Negyedik fejezet.
Ketten akarni ugyanazt

    – Tehát maga az a lány, akinek a harisnyáján le szokott futni a szem – mérte végig Tardó Zsuzsannát a Duna-parti presszóban Alda Tamás.
    Az ifjú médiaszakos néhány pillanatig szóhoz sem tudott jutni.
    – Honn… honnan tud erről a szerkesztő úr?
    – Ugyan – mosolygott Alda. – Látja, milyen jól értesült a sajtó? Mondhatnám, hogy beépített ügynökeink mindenütt ott nyüzsögnek, jelen esetben a maga főnöke, személyesen Lechniczné volt a hírforrásom… De az igazság az, hogy ebben a szakmában csak az tekinthető bizonyosnak, amiről az ember saját maga győződik meg.
    – Maga… maga személyesen győződött… szóval maga látott engem? Akkor? Amikor az íróasztal mögött csúsztam-másztam a földön…? – És Tardó Zsuzsannának megfordult a fejében, vajon hová siklott esetleg még a kíváncsi szerkesztői tekintet.
    – Csak beugrottam Terihez egy szóra, akad ugyanis egy-két közös ügyünk. És akkor jött maga a képbe. A véletlen műve. De amint odapillantottam, elfordultam – nyugtatta meg a lányt a férfi.
    Tardó Zsuzsanna aligha szedte volna össze kellő gyorsasággal a magabiztosságát, ha – egyszemélyes fölmentő seregként – nem közeledik a fölszolgáló. Amíg tehát kávét rendelt, Alda pedig a teát, lélegzethez jutott. Borús őszi délután volt, de mindenesetre szoknyás idő még: a lány az asztal alatt észrevétlenül térdére fektette kosztümkabátját.
    Késné már második napja ült melegítőben férje valamikori dolgozószobájában. Elborították a papírhalmok, és azon sopánkodott, hogy ha így halad, sosem ér a rendrakás végére. Kezdte a cédulákkal, amelyek szétszórva hevertek az íróasztalon, bekukkantott a fiókokba, de úgy döntött, azokat későbbre hagyja, végül a polcokról emelte le a dossziékat: örömmel állapította meg, hogy a férje, ha ez a külső szemlélőnek valaha nem is tűnt föl, rendet tartott maga körül. Éppen kezdte fölmérni, mi vár még rá, hiszen az irattartó szekrényt egyelőre ki sem pakolta, amikor a nagyobbik gyerek nyitott be.
    – Gondoltál már arra, mama, hogy a papa számítógépét is át kellene nézni?
    – Mármint hogy a számítógépet? Még azt is?
    – A papa akkor nyomtatott ki egy szöveget, amikor véglegesnek ítélte. Amíg dolgozott rajta, addig nem. Csak elmentette valahová.
    – Aha. Szóval a számítógépet is. Hát jó, majd a legvégén. Bár… bár néhány napja kerestek rajtam egy cikket, hogy nem készült-e el belőle legalább valami töredék… Azt hiszem, egy nekrológhoz kellett volna. A befejezetlenül maradt írás… Nem találtam sehol.
    – Csak azt nem tudom, használt-e a papa jelszót.
    Kés szerette volna megnyugtatni feleségét, lányát, hogy nincs semmiféle jelszó, elég, ha bekapcsolják a gépet, az intézőben mindent megtalálnak, a címek is segítik majd őket. Két napja figyelte az asszonyt, hogyan birkózik a papírokkal. Milyen különös játéka a sorsnak, gondolta, hogy amíg élt, Késnét nem érdekelték az írásai, a cikkeit csak akkor futotta át, ha hirtelen kitalált ürügyekkel nem tudott elmenekülni előlük, akkor is elintézte az egészet egy „nagyon jó”-val, esetleg életrajzi adalékokat próbált kiolvasni belőlük, hátha a férje rejteget előle valami titkot. Kés persze sejtette, talál majd az asszony a hagyatékban félremagyarázható mondatokat. És előre sajnálta Alda Tamást, mert tudta, az asszony előbb-utóbb ki fogja faggatni, őriz-e valami titkot, valamit, amit Kés csak neki mondott el.
