Negyvenedik fejezet.
A Halász Hédi-rejtély

    Egy éjjel Alda Tamás álmot látott. Meglátogatta gyerekkori barátja, kezében egy kézirattal, és azt mondta:
    – Hoztam neked valamit. Ha gondolod, akár beteheted a lapba is… A papírokat megtalálod az íróasztalodon.
    És evvel Kés Márk eltűnt.
    Reggelre a jelenés kiment Alda fejéből. Ahogy viszont beért a szerkesztőségbe, már az ajtóból látta, hogy valóban árválkodik valami az íróasztalán. Csodálkozott, mert amikor befejezte a munkát, a két négyzetméteres, fióktalan lapot mindig lecsupaszította, így tanulta Fehér Emiltől. És amíg megtette azt a pár lépést odáig, eszébe jutott a röpke látomás.
    – Az nem lehet. Nem lehet – értetlenkedett, és akkor megpillantotta a bal fölső sarokban a szerző nevét.
    Álltó helyében olvasni kezdte a kéziratot.

    Szülei jóvoltából népes gyerekgyülekezet közepette ült föl a fiú a repülőgépre, amely Lengyelországba vitte, hogy ott a „polakvengerdvabratanki” jegyében kétnyelvű ifjúsági üdültetésen vegyen részt.
    Ezerkilencszázhetvenegyet írtak, tizenöt éves volt, éppen gimnazista, átmeneti fiatalember. Magabiztosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a vietnami háborút tiszteletreméltó kora minden haragjával ítélte el; személyesen siratta meg a meggyilkolt Che Guevarát, Martin Luther Kinget s főleg – magánrokonszenv alapján – Robert Kennedyt; tudomásul vette a szövetséges szocialista országok csehszlovákiai segítségnyújtó akcióját; történelmi idők múlásának szelét érezte de Gaulle lemondásakor. Politikai szakértelméhez tehát nem férhetett kétség.
    Bizonyítéka ennek, hogy Varsó utcáin sétálva szemet szúrtak neki a kopott ruhájú, keserű arcú emberek, s nem hagyta hidegen a kongó éttermek, az üres élelmiszerboltok látványa. És ott, ezerkilencszázhetvenegy nyarán, Sczeczintől, Gdansktól nem messze, egy ifjúsági táborhelyen fogalma sem volt a kikötői munkások esztendővel korábbi megmozdulásairól, arról, hogy a tengermelléki városokban a lengyel hadsereget kellett bevetni a lázadók ellen, s hogy néhány hónapja halottak, sebesültek hevertek az utcákon nem messze attól a helytől, ahol nyaralt, és ahol történelemről, hírekről mit sem tudva a szerelmi ügyeit intézte vehemens buzgalommal.
    Egy délelőtt, talán a tábor hatodik napján, ért el Hédihez. Délre már olyan szerelmes volt, hogy Juhász Gyula alanyi költő leckét vehetett volna tőle. Hédivel e naptól nem mozdultak egymás mellől, s bizony az esti sóderozásokon is csak a mulatság folyamatossága érdekében választottak hébe-hóba mást.
    Hédi kezét fogni? Maga volt a földre szállt gyönyörűség! Néha persze arrébb csúszott egy-egy puszi a lány arcáról: ilyenkor kerekre formált ajkat érintett az összeszorított száj. Egyetlen villanásra csupán, de azt a villanást estéről estére többször is előidézték. Beszélgettek, bolyongtak, különöset nem cselekedtek, egyszerűen csak együtt voltak. És hallgatták, dúdolták, fütyülték Joe Dassin dalát: Oh, Champs-Elysées! E sláger örvendett ott és akkor a legnagyobb népszerűségnek, a bakelitlemezt agyonnyúzták, de a helybéliek gitárkísérettel is elő tudták adni.
    Egy napon aztán a boldogság megszakadni látszott. A magyar csoport visszabuszozott Sczeczinbe, s onnét éjnek évadján utazott vonattal Varsóba. A szerelmesek első és utolsó együtt töltött éjszakáját jövendölte a sötétség: egy végeláthatatlan éjt.
