Negyvenegyedik fejezet.
Ifjúság bolondság

    Ült Erkel Bea odahaza, Budapesten a számítógép előtt – apja Jutkánál vacsorázott –, és azon tűnődött, mennyire vegye komolyan ifjabb Lechnicz Árpád levelét. És ült ugyanabban az időben egy londoni bank elemzői asztalánál ifjabb Lechnicz Árpád, és néhány percre abbahagyva a munkát azon morfondírozott, vajon olvasta-e már az előző éjszakai levelét Bea, és ha igen, mit szól hozzá.
    De sokáig nem merenghetett, mert a notebookja rövid, sípoló hanggal jelezte, hogy üzenet érkezett. Mindössze egyetlen kérdő mondatból állt.
    – Mikor leszel legközelebb Pesten?
    Ifjabb Lechnicz Árpád szíve szerint azonnal rohant volna, de a hét, pillanatnyilag legnagyobb bánatára, alig tartott csütörtöknél, ráadásul pénteken és szombaton dolgoznia kellett, az még két végeérhetetlen nap…
    Vasárnap délelőtt fél tizenegykor érkezett a menetrendszerű járattal Budapestre, és este háromnegyed kilenckor indult vissza a gépe. A köztes órákban Beával, aki a repülőtéren várta, beautóztak a Margitszigetig, csavarogtak, árnyékos padokon és a Duna-parton ücsörögtek a rekkenő hőségben, egy hotdogárustól valami harapnivalót vettek, egy fagylaltostól fagylaltot, és közben beszéltek, beszéltek, amíg nem kellett indulni Ferihegyre. Addigra megállapodtak abban, hogy Erkel Bea, amint el tud szabadulni a munkahelyéről, vagyis július második felében két hétig Londonban vendégeskedik az ifjú bankár bérelt legénylakásán. Addig pedig naponta váltanak levelet.
    Ennek ellenére ifjabb Lechnicz Árpád még aznap éjjel, ahogy beült a londoni taxiba, máris fölhívta Beát, hogy tulajdonképpen nem akar semmit mondani, csak a lány hangját szerette volna hallani.
    Az éjszakai telefoncsörgésre egyébiránt Erkel Sándor is fölriadt. Ezekben a napokban szokatlanul éberen aludt, tudva tudván, hogy nagyobbik lányáéknál, Szilviéknél, Pécsett, bármikor bekövetkezhet az, amit mindannyian nagyon várnak: a gyermekáldás.
    A közlekedési mérnök kievickélt tehát az ágyból, s mackós léptekkel iparkodott kisebbik lánya szobájába.
    – Na?
    – Még semmi, papa – mosolygott Bea. – Engem hívtak. Magánügyben.
    Erkel Sándor nagyot sóhajtott, aztán amúgy pizsamában leült lánya ágyának szélére.
    – Izgulok, Beácska. Talán még annál is jobban, mint amikor ti születtetek. Tudod, akkoriban olyan természetesnek tűnt, hogy apa leszek. De most, hogy nagyapa… Amikor az ember gyerekének lesz gyereke… Érted te ezt?
    – De papa, én még azt sem tudom, az milyen, amikor az ember a sajátját várja!
    Apa és lánya között így kezdődött az a beszélgetés, amelybe szívesen belefülelt volna ifjabb Lechnicz Árpád, legalábbis az őt illető passzusok erejéig. Vagyis tulajdonképpen az egészet végig kellett volna hallgatnia, mert végső soron róla folyt a szó egészen hajnalig.
    Erről a budapesti villámlátogatásról egyébként mind Lechnicz Árpádné, mind Lechnicz Árpád csak jóval később értesült, mindennek utána, amikor a dolgok alakulásába nem szólhattak már bele, még ha akartak volna, akkor sem.
    Ugyanezen az éjszakán szirénázó tűzoltóautó fékezett a város másik pontján. Dacára annak, hogy még csak a nyár elején jártak, kánikula uralta azokban a napokban a várost, éjjelente a nyitott ablakokon át szűrődött be a hálószobákba némi hűvösebb levegő abban a kerületben is, ahol Tardó Zsuzsanna lakott. Fölriadtak hát a környék lakói, kikönyököltek a párkányokra, maga Zsuzsanna – hiába, az újságíró csak kiütközött belőle – ugyancsak kilépett a zsebkendőnyi erkélyre, hogy megnézze, mi történt.
