Negyvenhatodik fejezet.
Ki hol lakik?

    – Egészen helyre kis cikket rittyentett ez a Tardó Zsuzsanna – jegyezte meg Alda Tamás, amint hazaért. Veron pedig, talán hogy időt nyerjen, megkérdezte:
    – Már elmúlt?
    – Micsoda? – kérdezett vissza a szerkesztő.
    – Hát… a vonzalom. Amit föltámadt benned iránta, amikor megismerted. Márk halála után. Még az ősszel.
    Alda zavarba jött. Sose beszéltek erről.
    – Vonzalom? Hogy Zsuzsanna meg én? Szamárságokat beszélsz, kedves nejem őnagysága. Én már akkor is öreg voltam az ilyesmihez.
    – Ez az én szerencsém! Hogy rájöttél magadtól. Mert különben ki tudja, milyen irányba vittek volna bennünket a dolgaink, kedves, jó, öregedő férjecském.
    – Akkor ideje, hogy benézzek Kisveronhoz – közölte a ház ura ellentmondást nem tűrő hangon, és fordult is ki az előszobából.
    Veron azonban ment utána, és már arról érdeklődhetett végre, ami ezekben a napokban sokkal jobban foglalkoztatta.
    – Mi lesz a válaszcikkben?
    Mert azt már korábban megbeszélték, hogy a vádaskodás mellett szó nélkül elmenni nem lehet. Így hát a szerkesztő elmondta, hogy néhány bevezető mondat után – „Mint arról olvasóink többsége talán értesült, egy laptársunk az elmúlt héten kollégáink múltjával és jelenével foglalkozott” stb., stb. – tárgyilagos fölsorolás következett, amelyben név szerint említtetett a szerkesztőség minden belsős és külsős munkatársa, nevük mellett a születési évszámukkal. Mindennemű kommentár nélkül. Majd a listához hozzáfűzve egyetlen megjegyzés, miszerint a lap barátai, ha nem értenek egyet a vádakkal, avval voksolhatnak, hogy a továbbiakban is vásárolják az újságot.
    Senki nem befolyásolta Zsuzsannát abban, mit ír.
    – Különös – kommentálta az szöveget a főszerkesztő a laptulajdonosnak. – Tudod, Teri, én a magam észjárásával magyarázkodni kezdenék. Adatokkal cáfolnám a másik állításait. Ez a lány meg egyetlen vállrándítással…
    – …az ifjúság nagyvonalúságával intézi a dolgot – fejezte be a laptulajdonos a főszerkesztő mondatát. – És ha jól belegondolok, így is van ez rendjén. Elegáns megoldás. Be kell vallanom, nekem se ez jutott az eszembe… És bár rejt magában némi üzleti kockázatot, ha én lennék a főszerkesztő, szerkesztőségi cikként lehoznám. De ne tekintsd tulajdonosi beleszólásnak. Ti döntötök – jegyezte meg mosolyogva Lechniczné, és a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. Könnyű szívvel tehette: már ismerte az első gyorsmérleget, hogy néhány nap alatt észrevehető növekedésnek indult a lap előfizetői tábora.
    Alda lapszerkesztő pedig a következő péntek délutánján arról az örvendetes hírről számolhatott be a feleségének, hogy a Befejezetlen Mondat legújabb számát már a megjelenés reggelén szétkapkodták. Lehet, az olvasók zaftos pletykákra számítottak, lehet, valóban kiálltak a mind népszerűbb nemzedéki újság mellett, az indokokat egyelőre nem lehetett tudni, csak azt, hogy a váratlan támadás nem várt üzleti sikerhez segítette a lapot.
    Veron új témával állt elő ezen a napon. Hogy milyen jót tenne Kisveronnak és persze Elemózsiának, ha kertes házban laknának. Hogy mit szól az ötletéhez a családfönntartó.
