Negyvenharmadik fejezet.
Adalékok leendő családfákhoz

    Amikor vasárnap hajnalban megszólalt Erkel Sándor telefonja, már a csörgésből hallatszott, hogy nem téves riasztás.
    A közlekedési mérnök csak ült álomittasan, borzasan az ágy szélén, és hallgatta veje tárgyilagos mondatait, hogy hány kilóval és hány centivel született a kis királylány, aztán nagyobbik lánya szólította nagypapának, miközben a háttérből beszűrődött az a sírás-rívás, amit az unokája rendezett. De kisebbik lánya kikapta kezéből a készüléket.
    – Nagyon büszkék vagyunk rátok, nővérkém! Majd mindent részletesen el kell mesélned! Aludd ki magad, mert a délutáni látogatásra már össze kell szedned magad, hogy aztán semmit se felejts ki! Ja, megnézzük a kiscsajt is, csak addig magához kell térítenem a papát, illetve miket beszélek, a nagypapát – hadarta Bea egy szuszra, és amikor befejezte, avval szembesült, hogy a sziklaszilárd lelkületű műszaki szakember szeméből csorognak a könnyek.
    – Most legalább személyesen is megtapasztalom, milyenek az örömkönnyek – tréfálkozott a lány, de a tiszteletre méltó férfiú megcsóválta a fejét.
    – Vegyes a képlet, kislányom. Egyrészt örülök Szilvi gyerekének. Másrészt arra gondolok, hogy anyátok nem örülhet. Istenem, mit összeaggódna most!
    Pedig Létszy Dóra egyáltalán nem aggódott. Az igazság az, hogy jó előre tájékozódott már – ráadásul az értesüléseket több forrásból is megerősíttette –, hogyan alakulnak a későbbiekben a dolgok. Az aggódó anya még annak is utánajárt, mi történik majd tíz, húsz, ötven év múlva a gyerekeivel és azok gyerekeivel: nem kellett nyugtalankodnia. Csak azt nem tudta ebben a megismételhetetlen pillanatban, hogy az, ami most odalent történik, valóság-e, vagy annak égi mása.
    Ám nem tétlenkedett, hanem elsőszülött lánya mellett akart lenni, anélkül persze, hogy kotnyeleskedő anyósként az újdonsült apa idegeire menne… Meg hát az is eszébe jutott hirtelen, hogy ilyen alkalmakkor ajándékot illik vinni, de aztán bevillant, hogy ez az ő esetében ezoterikus jelenségnek tűnne, így aztán minden különösebb teketória nélkül jelent meg a szülőszobában, Pécsett.
    Szilvi, immár anyaként, kislányát magához ölelve éppen ekkor sóhajtott föl:
    – Jaj, anyukám: ez volna a boldogság?
    Erkel Sándor tehát tett-vett egész délelőtt, hogy indulásig elfoglalja magát. Régi fényképeket nézegetett, aztán Beával elrohant egy bevásárlóközpontba, hogy – amit eddig babonából nem cselekedtek meg – vegyenek valami apró figyelmességet. Először plüssállatra gondolt, aztán csörgőre, de kisebbik lánya leintette, hogy érdemesebb inkább használható dolgot vinni, popsikenőcsöt vagy fülpucolót, ezért végül nagy halom pelenkát szereztek be, továbbá némi marcipános csokit, mert Bea szerint a nővére fél évet nyugodtan várhat a fogyókúrával.
    Dél lett, mire elértek a Kés családhoz. Jutka – aki persze már kora reggel értesült a nagy hírről –, meglapogatta a férfi hátát.
    – Gondolkoztam, Sándorom. Csókolom a gyerekeket, de ez a délután maradjon a tiétek. Így van ez rendjén. Talán még Dóra is szívesebben vet rátok egy pillantást odaföntről, ha én nem lábatlankodom ott. Még nem vagyok hivatalosan mostohaanya… Szóval ez alkalommal menjetek csak magatokban.
    És mindenki egyetértett abban, ez így van most rendjén.