    A sziréna addigra elhallgatott, a villogó fényben azonban – ha szaggatottan is, mint egy trükkfilmben – határozottan kivehette a fiatalember arcát, aki kezében sisakkal állt az utcán, türelmetlenül bámulva fölfelé. Amint azonban megpillantotta a lenge öltözékben kilépő fiatal lányt, az utca összes lakójának füle hallatára – jól kivehető akcentussal – fölkiáltott:
    – Akarod, hogy hazamenjek az Államokba?
    Zsuzsanna utólag sem tudta megmagyarázni, miért érezte magát azonnal illetékesnek a kérdésben.
    – Várj, lemegyek! De addig nem kapcsolnád le a villanyt, és hagynád végre aludni az embereket?
    Így történt, hogy Zsuzsannának egy elsötétített, elnémított tűzoltóautó első ülésén újból fülébe mászott az a kellemes bariton, ezúttal egészen hajnalig, körülbelül addig, amíg valamivel távolabb Erkel Sándor hallgatta a kisebbik lányát. A fiatalember abban a néhány órában hosszasan magyarázta, hogy az anyja kedvéért ugyan szívesen hazamenne, az apja kedvéért ellenben nem szívesen maradna. Meg hogy minden tűzesetben pillanatok alatt tud dönteni, de ebben a tűzben, amely őt emészti – ezt persze magyarul eléggé sután fejezte ki –, képtelen egyedül dönteni, mivel ráadásul nem is kizárólag az ő elhatározásáról van szó. Ilyesmiket hordott össze John Ivcovich a budapesti éjszakában, amire végül Zsuzsanna, amikor szóhoz jutott, mindössze ennyit bírt mondani:
    – De hiszen nem is ismersz!
    Ami persze igaz is volt, meg nem is. Mert John ismét rákezdte, és az addig elmondottakat újabb hosszú monológgal toldotta meg, miszerint amióta először meglátta a lányt, azóta bizony sok információt összeszedett róla, hiszen olvasta minden cikkét abban a kimondhatatlan című hetilapban. A cikkek fölött látta a szerző fényképét, el is tette az ominózus példányokat, és hogy azokból a mondatokból, amelyeket Zsuzsanna leírt, annyi, de annyi minden derült ki róla, hiszen a stílus végső soron maga az ember…
    – Hát – jegyezte meg Zsuzsanna – egyik-másik mondat bizony a szerkesztőm tollából kanyarodott oda…
    De ifjabb John Ivcovich ilyen jelentéktelen apróságokkal nem törődött.
    Másnap aztán becsöngetett az apjához.
    Amikor kinyílt a lakótelepi lakás ajtaja, sokáig állt a két férfi szótlanul a küszöb két partján. Aztán, mintha a 19. századból felejtették volna itt őket, a fiatalabbik szólalt meg először.
    – Azért jöttem, apám, hogy a beleegyezésedet kérjem. Nősülök.
    A dolog persze korántsem tartott itt, Zsuzsannának például meg sem fordult a fejében, hogy a csöppet sem romantikus körülmények között töltött éjszakának ilyetén kimenetele is lehetséges, de apát és fiút a tények ezekben az órákban nemigen zavarták. A beszélgetés egyébiránt nyögvenyelősen indult, egyikük sem büszkélkedhetett különösebben locsogós természettel – ifjú John éjszakai-hajnali megállíthatatlan monológja ezért lepte meg utólag magát az előadót is –, de mindenesetre elkezdődött köztük a párbeszéd, amelyhez nagyban hozzájárult Ifkovics János ama másfél mondata, amelyet végül valahogy csak sikerült kipréselnie magából még a küszöbön:
    – Na, és úgy egyébként hogy megy sorod, fiam? Anyád?
    Ennek a napnak a késő délutánján Erkel Sándor ismét Csizmadia Jutkánál kötött ki. A Kés gyerekek nyaralni voltak, kettesben ücsörögtek hát a konyhában, Jutka összeütött valami könnyű vacsorát – mostanában arról győzködte a némileg eltestesedett közlekedési mérnököt, hogy bátran megszabadulhatna néhány kilótól, különben aligha fog beleférni az esküvői ruhájába –, aztán békésen kávézgattak a besötétített szobában, amíg rájuk nem esteledett.