    Alda Tamásra azonban e pillanatban egészen más valaki nézett kérdő tekintettel.
    – Gyerekkorunkból ismertük egymást. Egy osztályba jártunk… Általánosba is, gimnáziumba is. És már az első napokban összebarátkoztunk. Azt mondtuk, mindketten ugyanazt akarjuk, csak esetleg más úton jutunk el odáig. Mellékesen az élet mintha bennünket igazolt volna… Illetve… mostanáig – nézett el Alda a messzeségbe.
    – És érettségi után? – vetette közbe Tardó Zsuzsanna a megfelelő dramaturgiai pillanatban, hogy visszarántsa a férfit ama messzeségből, ahonnét egyébként Kés is némileg elhomályosodott tekintettel figyelte barátját.
    – Aztán mindketten elvégeztük a magunk egyetemét, és ugyanabban a szerkesztőségben kezdtünk dolgozni.
    – Szabad Ország? Főszerkesztő Fehér Emil?
    – Igen, igen. A Szabad Ország Fehér Emil uralkodásának idején. Egyébként, csak az érdekesség kedvéért említem, ott dolgozott a maga jelenlegi főnöke is. Igaz, az ő pályája a miénknél néhány évvel korábbról datálódik; amikor mi odakerültünk, ő már tapasztalt rókának számított.
    – Lechniczné? Nahát! Nem is látszik rajta, hogy idősebb maguknál.
    – Teri mindig adott magára. Tóth Teréz, illetve, ahogyan a cikkeit szignálta, Tó T. Teri után, hogy ilyen régies kifejezéssel éljek, megfordultak a férfiak.
    – Esetleg Kés is? Netán maga is? – mosolyodott el Tardó Zsuzsanna, és térdéről maga mellé fektette a kosztümkabátot.
    – Magát most mi érdekli, ifjú hölgy?
    – Bocsánat. Akkor Lechnicznét is kérdezhetem Késről.
    – Próbálja meg. Maga tudja, mire vállalkozik.
    – Folytatná?
    És Alda Tamás folytatta, bár egy idő után érezte, hogy kezd hosszúra nyúlni a visszaemlékezés, viszont nem kerülte el a figyelmét, hogy Tardó Zsuzsanna néha följegyez egy-egy szót a presszó asztalán heverő szalvétára.
    Létszy Dóra egyre inkább aggódott Késért. Sosem találkozott még a másvilágon senkivel, aki ennyire ne tudott volna elszakadni a lentiektől. Kés hol a régi lakásba lesett be, hol az irodaházba, hol a Duna-parti presszóba: mindenről tudni akart, ami halála után odalenn történik. Dóra tehát, mivel barátja hosszú ideje nem méltatta figyelmére, ellátogatott Fehér Emilhez.
    Erősen esteledett már, afféle lapzárta utáni idő volt. A néhai főszerkesztőt enyhe vodkaszag lengte körül, és persze az elmaradhatatlan cigarettafüst.
    – Na, kislány, mi járatban? – nézett kérdő tekintettel egykori beosztottjára.
    – Kés dolgában, Emil bácsi. Sehogy sem szokik meg itt.
    – Hagyd, kislány, hagyd. Mindig ilyen volt. Majd ő megoldja. Hagyni kell – és Fehér Emil ivott egy kortyot, jelezve, hogy a beszélgetést lezártnak tekinti, és további vitának helye nincs. Létszy Dóra pedig dolgavégezetlenül visszaballagott Késhez, akit változatlanul a felhő szélébe kapaszkodva talált, és senki nem sejtette, miatta nem jut Magyarország a környező országokkal egyetemben napok óta legalább egy kevéske napfényhez.
