Második fejezet.
Szorul egy íróasztalfiók

    – Lám, lám – morgott maga elé sokat sejtetően Kés Márk temetésén Ifkovics Tivadar.
    A nagy hatalmú főosztályvezető hivatalból vett részt a szertartáson: az ő pozíciójában illik időnként megjelenni kisebb-nagyobb közéleti eseményeken, szokta mondogatni családja körében, amíg neje láthatatlan porszemeket kefélt le a nejlonzsákból előhúzott fekete öltönyről.
    – Mind így végzik – ingatta fejét a ravatalozóban, aztán, hogy mondandója élét elvegye, szomorkás ábrázattal hozzáfűzte: – Sajnos.
    Ifkovics megjegyzését persze hallották a körülötte állók. Volt, aki egyetértően bólogatott, mások egy szemöldökrántással elintézték a dolgot, vagy úgy tettek, mintha a főnök szavait elnyomta volna a rákoskeresztúri temető fölött éppen átsuhanó repülőgép zúgása.
    A vártnál egyébként többen kísérték utolsó útjára a független kommunikációs szakértőt, a jó tollú zsurnalisztát, a feledhetetlen munkatársat, a hűséges barátot, a legjobb férjet és apát, ahogyan a búcsúbeszédekben méltatták az elhunytat. Eredetileg az a hír járta, hogy a szakma nevében maga Ifkovics vesz végső búcsút, de később Ifi, ahogyan belső körökben becézték, egyéb elfoglaltságaira hivatkozva visszakozott, mondván, bizonytalan, időben kiér-e, ugyanis fű alatt terjedő megjegyzések jutottak a fülébe, miszerint miért éppen ő, amikor mindenki tudja, hogy nem kedvelte Kést, mi több, kifejezetten ellenséges szemmel tekintett rá.
    Beszélt tehát az egykori osztálytárs a család képviseletében, a kollégák főhajtását egy nyugalmazott főszerkesztő tolmácsolta, és hálás szívvel emlékezett a tanár úrra egy néhai tanítvány is.
    A sírhoz már kevesen gyalogoltak el. Pedig az egyházi szertartást ott végezte a pap.
    Kés özvegye és két gyermeke lehajtott fejjel állt az urna mellett.
    Kés íróasztalánál pedig, az irodában, ahová nem is olyan régen még naponta bejárt, akkor már új kolléga ült. Néhány napja vették föl, hirtelenjében, hiszen az élet nem áll meg, a munka meg nem várhat, sóhajtozott gondterhelten Lechnicz Árpádné, az ügyvezető igazgató. Az utód tehát, amint megérkezett, eltakarított mindent maga elöl, többek között az a fehér rózsa is a szemétkosárban végezte, amely napok óta hervadt az asztal közepén, és amelyről senki nem tudta, hogyan került egyáltalán oda; nedves ruhával végigtörölte a bútorlapot, sőt a telefonkagylót is átdörzsölte bekölnizett papír zsebkendővel. Tardó Zsuzsanna nemrégen végzett média szakon egy vidéki főiskolán, és pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy rendkívül tehetséges, már középiskolás korában újságot szerkesztett osztálytársai mulattatására, szülei videokamerájával pedig interjúkat készített a gimnázium tanáraival, s az otthoni számítógépen megvágott anyagokat, önköltséges áron, dévédén terjesztette a maga által gyűjtött előfizetők körében.
    Miután Késné az utolsó részvétnyilvánítást is végigkönnyezte és megköszönte, a gyerekekkel egyetemben elgyötörten ült be Alda Tamás kocsijába.
    – Szépeket mondtál róla, Tomi. Köszönöm – nézett az asszony néhai férje legjobb barátjára, és akkor vette észre, hogy a férfinak csurognak a könnyei. Ültek a temetői csöndben, ketten elől, hátuk mögött a két gyerek, és akkor, távol a város minden zajától siratták el ők négyen Kés Márkot.
    Az érintett maga ekkor Létszy Dórával kapaszkodott a másvilág valamely felhőjének szélén, és figyelte a lenti eseményeket.
    – Mondj valamit – kérte Dórát. Az asszony hosszas hallgatás után szólalt meg.
    – Nem lehet megszokni az ilyesmit. Néha, tudod, lenézek én is, mi van az enyémekkel, persze nem akarom összezavarni őket, de… De valahogy még mindig fáj. Pedig jól vannak, szoktak is gondolni rám, tudom, néha meg beszélek hozzájuk, mintha meg is hallanák, de mégis. Nem lehet megszokni – ismételte Dóra, és együttérzéssel szorította meg a férfi kezét.
    Kés gondolatai azonban máshol jártak.
    – Vissza kéne mennem egy pillanatra! Szerinted lehetséges? – Igazából persze nem várt választ: most kezdte fölmérni, vannak kérdések, amelyekre valóban nincs épkézláb felelet. – Néhány papírt kéne elhoznom. Vagy ha azt nem lehet, legalább eltüntetni, nehogy valaki rájuk találjon! Vissza kéne mennem, csak egyetlen percre!
    És izgatottan nézett körül, vezet-e lefelé valahonnét lépcső, létra, bármi, mert a teendő valóban sürgetőnek tűnt.
    – Márk! Márkocska! Ez lehetetlen! De ne aggódj, eddig mindannyian felejtettünk odalenn valamit, amiről azt gondoltuk, nem juthat avatatlan kezekbe, viszont talán emlékszel, magad is tapasztalhattad, kisebb drámákat leszámítva nagy tragédia soha nem keletkezett a hagyatékokból előkerült limlomból. És ha kiderült egy-két titok? Mondd már!