    Kés Marci nélkül nem volt kedve Erkel Sándornak meccset nézni, különösen, hogy kiestek a hollandok, és vajmi kevéssé érdekelte a foci Csizmadia Jutkát is, bár ő általában tartózkodott az efféle földi hívságoktól. Annál inkább foglalkoztatta őt a gyerekek jövője. Előbb a sajátjairól beszélt, hogy a nagyobbik, lám, tizenegyedikes lesz, egyre közelebb a fölvételihez, a kisebbik meg negyedikes, ennek a tanévnek a derekán kell dönteni, próbálják-e nyolcosztályos gimnáziumba átvinni, de ez messze még. Most előttük a nyár, örül a két hónap szünetnek, nehéz manapság egy általános iskolában, bizony, elfáradt.
    Az asszony el is hallgatott, így aztán Erkel Sándor vehette át a szót, és most kivételesen nem Szilviről meg az annyira várt unokáról esett szó, hanem a kisebbik gyerekről, Beáról, és arról, milyen kicsi a világ.
    – Még az is megtörténhet, Jutkám, hogy nem lesz itthon, amikor az unokahúga születik.
    – Honnan tudod, hogy lány lesz? – kérdezett közbe, szemöldökét kissé tanárosan összevonva Csizmadia Jutka.
    – Ó, hát a mi családunkban csak lányok születnek! Nem tűnt föl?
    – Hát, speciel, ahogy mostanában elnézlek, Sándor, te mintha az emberiség másik, igaz, kisebbik feléhez tartoznál…
    Civódtak is már, de ezen az apróságon most hamar túljutottak, mert a leendő nagyapa kimondta a bűvös nevet. Megnevezte ugyanis a fiatalembert, aki két hétre meghívta a lányát. Ettől kezdve aztán volt miről beszélni.
    Létszy Dóra némán ücsörgött Fehér Emil és Kés Márk társaságában egy felhő szélén – a napsugarak odafönn is fölforrósították a tarkójukat –, és mindhárman avval voltak elfoglalva, hogy lehetőleg minden elsuttogott vagy elhadart szót tisztán kivegyenek a lenti fejleményekből.
    Hosszú-hosszú hallgatás, pontosabban hallgatózás után Fehér Emil szólalt meg elsőként.
    – Akarjátok, hogy forgassuk előre az időt, és nézzük meg, mi sül ki ebből az egészből?
    A másik kettő csóválta a fejét, aztán Dóra a szemével oldalra intett.
    – Márk inkább azt szeretné, Emil, hogy visszafelé forgassuk.
    – Ahogy a megrendelő óhajtja! Nézhetjük a múltat, mint egy filmet a moziban. De annak meg mi volna az értelme?
    És saját kérdését követően a főszerkesztő helyre kis stilisztikai elemzést rögtönzött, hogy utolsó mondatában a „volna” vagy a „lenne”-e a helyes választás, különös tekintettel az idősíkok széthullására, vagyis hogy a másvilági dimenziók tükrében némileg megváltoznak a magyar nyelvtan szabályai is, de Dóra félbeszakította a tudományos igényű fejtegetést.
    – Annyit szabad megtudnom, hogy a gyerekeimmel minden rendben lesz-e?
    A kéréshez Kés Márk is csatlakozott, bár neki azok a problémák, amelyek Dórát foglalkoztatták, nem voltak még időszerűek. És Fehér Emil azon gondolkozott, miért alakult úgy az élete, hogy neki nem született gyereke, és hogy miért érzi néha még holtában is úgy: tulajdonképpen semmi dolga a világban.
    Aztán a másik kettőre nézett, és elmosolyodott. Még hogy neki nincsenek gyerekei? Hát öregkorára akaratán kívül apává vált ő is, ha talán ki sem érdemelte. Ráadásul rögtön ötös ikrei születtek: a két lány, Teri meg Dóra, aztán három fiú, Tivadar, Tamás meg Márk… És tessék, ketten még mindig arra számítanak, nahát, hogy majd az apjuk megoldja a gondjaikat.
 
(folyt. köv.)