    Hálókocsi nélkül törtek át az északi fénytelenségen. Az út elején addig rendezkedtek, amíg elérték, hogy felnőttől mentes fülkét vívjon ki magának három, búcsúra kényszerülő szerelmespár. Ennek az éjszakának nincsen története. Álmosságot színlelve a fiú az út elején Hédi ölébe hajtotta a fejét, s nem mozdult onnét a lengyel fővárosig. Kitartóan végigülte a több órás utat a lány is mozdulatlanul. A szemüket lehunyták ugyan, de nem aludtak szemernyit sem.
    Az események fölgyorsultak. Virradattól alkonyatig bolyongtak Varsóban, este pedig kimentek a repülőtérre, hogy a küldöttség fele azonmód elutazzék (bár a rossz időjárás miatt várakoztak három órát, amíg a gép fölszállt); a gyereksereglet maradék csoportjának viszont még további huszonnégy óráig ki kellett húznia. A fiú a korábban induló társulatba sorolódott, a lány a későbbibe. De megbeszélték, hogy másnap találkoznak Ferihegyen, bár Hédi figyelmeztette szerelmesét, hogy csak intsen, azt is csak észrevétlenül, mert szülei mogorva emberek.
    Jobb, ha nem is leveleznek, ingatta fejét Hédi, abból ugyancsak baj származhat. Vége, vége, mindennek vége, soha többé! Hédi sírt, a fiú félrefordította a fejét, összeszorította a száját, férfi módra kellett viselkednie: akkor még nem tudta, hogy ostoba előítéletnek engedelmeskedik.
    Vége, vége! Az egyik az égben, a másik odalent, a boldogság oda. Csekély reménynek a másnap maradt. A fiú kiment a repülőtérre, de a gép órákat késett, s amikor a nagy utazók megjöttek, Hédi két strázsa, anyja és apja között lépkedett. Egy óvatlan pillanatban mégis odasiklott a fiúhoz, megfogta a kezét, s azt suttogta: „Írjál, írjál!”, de menni kellett tovább, az ujjak kiszakadtak egymásból, a hangfoszlányok szétszóródtak a váróteremben.
    Sodródott előre Hédi a múló idő szorításában, túl városokon, országhatárokon, kontinenseken és bolygókon és galaxisokon. Még hátranézett, „Írjál!”, ezt formázta a szája, aztán végleg kitűnt a képből, végleg a történetből, hogy csak emlék maradjon, sosem fakuló érzés.
    A fiú ott állt a repülőtér várócsarnokában, és próbálta visszagyömöszölni a szemhéja mögé a szerelemsirató könnycseppeket, mert azt hitte, férfi módra úgy kell viselkedni.
    A nyár elmúlt, a lengyelországi két hét számtalan levelet termett az őszre. A postások jöttek-mentek, és miből sejtették volna a gyerekek, hogy szerelmüknek ez a testtelen felvonása a végső.
    Lassan esztendő is eltelt a lengyelországi nyár óta, a fiúnak iskolával, kosárlabdával, barátokkal teltek a hónapok, amikor robbant a bomba.
    „Tulajdonképpen nem is tudom, mit írjak”, írta Hédi. „E levél indítéka az, hogy tegnap érkeztem meg egy kétnapos kirándulásról. Busszal mentünk, ami nekem nagy ritkaság, hiszen Cegléden nincs buszjárat, csak a vasútállomásra meg a messzebb levő lakótelepekre, ha pedig valahová utazunk, itt a kocsi. Szóval két napig buszban voltam. Ott ültem, ahol te ültél Lengyelországban. A társaság a megszokott volt, de a hangulatom végig pocsék. Egyre csak az emlékek! Talán el sem hiszed, hogy végig te jártál az eszemben. Az esti sóderozások, a kirándulások, az utazás Varsóba! Képtelenebbnél képtelenebb dolgokat képzeltem el. Az első este gyönyörű naplemente volt, olyan, mint akkor este, amikor vendégségben voltunk egy másik táborban, és akkor majdnem sírtam. A Mátrában voltunk, olyan részen, ahol tiszta erdő és szikla minden. Nem folytatom. Nem akarok szerelmes levelet írni. (Milyen buta vagyok.) Talán csodálkozol, hogy ennek a levelemnek a hangja más, mint a többié. Ehhez tudnod kell, hogy minden levelet, amit neked írtam, elolvastak a szüleim, és azokat is, amiket tőled kaptam. Ezért nem írhattam soha, hogy »sok-sok puszi«. Ezt előbb-utóbb úgyis megírtam volna. Csak arra kérlek, ha ezt a levelet elolvastad, égesd el vagy dobd el! Senki rajtad kívül ne olvassa el.”