    Alda csak hümmögött. Hogy egy ilyen csere rengeteg pénzbe kerülne. Hogy nyakig eladósodni az ő korukban… Hogy egyikük se számíthat titkos amerikai nagybácsira, akitől váratlan örökségre tehetnének szert… Veron pedig azt mondta, esetleg hozzá tudna járulni ő is valamicskével a költségekhez. Ajánlatot kapott, írja meg a demokratikus ellenzék történetét a rendszerváltás huszadik évfordulójára. Készítsen interjúkat minden hajdani résztvevővel, előtte föltárulnak régi barátai magánarchívumainak ajtajai is, lehet belőle könyv, dévédé, bármi. A 2009-es könyvhét szenzációja lehetne, elvégre ő olyan titkokról is leránthatná a leplet, amilyenekről rajta kívül senki más. És ennyi idő múltával, ugye, talán már nem olyan nagy a tét, mint volt akkor, amikor még…
    Erkel Bea hazaért Londonból, és apja meghökkenve állapította meg, hogy lányát mintha kicserélték volna. Ültek a konyhaasztalnál, mint korábban oly sokszor, a lány vadonatúj notebookján nézegették a város nevezetességeinek képeit, kitárgyalták a britek fordított közlekedését, az angol konyhát és életmódot, amikor Sándor – mintegy mellékesen – megkérdezte a lányát, lenne-e képes ott élni.
    – Azt tudakolod ilyen furfangos módon, papa, megfordult-e a fejemben, hogy kiköltözzem Árpádhoz? – kérdezett vissza a leányzó.
    – Ám legyen. Bevallom, apai szívem azt puhatolja, mi rejlik leányi szívedben.
    És Bea váratlanul átölelte apját, csak szorította, szorította azt a csupa szív közlekedési mérnököt, és abban a nagy-nagy kapaszkodásban kezdte mondani, hogy ilyen fiúval még életében nem találkozott, hogy sok megnyilvánulása emlékezteti őt az itthon tapasztalt férfimintára, vagyis hogy kétséget kizáróan ő a nagy Ő, rátalált végre. És az érzelmek kölcsönösek. Minden egymás nélkül töltött perc maga a pokol! És megbeszélték, hogy azonnal tenni kell valamit. De haladéktalanul. Mert gyerekeket akarnak, sokat.
    Erkel Sándor szóhoz se tudott jutni. Egyrészt Bea mellett nem lehetett, másrészt a csodálkozástól. Ilyen elvarázsoltnak, ugyanakkor ennyire elbűvölőnek még sosem látta a saját gyerekét, pedig Szilvit és őt tartotta a földkerekség két legbájosabb jelenségének. Amikor hát a fülig szerelmes ifjú hölgy nagyot sóhajtott, annyit préselt ki magából:
    – És most mi lesz?
    De Bea erre a kérdésre nem tudott szakszerű választ adni. Így aztán témát váltott.
    – Jaj, papa, hogy én milyen önző vagyok! Téged meg sem kérdeztelek, hogy álltok az esküvői előkészületekkel!
    – Már miért volnál önző, kislányom? – bontakozott ki kisebbik gyermeke öleléséből a közlekedési mérnök. – Te most kezded a magad életét, mi csupán új fejezethez érkeztünk a magunkéban. Ha anyád élne, meg persze ha Márk is, ilyesmi gondolatok meg se fordulnának a fejünkben. Így aztán halad minden a maga útján.
    – És nem bánnád, ha a nagy napra Árpád is hazajönne? Szeretné tiszteletét tenni… leendő apósa új életfejezetének nyitónapján.
    – Megtiszteltetésnek tekinteném, ha az a fiatalember, akit kisebbik leányom szeret, jelen lenne a házasságkötő teremben. Mi több, szívesen látjuk az esküvői vacsorán is. Ahol annyi éhes szájnak jut pár falat, ott eggyel több már nem számít.
    Bea persze tudta, hogy ama esküvői vacsora szűk családi körben tartatik majd, Jutka gyerekein és szülein kívül csak ő és nővére hivatalos rá, utóbbi persze férjestül, ezért esett neki jól, hogy apja már ismeretlenül is a családtagok közé sorolja az ő Árpádját.
    – És hol fogtok lakni, papa? – kérdezte apjától Bea.
    – Nos, kislányom, ez még több ismeretlenes egyenlet. Függ mások mellett, hogy visszautaljak az előbbi témára, tőled is. Az bizonyos, hogy az első időkben nem lesz gyökeres változás. Lakna mindenki a megszokott környezetében, én élném tovább az elmúlt hónapokban bevált kétlaki életemet. De hosszú távon azt tervezzük, hogy eladnánk a két lakást, és öreg korunkra kertes házba költöznénk. Valahová, ahol tiszta a levegő, és reggelente madárcsiripelésre lehet ébredni.