    Estére egyébiránt már haza is értek. Négytől hatig ültek a pécsi szülészeten, és amikor a kismama elfáradt – meg hát megéhezett a kicsi is –, váltottak még pár szót az ifjú atyával és annak szüleivel a váróteremben, aztán nyugodt szívvel hagyták magukra őket.
    Bea még aznap este sms-t küldött ifjabb Lechnicz Árpádnak, hogy megszületett a várva várt unokahúg, ami egyben azt is jelenti, hogy ő a maga részéről immár bármikor tud indulni. Magában pedig hozzáfűzte, hogy nővére kellő tapintattal a legkiválóbban időzítette a szülést, hiszen az új rokon július 13-án, vasárnap látta meg a napvilágot, és miután apja esküvőjét augusztus 9-re tervezik, két hét londoni nyaralás kényelmesen belefér a programba.
    A fiatalok persze időben egyeztettek minden eshetőséget, például hogy addig nem lehet repülőjegyet foglalni, amíg a kis jövevény meg nem érkezik, ám amint jelet kap, ifjabb Lechnicz Árpád azonmód intézkedik. A fiatalember ellentmondást nem tűrően ragaszkodott ahhoz, hogy egy meghívót senki nem foszthat meg attól az élvezettől, hogy meghívóként is viselkedjék, vagyis mindent ő szervezzen.
    A válasz még aznap éjjel megérkezett. Beának keddre foglaltatott jegy a Budapest-London járatra.
    Ennek megfelelően az ifjú nagynéni hétfőn bejelentette munkahelyén, hogy a július második felére tervezett szabadságát – tekintettel a családi örömökre – másnaptól megkezdi. Aznap este nagy körültekintéssel össze is csomagolt.
    Apja ezekben az órákban telefonnal a kezében flangált föl s alá a lakásban, és a fél világot telekürtölte a hírrel, hogy megszületett az unokája. Értesítette természetesen néhai felesége egykori kollégáit is, előbb Alda Tamást, aztán Ifkovics Tivadart, végül Lechnicz Árpádnét hívta föl. Akinek meggondolatlanul elkotyogta azt is, hogy leánya másnap Londonba indul. A büszke nagyapának sejtelme sem volt arról, hogy a másik oldalon semmiről nem tudnak semmit.
    Lechniczné bölcsen hallgatott, majd – miután őszinte szívből gratulált az unokához, és csak nagy nehezen nyelte vissza, ki ne csússzék a száján, hogy „bizony, ha Dóri ezt megérhette volna” –, letéve a kagylót, lehalkította a lemezjátszót, és annyit mondott a férjének:
    – A fiad pontosan olyan, mint te. Hallgat, hallgat, és csak azután rukkol elő a nagy hírrel, amikor már mindent elintézett.
    – Tudsz talán valami titkot? – nézett föl a könyvből Lechnicz Árpád, mert az elnök-vezérigazgató odahaza leginkább operát szeretett hallgatni, és közben regényt olvasni.
    – A saját fiamból ugyan nem szednék ki semmit – játszotta a sértődöttet az asszony. – De szerencsére vannak kémeim. Ez az Erkel Sándor, tudod, Létszy Dóra néhai férje, elszólta magát. A mi szeretett fiúgyermekünk néhány hete, amikor ünnepeltük a lap tizedik számát, olyan jól összemelegedett az ő kisebbik lányával, hogy Árpádunk már magához is édesgette azt a Beát. Egyenesen Londonba. Két álló hétre!
    Idősebb Lechnicz Árpád nem szólt semmit, csak nyúlt a telefonjáért. Azonnal hívta a fiát: beszélgettek néhány percig, mi újság, ilyesmiket kérdezgetett az atya, az érdeklődésre a fiú vélhetően tőmondatokba válaszolt.
    – Nekem sem mondott semmit – tájékoztatta a feleségét sejtelmes mosollyal idősb Árpád.
