbnek gondolom, ha két megbízható emberem észrevétlenül a feleséged nyomában jár.
    – Úgy csináld, őrnagyom, hogy egyelőre ne vegyen észre semmit.
    A titkolózás azonban nem tarthatott sokáig. Aznap este, vacsora közben, a férj óvatos kérdéseire, hogy ugyanis ki mindenkivel beszélt az elmúlt hetekben az asszony, csak sokat sejtető mosolygás volt a válasz. De hogy Teri ideges, azt elárulták a mozdulatai: mintha cigaretta után kutatott volna a retiküljében.
    – Tehát, édes uram? – kérdezett vissza a feleség. – Mit súg megint az orrod?
    Lechnicz Árpád nem véletlenül vitte sokra az üzleti életben. Azt sem bízta a véletlenre, hogy okos feleséget válasszon magának. Most is elismerően csettintett.
    – Tudtam, hogy átlátsz rajtam. Hát jó. Szóval ellenséged van, Teri. És nem játszik. Kezdjünk komolyan gondolkozni, kinek tapicskoltál az érdekeibe.
    Az asszony tovább kotorászott a táskájában, de csak egy megkezdett tábla csokoládét bányászott belőle elő.
    Minden nehézség ellenére pénteken megjelent a Befejezetlen Mondat harmadik száma. Aldának sok munkája feküdt benne. Persze a főszerkesztőnek is, aki aznap kora reggel szokás szerint bement, a délután közepén azonban a hétfői viszontlátás reményében elköszönt, és a munkahelyéről egyenesen a bátyja lakásához araszolt a csúcsforgalomban. Az Ifkovics-testvéreket este hétre vacsorával várta a rokonság.
    Némán suhantak az M5-ösön, János bekapcsolta a rádiót, a hangszórókból klasszikus zene szólt. A báty megkérdezte, kereshetne-e valami mást, aztán talált is egy megfelelő adót.
    – Errefelé születtünk volna – szólalt meg fél óra, óra elteltével. – Ha nincs Sztálin meg Tito, talán most is itt élnénk valahol…
    – Ha ők nincsenek, te sose jutsz el az óceán túlpartjára – jegyezte meg az öcs. – Persze én se Budapestre.
    – Viszont lehetett volna belőlem esetleg jó gazda. Odaadnám érte visszamenőleg az egész Amerikát.
    – Még bármi lehetsz, Jani – mondta Tivadar. – Még van húsz jó éved.
    A rádió éppen régi Savanyú-számokat kezdett játszani.
    Végtére is abban állapodtak meg, hogy a nyuszit csak egyetlen hétre adta kölcsön az anyukája! Zsuzsanna tehát szombaton reggel nyakába vette a várost, hogy elhozza Aldáéktól a kis állatot, aztán visszavigye az alkalmi árushoz, akivel abban állapodott meg, hogy egy hét elteltével, szombaton reggel kilenckor találkoznak ugyanannál a standnál, ahol először.
    Alda felesége már számított a lányra. Behívta, hellyel, kávéval kínálta. Elmondta, hogy ő maga nehéz szívvel válik meg a kis nyuszitól, hiszen egészen összeszoktak a héten, Kisveron ugyanis egyáltalán nem törődött vele, vagyis a tapsifüles minden öröme és gondja rá hárult… Zsuzsanna udvariasan megkérdezte, hagyja-e ott, de az asszony nemet intett: döntsön a gyerek. Így aztán bementek hozzá, már az ablaknál ült és egykedvűen bámult kifelé, az anyja egészen közel hajolt hozzá, és a fülébe duruzsolta, hogy a kedves vendég eljött a nyusziért, maradhat is, viheti is.
    Kisveron pedig tisztán és érthetően azt mondta – Zsuzsanna ekkor hallotta először megszólalni –:
    – Nem Elemózsia.
    Amíg egyébként az ifjú hölgy nem tartózkodott odahaza, a bekapcsolva maradt vasaló zsinórja rövidzárlatos lett. Szerencsére a tűzjelző azonnal riasztotta a tűzoltókat, akik perceken belül a helyszínre érkeztek, így hát azon kívül, hogy az ajtót be kellett törni, a vasaló pedig vasalódeszkástól erősen megsínylette az esetet, továbbá a szőnyegről és a függönyről sem állíthatta senki teljes meggyőződéssel, hogy hiánytalan épségben maradt volna, jelentősebb kár nem keletkezett.
    Zsuzsanna viszont, miután az első ijedtségen túljutott, kellemes baritonra lett figyelmes.
    – Aláírni kisasszonynak jegyzőkönyv?
    És ahogyan a kisasszony nyúlt a felé tartott golyóstollért és fölnézett, azt érezte, szokatlan melegség árad felé egy barna szempárból.