    Lechnicz Árpádné már készült hazafelé, csak egy pillanatra ült még vissza az asztalához, amikor retiküljében megcsörrent a mobiltelefon. Mire azonban előbányászta, el is hallgatott: Lechniczné önkéntelen mozdulattal igazította meg olvasó szemüvegét, miközben megnézte, talál-e új nevet a „Nem fogadott hívások” menüpontban. Talált: Ifkovics kereste. Az asszony már-már rákattintott a „Visszahívás”-ra, de aztán meggondolta magát. Ha akar valamit a főosztályvezető úr, vélekedett, keresse újra! Személyesen csak akkor szokott telefonálni, ha magánközlendője van, dolgozzék hát meg érte, vont vállat az asszony, és visszafordult újra a számlákhoz, amelyeket, hó közepe lévén, gyorsan elő akart még készíteni másnapra a könyvelőnek.
    Ifkovics már az előző esti operaházi premier sötétjében is azon tépelődött, mégiscsak ki kellene beszélnie Lechnicznével Kés halálát. Aztán délelőtt, vidékre tartva, amikor szokásával ellentétben kivételesen nem bóbiskolt el a szolgálati kocsi hátsó ülésén, meg a kora délutáni, unalmas értekezleten is csak a szóváltásuk járt a fejében. Így aztán elszánta magát, hogy fölhívja az asszonyt, de amikor az nem vette föl a telefont, Ifkovicsban még inkább lelkifurdalás ébredt, hogy valamit esetleg elhibázhatott. Ekkor szólt be a titkárnője, hogy elnézést kér, de e kései órán azonnal hívatja az államtitkár, és Ifkovics aznap már nem kereste újra Lechnicznét.
    Amíg pedig Alda beszélt és beszélt, Tardó Zsuzsanna fejében kezdett formát ölteni a cikk. Lesz benne gyerekkor, azt szeretik az olvasók, lesz benne szerelmi szál, az mindenképpen kell, ez a Lechniczné különben is minden pénzt megérhetett… Persze se tőle, se Aldától nem kérdezheti meg, milyen is volt a felhőtlen ifjúság, no sebaj, majd megoldja. Aztán lesz benne egy csipetnyi politika, rendszerváltás vagy hatalomváltás, mindegy, anélkül manapság nincs semmi, és lesz benne bűn, azt majd ő beleírja, egy kis vaj mindenkinek van a füle mögött. És a zaftos bevezető után robban a bomba: az összeesküvés! Lehet, nem is egy cikk lesz belőle, inkább sorozat, három, de esetleg több részes, például hét egymást követő napon, az honoráriumilag, na, számoljunk csak, tulajdonképpen nagyon elkelne egy új kiskosztüm. Ki tudja, még egy vékony könyvecske is kikerekedhet belőle, esetleg filmforgatókönyv, kis költségvetéssel…
    – Maga már bizonyára un engem – hallotta hirtelen egészen közelről Alda Tamás hangját. – Kissé messze kalandoztam.
    Késné pedig elakadt a pakolásban. Az előbb súlyos döntést kellett meghoznia: a levelezéssel kezd vagy inkább egy kézírásos füzettel, amely amolyan naplófélének tűnt. És mert az utóbbit választotta, hát belemélyedt az olvasnivalóba, és maga csodálkozott a legjobban, mi minden járt a férje fejében. Pedig nem napló volt, inkább afféle olvasmányjegyzék, mert Kés időről időre – szűkszavú megjegyzések kíséretében – fölírta, mit olvasott. Csakhogy a fölsoroláson és a könyvekhez fűzött kommentáron túl, talán önmaga előtti mentegetőzésként, arról is beszámolt, miért nem olvasott annyit, amennyit szíve szerint szeretett volna. Késné ezeket a megjegyzéseket kereste, és minden oldalon rábukkant egy-két, figyelmére méltó mondatra.
    Létszy Dóra azt latolgatta, ha Fehér Emil nem segített, talán neki kellene beszélnie Késnével, hogy bánjon az asszony tapintatosan a kéziratokkal. És mert jobb megoldás nem jutott az eszébe, meg kellett elégednie a szokásos eljárással: álmában fog megjelenni! Még szerencse, hogy ismerték egymást korábbról. Késné ötödiktől nyolcadikig tanította Dóra gyerekét.