Kilencedik fejezet.
Munkába fojtott bánatok

    Közönséges munkanap volt, amikor Ifkovics Tivadar, titkárnője útján, a minisztériumba kérette a TTT Kft. ügyvezető igazgatóját. Lechnicz Árpádné a megjelölt időpontban annak rendje s módja szerint meg is jelent az úr színe előtt.
    – Kérelem érkezett hozzám, asszonyom – közölte a szigorú ábrázatú főosztályvezető minden fölvezetés nélkül, – miszerint egy fiatal doktorandusz, aki a Szabad Ország történetéről óhajtja értekezését megírni, kutatni kíván a föllelhető összes irattárban, továbbá munkájához konzulenst keres. Önre gondoltam.
    – Nos, uram… – hangzott a meglepetéstől enyhén zavart válasz, – fölkérése megtisztel… Csakhogy… azaz… azt hiszem, bölcsebb, ha mást ajánlok magam helyett. Olyasvalaki kell ide, aki oktat egyetemen, esetleg járatos a sajtótörténetben… Az se árt persze, ha a tárgyban személyesen is érintett. Alda lapszerkesztő úrra gondolok.
    – Tudtam, hogy ez fog kisülni a dologból – sóhajtott Ifkovics, és a papírjai között kezdett kutatni. – Teri, te tudtad erről a lányról… na, hogy is hívják… valamilyen Zsuzsanna… megvan, Tardó Zsuzsanna, szóval tudtad te a beosztottadról, hogy szabadidejében ilyesmivel foglalkozik?
    – Tudtam – mosolygott kissé kesernyésen Lechniczné. – Azt mondta, hogy cikket, esetleg cikksorozatot írna Márkról. Állítólag talált valami szellemi végrendeletet. Velem többször beszélgetett már a régi időkről, tudomásom szerint megkereste Tomit is. De… az önéletrajzában nem említette, hogy tudományos fokozatot szeretne szerezni.
    Lechniczné gyalog ment vissza az irodájába. Elsétált a Batthyány-örökmécses mellett, átvágott a Szabadság téren, végigment a Nádor utcán; így ért el a Vörösmarty térre.
    – Mit látna vajon ez a lány, ha végigjárná velem egyszer ezt a rövidke utat? – Az asszony az égen gyülekező felhőket figyelte. – Érti-e, titkos- és kevésbé titkos rendőrök, békés és békétlen városlakók, egykori diákok, későbbi politikusok miért zarándokoltak, zarándokolnak el ma is az örökmécseshez? Van fogalma arról, miféle mélységesen mély garázs nyelte el a Szabadság téren valaha parkoló Trabantokat, Daciákat, Moszkvicsokat? Hiszen még csak huszonöt éves!
    Lechniczné nem is gondolt bele, ő maga mennyi. Nem érezte magát annyinak.
    – Honnan tudná, hogy a Nádor utcát sokáig másként nevezték? Lehet egyáltalán sejtése arról, ki volt Münnich Ferenc? Vagy fogalma arról, miféle elizélt palota állt a most épülő üvegcsoda helyén? Hogy a falai között csöngött le a beatkorszak és hogy Kardos igazgató hány írót ütött itt íróvá?
    Vörösmarty azért, talán, megmarad Vörösmartynak, bujkált ma már másodszor kesernyés mosoly Lechniczné szája szögletében, ahogyan a tér közepén álló, nejlonba burkolt szoborra esett a tekintete.
    Azokon az őszi estéken Késné, ha az iskolából hazaért és a gyerekeket elrendezte, a számítógéppel ismerkedett. Anélkül, hogy bevallotta volna magának, Márk életében féltékeny volt a masinára, meg hát haragudott is a szemrontó vacakra, a gyereket is csak rövid időre engedte a közelébe. Most meg? Ő tölt órákat a monitorral szemezve: igyekszik rájönni, hogyan lehet előcsalogatni az elraktározott szövegeket, képeket. Nem ismerte férjének ezt az oldalát: ahogyan a ruháit széthagyta a lakás különböző pontjain, abból nem következett, hogy pedáns rendet tart a számítógépe fiókjaiban. Mappák, legyintett ingerülten Késné, meg fájlok!
