Huszonötödik fejezet.
Lapzárta előtt

    Jóval több anyag gyűlt össze, mint amennyi belefért az első számba: a szerda déli lapzárta előtt a szerkesztők nehéz szívvel válogattak a cikkek, képek közül.
    A verkli mindenesetre beindult, készült már a második, sőt a harmadik szám is, és bár ezer dologra kellett figyelniük, Lechniczné szakított időt, hogy fölhívja Késnét.
    – Szervusz, Jutka! Itt Tóth Teri. Régen beszéltünk, de Tomitól mindent tudok rólatok – és a laptulajdonos máris a közepébe vágott. – Mit szólnál, ha az impresszumban szerepeltetnénk Márk nevét? Négyüket írnánk be. In memoriam Fehér Emil, Kés Márk, Létszy Dóra. És Rózsika.
    Késnének elakadt a lélegzete.
    – Kell ez, Teri? Emlékszik egyáltalán valaki rájuk…
    – A sajtótörténet. Mi pedig jelezzük, kiknek a szellemi örökségét folytatjuk. Ehhez persze kellene a hozzájárulásotok. Emilnek, ugye, nincsenek élő rokonai, de a tiéd meg Erkel Sanyié meg Rózsika lányaié…
    A tervről odafönt is most értesültek.
    – Khm – krákogott a néhai főszerkesztő, de úgy tett, mintha a cigaretta kaparná a torkát. – Talán legyezgeti a hiúságotokat, gyermekeim?
    – Azért, esetleg, szólni kéne, hogy ez túlzás… – vetette közbe Létszy Dóra, de Kés Márk leintette.
    – Ők döntenek! Ebbe mi ne szóljunk bele.
    Így aztán nem szóltak bele, szóltak viszont minden másvilági ismerősnek, hogy hívják föl lenti hozzátartozóik figyelmét az új lapra. És evvel a lapterjesztés vadonatúj módszerét vezették be, amelynek létezéséről a földi marketingesek ez idáig mit sem sejtettek.
    Ők a jól bevált módszerekhez folyamodtak; a medvés óriásplakátok Ifkovics János figyelmét sem kerülhették el. Kicsit bugyutának találta ugyan a „Fölébredt! Ő is kíváncsi a Befejezetlen Mondatra!” szlogent, de a reklámkampányból kihallotta az üzenetet, hogy a nemzedéki lap túlnyomórészt azokhoz szól, akik vesztesnek érzik magukat, így aztán előkotorta a zsebéből a kissé összegyűrődött névjegyet, és egy utcai fülkéből fölhívta Tardó Zsuzsannát.
    – Gondolkoztam a dolgon. Hajlandó vagyok beszélni magának a régi dolgokról. De szigorúan inkognitóban.
    Fél órával később már találkoztak is. Zsuzsanna még beszólt Aldának, hogy szorítson helyet, ha lehet, mert a Savanyú-koncerten fölkért interjúalany kötélnek állt, aztán már rohant is. A felelős szerkesztő a csapódó ajtónak mondta:
    – Te csak hozz jó anyagot. A többit meg bízd ránk.
    A főszerkesztőhöz két nap múlva jutott el az alcímekkel fölcicomázott cikk. Az első sorokat csak átfutotta, aztán egyre döbbentebben mélyedt el benne: hajdani szobájának körvonalai bontakoztak elő, szinte látta maga előtt bátyját, amikor János egy-egy éjszakába nyúló koncert után, ruháit a parkettre hányva ágyba bújik… Még a szófordulatai is ismerősnek tűntek: ilyeneket magától nem talál ki egy kezdő újságíró, vélekedett Ifkovics Tivadar. És az sem véletlen, fejében lassan kezdett összeállni a kép, hogy határ menti riportútján éppen most jutott el abba a faluba, ahonnét apja származott, és talált néhány korban hozzáillőt az Ifkovics név viselői közül, akikről gyorsan kiderült, hogy távoli unokatestvérei. Tivadarnak nem futotta az idejéből, hogy föltérképezzék a teljes rokonságot, de abban maradtak, hamarosan újra eljön, esetleg több napra. Kell-e ennél is kiválóbb alkalom, hogy fölvegye a kapcsolatot bátyjával? A főszerkesztő maga liftezett hát föl Tardó Zsuzsannához az elsőről az ötödikre, hogy megbizonyosodjék arról, valóban a bátyja-e a titokzatos interjúalany.