    És apja és lánya elmélyedt ama ismeretlen titkaiban, amit jövőnek szokás nevezni.
    Ifkovics Jánosnak váratlanul ajánlatot tett a szomszéd házaspár. Nemrég költöztek oda két kisgyerekkel. Hallották, eladó a lakás, és ők esetleg, ha meg tudnának alkudni, megvennék, állította meg Jánost az asszony. Azt a másfél szobát ugyanis hozzátoldanák az övékhez, avval meg megoldanák szorító lakásgondjaikat. Lenne saját szobájuk a gyerekeknek, föllélegezhetne a család. Csak pénzmagnak állnak némileg szűkében, vagyis, kérdezi tisztelettel, mennyire taksálja a magáét a szomszéd úr. Mert azért ők tudnának mozgósítani valamicskét innen-onnan, meg hát a rokonság is besegítene, aztán meg hitel is van a világon…
    Evvel a lépcsőházi beszélgetéssel kezdődött minden, és így esett, hogy a megállapodás gyorsan megszületett közöttük, Ifkovics János azonmód elutazott Csikériára, ahol tanúbizonyságot tett arról, hogy a gyors döntések embere. Meg is állapodott a költöztetésről egy helybeli fuvarozóval, aki rögvest a következő héten amúgy is szállít ezt-azt Pestre, visszafelé üresen döcögne a kis furgonjával. Annyi raktér bőségesen elegendőnek ígérkezett.
    Az öccsét csak akkor értesítette János a változásokról, amikor már elintézett mindent. Fölment hozzájuk elköszönni, hogy mostantól ritkábban látják majd egymást, bár a múlthoz képest még így is sokszor… Tivadar persze tudta, mire készül a bátyja, legföljebb azon lepődött meg, hogy ilyen hamarjában meg is cselekedte. Annál inkább csodálkozott a feleségén, aki mostanában nem csupán öltözködésében fiatalodott meg, hanem mintha gondolkodásmódja is változott volna.
    – János! Ha gondolod, szólhatok az érdekedben a helyi plébánosnak, rendes ember, szívesen segít. Viszont ha a fővárosban akad dolgod, nálunk bármikor ellakhatsz a vendégszobában, mindig örömmel látunk. Húsz éve persze még másnak szántuk azt a szobát, de aztán másként alakultak a dolgok… Most a zongora áll ott, de elfér mellette egy ágy is.
    A báty fejében kezdett összeállni a kép, amiről öccse, az egymástól távol töltött múltat fölelevenítve érintőlegesen már beszélt. Hogy amikor feleségül vette Gizust, hozzájuk költözött a Bakáts tér közelébe, akkor már csak az anyósa élt, jól meg is volt vele, mindaddig, amíg a jóisten magához nem szólította, a magára maradt házaspár azóta is változatlanul ugyanott él, ahol Gizus gyerekeskedett.
    János tőlük hívta föl a fiát, hogy beszéde volna vele. Neki is csak most jelentette be, hogy a jövő héten költözik. John szó nélkül vette tudomásul apja döntését: neki sosem fordult meg a fejében, hogy ő vegye a meg apja lakását. Rossz emlékek kötötték ahhoz a helyhez. Ha letelepedne Budapesten, akár ideiglenesen is, nem akarna ott lakni, ahol gyerekkorában olyannyira kínosan érezte magát. De hova is kapna nagy hirtelenjében, ha Zsuzsanna igent mondana? Igent? Egyáltalán mire? Még meg se kérte a kezét! Mert John igazi lánykérést képzelt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Hiába született Amerikában, valami dzsentrivér folyhatott benne, csak azt nem tudta, mely őseitől: az újvidéki parasztokéból, vagy az amerikai telepesekéből…
    Csak néhányaknak nem volt kérdéses, hol lakjanak. Fehér Emil, Létszy Dóra, Kés Márk már megtapasztalta, hogy a másvilág elég tágasnak bizonyul mindenkinek.