    Elégetni? Eldobni? Képtelenség lett volna. A fiú még Hédi helyesírási hibáit is szerette. És boldognak érezte magát ettől a nagy-nagy szerelemtől, és ugyanakkor boldogtalannak, mert a boldogság múlékony, addigra fölismerte már ezt a sajátos tünékenységet. De a levelet rajta kívül valóban senki nem olvasta el, leszámítva barátját, Alda Tamást.
    „Ha netán válaszolsz, csak olyan aranyos butaságokat írjál, mint az első leveleidben. Ha írsz, tégy úgy, mintha ez a levél nem is létezett volna! Nagyon kérlek! Egy vasárnap, amikor a megyei oroszversenyen voltam, a szünetben hívtam a számodat, de a telefont senki nem vette föl. Emlékszel még erre: „Co?” És a válasz: „Nyic!” Így volt? Ez a levél TITOK maradjon! Tudsz valamit arról a melódiáról, amit a technikumisták gitároztak és énekeltek? Nem tudom, hogy kell leírni: „Ó, sanzelizé!” Szeretném megszerezni. A buszban tegnap mindig ezt dúdoltam.”
    Lebegett a fiú a levéltől, de a föld fölött járó állapothoz Hédi nem szükségeltetett. Napokig halogatta a választ, végül nem írt egy sort sem. Gyerekkorból visszamaradt kegyetlenségtől vagy a végletekig igazságtalan önzéstől vezéreltetve: a megfejtéshez sosem volt elegendő bátorsága.
    A télen előrevetítette későbbi megszállását Szedit, de ezekben a hónapokban nem foglalta el a fiú könnyen meghódítható szívét senki. Hédi emléke bizsergett benne, a sűrített szerelemé, de sok idő elteltével, amikor visszamagyarázva elemezte hajdani ügyeit, úgy vélte, a lelke akkortájt már Szeditre készülődött. Hédi emlékének, ha lassan is, de halványodnia kellett.
    A levelére nem válaszolt, utólag sem csodálkozhatott azon, hogy a lánynak teljességgel nyoma veszett. Hédi eltűnt. De évtizedek múltán is, ha az ő városán utazott át, mindig föltámadt benne a vágy, hogy leszálljon a vonatról, kiugorjék a kocsiból, s megkeresse. A gyerekkori címet élete végéig fejből tudta.
    Hédi utolsó üzenete után megint nyár jött, aztán ősz, tél, s a tavasz beköszöntével érkezett meg Szedit, immár évekre.
    Ó, Champs-Elysées! Hova tűnt Hédi?

    A cikk megjelent. Alda kis töprengés után kihúzta belőle azt a mondatot, amelyben Márk barátjára utalt, itt-ott javított egy-egy döccenő mondaton, meg rövid lábjegyzetet fűzött a szöveghez: hajdani kollégájuk hagyatékából került elő a tárcanovella, de talán másoknak is akadnak hasonló élményeik. Meg hogy ha valaki esetleg tud valamit Hédiről (Cegléd, Puskin utca 18.), az jelentkezzék.
    Sokan olvasták a visszaemlékezést: mindenekelőtt természetesen Ifkovics és Lechniczné, de Tardó Zsuzsanna is, Erkel Bea is, egy kecskeméti tűzoltólaktanyában bevetésre várakozva John Ivcovich is, sőt Londonban az internet jóvoltából ifjabb Lechnicz Árpád is.
    Rá különös hatást gyakorolt. Azt gondolta, ő bizony nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát, amit gyerekfejjel Márk bácsi.
    És azonnal levelet írt Erkel Beának.