    – Sajnos se telefonszám, se e-mail cím, se lakcím – csóválta a fejét Zsuzsanna, akinek persze fogalma se volt arról, miért érdeklődik a főnök személyesen. – Még a nevét se tudom. Fényképet se engedett készíteni magáról. De a sztorijai jók, ugye? Vagy talán elhibáztam valamit?
    – Nem, nem. Formás kis dolgozat – fordult kifelé Ifkovics, és miközben gyalogolt lefelé a lépcsőn, elhatározta, ideje elsétálnia arrafelé, ahol rendőr ismerőse szerint Ifkovics János lakik.
    Ugyanebbe a számba tervezték egyébként Erkel Sándor interjúját is. A közlekedési mérnök a színpad szélére állított magnó vándorlásairól beszélt és arról, hogyan tartotta feje fölé a mikrofont a lökdösődő tömegben: a Befejezetlen Mondat jó érzékű riportere a Savanyúval folytatott beszélgetés másnapján telefonált rá, és aznap este már be is csöngetett Erkelékhez. Vendéglátója addigra előkészítette a régi relikviákat, az újságíró pedig, amint megpillantotta a régi szalagok tornyát az öreg magnó mellett, azonnal odarendelt egy fotóst.
    Alda persze, amikor Savanyú fölhívta, hogy érdemes lenne beszélniük egy hajdani gyűjtővel, és lediktálta a nevet és a telefonszámot, azonnal tudta, hogy másfél évtized távolából egykori kolléganőjük, Létszy Dóra férje bukkant föl.
    – Milyen kicsi a világ – sóhajtott, amikor beszámolt a történetről a főszerkesztőnek, mert egyéb okosság híján hirtelen ez csúszott ki a száján. Ifkovics egyetértése jeléül bólintott, de szemmel láthatóan a saját ügyeivel volt elfoglalva.
    Lapzárta ide, lapzárta oda, Alda tartotta magát eredeti elhatározásához: minden napból kiszakított két órát, amikor gyerekkori barátja regényével, az Álmatlannal foglalkozott. Ezeken a hajnali órákon – különben is keveset aludt, öt felé többnyire fölébredt, még ha éjfélkor is feküdt le –, miközben csiszolgatta a néha csak jelzésszerűen odavetett mondatokat, elidőzött a múltban, de azért kilencre visszakapaszkodott a jelenbe, és kényelmesen beért a szerkesztőségbe.
    Ezen a hajnalon azonban nem ment a munka. Amióta kiderült, hogy Zsuzsanna kutyatulajdonos, sokszor gondolt az innen-onnan hallott, kecsegtető próbálkozásokra: hogy a sérült emberek és az állatok közötti kapcsolat rejtett tartalékokat képes mozgósítani. Vajon a lánya képes lenne megsimogatni egy kutyát? Mi lenne, tépelődött Alda Tamás, ha megkérné Tardó Zsuzsannát, hozza föl egyszer hozzájuk Elemózsiát… Mit szólna hozzá Kisvera?
    Elhatározta, amint a lap nyomdába megy, megkérdezi Zsuzsannát, lenne-e kedve egy kis kikapcsolódáshoz, és meglátogatni őt és családját.
    A hamarosan megjelenő lapról Savanyú természetesen ódákat zengett újdonsült barátainak a presszóban, akikkel rendre eliszogatott hetente kétszer-háromszor, és mondandójába szerényen beleszőtte, hogy a Befejezetlen Mondat tőle is interjút kért. A hír, hogy a hajdani beatzenész fölkeltette a média érdeklődését, eljutott egy hazai lemezkiadóhoz, és a cég fölbátorítva érezte magát, hogy kapcsolatba lépjen Savanyú Henrikkel, mielőtt valamelyik konkurens teszi. Méghozzá nem is akármilyen kapcsolatba: máris szerződést akartak vele kötni, ám gyorsan kiderült, hogy Heinrich Sauert megállapodás fűzi a Sauer Verlaghoz, és a szálak ugyan rokoniaknak mondhatóak, ám az üzleti világban, ezt az ajánlattevő pontosan tudta, nincs se barátság, se rokonság. Így aztán haladéktalanul fölvették a kapcsolatot Münchennel, mit lehet tenni annak érdekében, hogy a dolgok előrehaladjanak. Addig is, ameddig a bajor jogászok tájékozódnak, a magyar lemezkiadó vállalná egyrészt a régi fölvételek újradigitalizálását, másrészt friss fölvételek készítését, méghozzá – ígéretük szerint – ideális körülmények között.