    – Mondom, hogy pontosan olyan olyan, mint te! Vagyis nincs mit tenni: várnunk kell! Hogy majd szól, ha azt gondolja, van mit elmondania… Tulajdonképpen igazatok van. Nektek, férfiaknak, nem kötelességetek minden futó kalandról beszámolnotok…
    Nagy volt a jövés-menés azon a nyáron Európa nagyvárosaiban Savanyú Henrik például Münchenbe utazott, hogy személyesen tisztázza a Sauer Verlag jogászaival, terjeszthető-e külföldön is a hamarosan megjelenő lemeze – plusz az életéről készülő kismonográfia egy esetleges német és angol nyelvű fordításban –, és ha igen, milyen föltételekkel. Véleménye szerint ezer, de inkább kétezer példány eladható belőle Németországtól Kanadáig, elvégre a hajdan disszidált egykori rajongók bizonyára szánnak rá egy kis pénzt, ha másért nem, hát a nosztalgia kedvéért…
    – Csak megfelelő marketing kell hozzá. Az meg a kisujjában van a cégnek – kellette magát a hajdani beatzenész.
    Ehhez azonban a jogászok már nem értettek, így aztán Savanyú a marketingeseknek is vázolta üzleti elképzeléseit.
    Esténként pedig a családtagjaival vacsorázott, akik elégedetten állapították meg, milyen különös változásokon esett át a kedves rokon.
    – Alapvetően egy ilyen vállalkozás nem lenne tétel, ismered a boltot, nem erről van szó. De mondd, nem férne rád ennyi munka után egy kis kikapcsolódás? Svájcba nem utazol az idén? – kérdezték némi hátsó szándékkal, de Savanyú tiltakozott.
    – Rengeteg a dolgom a nyáron! A jövő héten folytatódik a turném. Aztán lesz egy nagy föllépésem. Akár százezer vagy még annál is több néző előtt! Meg nyakamon a lemez… Meg a könyv… Dedikálások, ez-az… Az idén ki sem mozdulok Magyarországról – szögezte le határozottan, és a tapintatos hallgatóság nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Heinrichnek öregkorára kezd megjönni az esze.
    Aztán Alda Tamás telefonált rá, hogy előrehaladott állapotba jutott az életrajz, minek következtében mihamarabb le kéne ülniük egymással. Ekkor derült ki, hogy Savanyú éppen Münchenben van. Erről meg a lapszerkesztőnek bevillant, hogy Márk özvegye – akit továbbra is naponta hívott telefonon – említette, hogy a lánya, Zita, ugyancsak a bajor fővárosban tartózkodik. És hogy szombat reggelre szólna a vonatjegye, de szívesen maradna még egy napot, mert pénteken este vendéglátói elvinnék a Nationaltheaterbe, ahol az Opernfestspiele keretében a Normát adják elő Edita Gruberovával. Apjának egyik kedvenc operáját hallhatná, láthatná, az éjszakázást követően azonban másnap nem kéne esetleg korán kelnie, szóval hogy Savanyú kocsival van-e, és hogy mikor jön haza.
    Így történt, hogy vasárnap Savanyú Henrik fuvarozta haza Kés Zitát Münchenből. A hatórás úton a kamaszlány fülében a klasszikus muzsika dallamfoszlányai összekavarodtak a beatzenével.
    John Ivcovich már második szabadnapját töltötte az apjával.
    Hol az egyik beszélt, hol a másik. Mert a téma közös volt: mindkettőjüket az foglalkoztatta, hogyan alakul sorsuk a továbbiakban. Az apa gondolatainak középpontjában egy határ menti falucska, Csikéria állt, hogy budapesti lakását eladná, és ott venne házat, a fiú fejében meg az járt, hogy lakást bérelne magának Pesten, elvégre ideje családot alapítania.
    Tardó Zsuzsanna persze továbbra sem tudott arról, hogy valakinek a hosszú távú terveiben szerepel. Minden alkalommal örült, ha váratlanul beállított a tűzoltó, igaz, nem sok szabad időt tudott rá szakítani, de tetszett neki a jóképű fiú, ráadásul csábította Amerika, még Londonnál is jobban… De hogy feleségül menni egy külföldihez? Gyerekeket szülni neki? Ennyire Zsuzsanna nem látott előre.
    Alda ezen az estén sokáig ücsörgött Kisveron mellett. Arra gondolt, hogy az ő lányának sose lesz gyereke. És hogy ő sose fogja megismerni azt az érzést, milyen nagyapának lenni. És szégyellte magát érte, de irigyelte Erkel Sándort.