    Szíve szerint otthagyta volna az egészet, amikor megnyikordult az ajtó. A lánya nyitott be hozzá.
    – Te, hogy működik ez az izé?
    – Sosem kutattam a papa dolgai között – mondta a lány, de azért az íróasztalhoz ült, és szenvtelen hangon magyarázni kezdett.
    – Nézd csak, szóval, először kétszer a Dokumentumok címszóra kattintasz, akkor alatta újabb mappák nyílnak ki, azokat fölismered az előttük látszó sárga ikonokról…
    Késné néhány perc múlva már szédült a sok egyszer és kétszer kattintástól, zakatolt a fülében a lánya monoton hangja, amikor váratlanul ismeretlen csönd borult a szobára.
    – Mama! Te tudtad, hogy a papa regényt írt?
    Ugyanabban a pillanatban, tőlük légvonalban alig néhány kilométernyire, egy másik budapesti lakásban Alda Tamás is benyitott a saját lányához.
    – Indulnom kell, gyerekem – simogatta meg a lány haját, de az csak szorította a kerekesszék oldalát, és bámult ki az ablakon.
    Alda a feleségéhez fordult.
    – Történt ma valami? – De a lapszerkesztő nem várt választ. – Nem tudom, szívem, mikor érek haza. Vár még rám ma este egy hosszú beszélgetés.
    Alda felesége megszokta, hogy a férje többnyire nincs otthon. Már régen megállapította, hogy az irodalmi élet, különös módon, sötétben zajlik és lehetőleg kocsmákban: szerencse, hogy Tamás nem ivós, bár a családi költségvetés megérezte a gyakori kimaradást. Most azonban az asszony, szokásával ellentétben, megkérdezte:
    – Hol leszel ma este? Csak ha kell valami. Nyugtalan napja volt ma – és fejével a gyerek felé intett.
    – Előbb bemegyünk a szerkesztőségbe a kéziratokért, aztán beülünk valahová. Majd fölhívlak.
    És Alda még egyszer a lányához lépett, aztán futó csókot lehelt felesége arcára, vette a kabátját és elment.
    Kés újabban csak néha-néha nézte meg, mi történik odalenn. Ismét sürgés-forgás vette körül: Mintha az utóbbi tíz-tizenöt év meg se történt volna, futott végig a fejében, aztán elszégyellte magát. És a szerelem? A szeretet? De aztán belevetette magát a munkába, és pontosan olyannak érezte magát, mint amikor még más se volt, csak a Szabad Ország lapzártától lapzártáig.
    Kés, mint annyiszor régen, Fehér Emil szobájában ült.
    – Szóval te maradsz a főnök.
    – Be kell érned velem – tárta szét a karját a főszerkesztő, - pedig komolyan gondoltam, hogy átadom a helyemet. Kijárt volna az asszonyságnak.
    – Ezt akkor is megmondtad neki, amikor nyugdíjazták?
    – Egy napon elment, a rákövetkezőn meg jöttem én. Nem találkoztunk, én meg nem kerestem. Tudod, csaknem huszonöt évig csinálta a lapot. Nap mint nap. Éppen ez fájt neki: szerette volna megérni a negyedszázados jubileumot. Érzelmi ügy. Csakhogy mások nem számolgattak: egyszerűen elküldték. Ő meg azt érezte, hogy szó nélkül kirúgták.
    – Ismertétek egymást?
    – Amikor ő a pályára került, én a dutyiban csücsültem, azt se tudtam, kijövök-e onnan valaha is. Ő meg közben összehozott egy szerkesztőséget, összerakott egy újságot. Pártvonalról érkezett, akár bele is bukhatott volna, de inkább kitanulta a szakmát. Egyébként sosem írt, csak néha-néha ült be szerkeszteni, azt is azért, hogy példát mutasson. Mindig korrekt produkciót nyújtott, már legalábbis azokban a számokban, amelyeket volt szerencsém végiglapozni.