    Létszy Dóra nyugtatónak szánt szavai azonban nem értek célt. Kés egyre idegesebben sétált föl s alá a felhőn, amely sok napimádó szomorúságára huzamosabb ideje állomásozott Magyarország fölött, csak úgy visszahangoztak a léptei: a lentiek azt hihették, a menny dörög.
    Késné kezében szinte kihűlt a vasaló, amíg a csukott ablakon át az eget pásztázta. Aztán leeresztette a redőnyt, és ünnepélyesen megszólalt.
    – Gyerekek! Gyerekek, gyertek csak egy pillanatra…
    Az ajtóban megjelent a lány, néhány pillanat múlva a fiú is.
    – Nézzétek… Bármi történt, bárhogyan alakult, holnaptól megint iskolába kell járnotok. Apátok is ezt akarná. Én meg… Én meg itthon maradok néhány napig, és amíg ti nem lábatlankodtok körülöttem, befejezem a rendrakást. Nem élhetünk ennyi szertehagyott papír között. Holnap nekiállok, és összerendezem apátok iratait.
    Körülbelül ekkor jutott odáig Tardó Zsuzsanna, hogy kezdte egyenként kihúzgálni az íróasztal fiókjait. A használható irodaszereket takarékosan félretette, tollak, ceruzák, tűzőgépek leltek új helyre egy valahonnét előkerült bádogdobozban, még a szétszórt gemkapcsokat is egy kupacba gyűjtötte, de a tartalék tintapatront a fiókban tartott üres papírok mellett hagyta. Az újságkivágásokat, a lejárt meghívókat kidobta, Kés jegyzeteit viszont dossziéba gyűjtötte, gondolván, alkalomadtán eljuttatja a családnak, hátha nekik jelentenek valamit. Amikor a legalsó fiókkal is végzett, vissza akarta tolni a helyére, de a művelet valamiért nem sikeredett.
    – Szorul ez a vacak – elégedetlenkedett az ifjú hölgy. Kihúzta, próbálta betolni megint, de az csak nem oda gördült vissza, ahová a dolgok rendje szerint elvárható lett volna tőle. Tologatta tehát ki-be, ki-be, amikor gyanút fogott, valami akadályozza a fiókot, az lehet a gond.
    Tardó Zsuzsanna ekkor az íróasztal elé térdelt, szoknyája szemérmetlen magasságokig csúszott a combján, de nem foglalkozott avval, ki mit vehetne alaposan szemügyre ebben a helyzetben, előrehajolt, ahogyan a konditeremben szokott, és bal karjával oldalra nyújtózva kotorászni kezdett az íróasztal fióktartó szekrénykéjének hátuljában.
    Mutatóujja hegyével akkor érintette először azt a valamit.
    Nagy nehezen bányászta elő: még körme is beszakadt a nagy igyekezetben. Egy boríték volt, nem különösebben vastag, éppen csak annyira, hogy ne gyűrődjék teljesen össze, ráadásul föl is karcolódott, de annyira szerencsére nem, hogy amint kint volt, ne tudta volna kibogarászni a kézírást: „Fölbontandó kizárólag halálom után!” És annak rendje s módja szerint alá is volt írva: Kés Márk.
    Ült Tardó Zsuzsanna a falnak dőlve, kissé megtépázottan, kezében a borítékkal, és arra gondolt, bizonyára ő lehet az az újságíró vagy mi, aki állítólag itt dolgozott, és nemrég halt meg, mintha említette volna a háeres fiú, amikor aláírták a munkaszerződést.
    A néhai független kommunikációs szakértő hirtelen megtorpant odafönt, és csak annyit mondott Létszy Dórának:
    – Most már minden hiába. Megtalálták.
    Késné meg odalent, amíg gyerekei külön-külön, zárt ajtó mögött barátkoztak a gondolattal, hogy többé sosem szöszmötöl a szomszéd szobában a papa, erőt gyűjtött: ideje átrágnia magát azon a mérhetetlen mennyiségű papíron, ami a férje után a lakás különböző pontjain maradt. Be is szólt a munkahelyére, hogy kivenne egy hét szabadságot, ha lehetne, és kérése, mondanunk sem kell, megértő fülekre talált.
    Tardó Zsuzsanna pedig rövid tépelődés után abban maradt magával, hogy bizony, aki valaha a borítékot leragasztotta, csakis az immár halott Kés lehet, továbbá, mivel a levélíró címzettet nem jelölt meg, az előírásnak ő maga, azaz a megtaláló teljes egészében megfelel, vagyis lelkifurdalás nélkül tépheti föl a borítékot, amit azonmód meg is cselekedett. Ahogyan viszont olvasott és olvasott és falta, falta a betűket, egyre hevesebben kezdett dobogni a szíve.
    Kés mindent látott odaföntről. Létszy Dóra ugyan tapintatosan elfordult, ettől függetlenül magyarázatra igényt tarthatott volna, csakhogy ő már tudta, abban a környezetben, ahol ők tartózkodnak most és mindörökké, mindennek eljön a maga ideje anélkül is, hogy siettetnének bármit.
    Késnének viszont sejtelme sem volt a földön, mi történik néhány kilométernyire tőle egy irodában, ahogyan senki másnak sem, akik nemrégiben tértek vissza munkahelyeikre a temetőből, még magának Ifkovics Tivadarnak se.
    Tardó Zsuzsanna fejében ekkor már ott motoszkált a gondolat, milyen szenzációs oknyomozó riportot kanyaríthatna Kés Márk rejtélyes haláláról.