    Amire hónapok óta nem volt példa, most bekövetkezett: Ifkovicsot fölhívták előző munkahelyéről.
    – Hogy s mint, Tivadarkám, a magánszektorban? – kérdezte tőle a magas beosztású illető, és a pajtáskodó hangnemből a főszerkesztő arra következtetett, kérni fog tőle valamit.
    – Üdvözletét küldi egykori nagybecsű főnököd is – utalt ekkor a hívó egy még magasabb székben ülőre, és Ifkovicsot jóleső érzés töltötte el. – Személyesen akart hívni téged, de neked aztán nem kell magyaráznom, milyen elfoglalt mostanság. Helyesebben mostanság is.
    Ifkovicsnak ezt valóban nem kellett magyarázni.
    – Na, a lényeg: halljuk, hamarosan megjelenik a lapotok. Érdeklődéssel várjuk! Amit te csinálsz, meg amibe, ugye, a Lechnicz Árpi felesége is beszáll, Alda Tomiról nem is beszélve…
    Mit akarhat? Ifkovics örült volna, ha mihamarabb a tárgyra tér.
    – Szóval csak azt akarom mondani, a miniszter úr ugyancsak, hogy érdeklődéssel várjuk a lapotokat. Minden jót, Tivadarkám, minden jót nektek. Szervusz.
    És a vonal megszakadt. Ifkovics éppen elegendő időt töltött a politika világának közelében ahhoz, hogy tudja, valami szándék rejlett a hívás mögött, csak egyelőre azt nem sejtette, micsoda. Szövetségi ajánlat volna? Burkolt fenyegetés? Nem lehetett véletlen az sem, hogy a rövid beszélgetésbe beleszövődött a közismert üzletember neve…
    Ifkovics eldöntötte: egyelőre hallgat a telefonhívásról. Minek nyugtalanítsa a többieket? Majd elmondja, ha tud valami konkrétumot. Elvégre nem számolhat be minden szerencsét kívánó hívásról, üzenetről…
    Ekkortájt érkeztek meg az angyalok Budapestre. A pesti oldalon szálltak le, egyenesen egy belvárosi irodaház tetejére, véletlenül éppen arra, amelynek ötödik emeletén a TTT Kft., első emeletén pedig a Befejezetlen Mondat szerkesztősége működött. Leszálltak, kéményen, falakon, egyikük, ahogyan illik, ajtón át közlekedve szépen, komótosan bejárták az épületet.
    A bent serénykedők mindebből semmit nem vettek észre. Se az, aki mellé néhány pillanatra letelepedtek, annak ellenére, hogy az egyik angyal dohányfüsttől illatozott, se az, akinek a monitora előtt lecövekeltek, amíg megbámulták az éppen adjusztált képet: mintha mindenki, aki az irodaházban dolgozott, magába mélyedt volna, ahogyan megesett máskor is bármelyikükkel.
    Lechniczné volt az egyetlen, aki valami szokatlant, bár nem teljesen szokatlant érzett. Belenézett a tükörbe, és mintha a háta mögül Márk figyelte volna. Kezet mosott a mellékhelyiségben, ám mellette mintha Emil támaszkodott volna az ajtófélfának.
    – Tudom, hogy itt vagy. Gondolom, eljöttetek mind a hárman. Apropó, merre jár Dóra?
    Ha valaki éppen benyitott volna, nem csodálkozott volna azon, hogy ezekben a feszültségektől terhes napokban a cég- és laptulajdonos magában beszél… Lechniczné várt is valami aprócska jelet, de hiába. Pedig Létszy Dóra közvetlenül Fehér Emil mellett állt, és a főszerkesztő zakóját rángatta, hogy csináljon már valamit.
    Lechnicznét földöntúli nyugalom szállta meg.