    – És a börtön után?
    – Ó, én egy ideig én a sajtó környékére se mehettem! Aztán dolgoztam kis lapoknak, de hol volt azoktól a tekintélyes Szabad Ország! Ő nagy ember volt, hozzá képest én megtűrt. Emlékszel a tiltom-tűröm-támogatom korára?
    – Akkor mitől lett legenda körülötte?
    – Attól, hogy a maga területén lángész volt. Kiváló szerkesztői érzékkel rendelkezett, ezt úgy értsd, hogy ismerte, hol vannak a jéghegyek meg az örvények meg a bóják meg a világítótornyok, és nagyszerűen tudott közöttük hajózni. Megjegyzem, ez volt a kedvenc mondása: navigare necesse est. És ez az eleinte ösztönös, később tanult érzék rendkívüli szervezőerővel párosult. És talán pszichológusnak se lehetett utolsó.
    – Ebben az esetben miért kellett szabadulni tőle?
    – Mert a szovjet pártfőtitkárról egyre többet rebesgették, hogy mind többet betegeskedik. Egy világrend omlott össze. Ehhez jött még, hogy begyűrűzött az olajválság, ahogyan akkoriban mondogatták. Itthon meg jelentkezett a demokratikus ellenzék: Charta ’77, ilyesmik, tudod te is. Ő volt az antik. Én a modern.
    – Éppen te? Az egykori revizionista? Az ellenforradalmár? Miért?
    – Jöttek hozzám is, hogy írjak alá ilyen-olyan tiltakozó nyilatkozatot… Csakhogy sosem szerettem, ha nem látom, mire akarják fölhasználni a nevemet. Valószínűleg ezért húzták elő mások is a kalapból: hogy lobogtathassák külföldön. Ha meg nem tetszem, gondolták, majd lecserélnek. Csak közben, a mi nagy szerencsénkre, fontosabb dolguk akadt: mentették az életüket. Én meg azt gondoltam, hogy még egyszer, utoljára, megpróbálok csinálni valamit. Mit veszíthetek? Jó időben jó helyen voltam, ennyi az egész.
    – Komolyan mondod, Emil, hogy ennyi?
    – Nézd, a Lengyel Jóskát csak a szabadulásom után ismertem meg. A naplóját meg csak jóval a halála után. Mellékesen a magam szempontjából kissé elkésve: egy év múlva már… Na, szóval, ha akarod, majd bemutatlak neki. Azt jegyezte be valamikor a hatvanas évek elején: „A tizenkilences mártírok a vesztőhelyen azt mondták, a siralomházban azt írták: Mi meghalunk, de az eszme él! Nem volt igaz, ők meghaltak, és az eszme se él. Nem tetszik? Hát így: Mi élünk, de az eszme nem él – így jobb?”
    Létszy Dóra aznap korán végzett: leadta a tudósítását, fölszabadult az egész napja. Hosszú idő óta, amióta Márk megérkezett a másvilágra, először ténfergett magában a felhők fölött. És a másvilágon teljességgel szokatlan érzés fogta el, nem is tudott ellenállni neki. Lenézett, először óvatosságból Márk családjához kukucskált be, aztán Lechnicznét kereste, aki még mindig az irodájában ült, aztán Ifit, aki késő esti értekezletet tartott a minisztériumban, aztán Aldát, akit egy Duna-parti presszóban talált egy fiatal lány társaságában, végül összeszedte minden bátorságát, hogy megnézze férjét és lányait: Erkel Sándor éppen vacsorát főzött a kisebbiknek, hiszen a nagyobbik már régen a férjével élt egy távoli városban.
    És Létszy Dórának – ha látta volna magát kívülről, a jelenség őt is meglepi –, potyogtak a könnyei.
    Odalenn szemerkélni kezdett az eső.