Negyvenhetedik fejezet.
Több nagy nap
A besúgós vád azért hagyott jeleket maga után. Nyomott hangulatot lehetett érezni a szerkesztőségben: mindenki monitorra szegezett tekintettel mélyedt a munkájába, a kollégák csak a legszükségesebb esetekben szóltak egymáshoz, dolguk végeztével pedig sietősen távoztak.
A hétfő reggeli lapindító végén Ifkovics főszerkesztő nem mondta ki a szokásos elbocsátó szavakat – „A vérfagyasztó viszontlátásig dologra, hölgyeim és uraim!” –, hanem nagy levegőt vett.
– Kérem még néhány perc türelmeteket. Tehát. Amikor tavaly szervezni kezdtük a lapot, arra gondoltunk, hozzunk össze hozzá egy olyan szerkesztőséget, amelyben jól érezzük magunkat. Azt gondoltuk, nincsenek titkaink. Azt gondolom most is, rólunk nincsen különösebb jelentenivaló. Azt se hinném, hogy közülünk bárkinek olyan üzelmei volnának, amelyek a rendőrségre, esetleg az adóhivatalra tartoznának. Azt se hinném, hogy a titkosszolgálatok nyomon kívánnák követni, a politikai erőviszonyok állandó változása közepette melyik munkatársunk éppen melyik irányzattal szimpatizál. Persze a lapból ez nem derül ki, de azért vak, aki nem sejti a többiekről, melyikük hova húz. Ez manapság legföljebb a közvélemény-kutatókat érdekli. Megjegyzem, én magam is kedvelem azokat a világnézeti vitákat, amelyeket egymás között folytatunk. Viszont.
Ifkovics tartott egy kis hatásszünetet.
– Nem akarnék Pál utcai fiúkat játszani. Talán már mindannyian kinőttünk belőle. De a grund érdekében mégis azt kérem, szűnjön meg végre, amit napok óta érzékelek. Hogy gyanakodva méregetjük egymást, ki közülünk a… Geréb. Szóval az a tiszteletteljes kérésem, aki úgy érzi, az együtt töltött hónapokért tartozik ennyivel a többieknek, az menjen el. Találja meg a módját. És most… a vérfagyasztó viszontlátásig dologra, hölgyeim és uraim.
Aznap délután a hőbörgős korrektor bekopogtatott a munkáltatójához.
– Kérsz egy kávét? – kínálta hellyel Lechniczné.
– Hagyjuk, Teri. Mondani akarnék inkább valamit. Hogy… Amióta az az ominózus cikk megjelent, gondolkozom, hogyan is hozzam szóba. Amióta olvastam a nevemet a válaszcikkben, még inkább rágódom. Szóval… rám vonatkoztak a célozgatások. Én vagyok az, aki régóta figyel benneteket. Vigyázni akartam a hazámra, hogy baj ne érje, azért. Már a Szabad Ország idejében érdekelte a… a főnökeimet, mi folyik Fehér Emil környezetében. Készül-e államellenes összeesküvés. Én meg mindig szerettem volna „elhárító” lenni. Romantikus gyerekkori álom… Ma is nemzetbiztonsági tiszt vagyok. Az én fülemnek ez olyan szépen hangzik! Szóval a bejelentésemet fogd föl valamiféle „coming out”-nak. Négyszemközt, bizalmasan. De tudnod kell, hogy mindig kedveltelek benneteket.
– Akkor most én is mondanék neked valamit – bontakozott ki a hallgatásból Lechniczné. – Talán meg fogsz lepődni. Szóval… Tudtuk. Emil jött rá, nyilván a rutin az illegalitás idejéből, és szólt, hogy semmi pánik, csak esetleg figyeljünk oda, mit beszélünk előtted. Aztán azt is mondta, ha akarnánk üzenni valamit a hatalomnak, netán tesztelni, kiborul-e valamivel a bili, akkor, ha ügyesek vagyunk, rajtad keresztül megtehetjük. Ez van. És még valami… Remek korrektor vagy. Ezért hívtunk ide. Lehet, hogy jelentettél, de soha senkinek nem lett belőle baja. Végezted a dolgodat, és kész. Na? Ezek után mihez kezdesz?
Másnap reggel, amikor a munkatársak beszállingóztak, a korrektor asztalát üresen találták. Két órával később pedig a szerkesztőségi titkár új kollégát vitt körbe, és mutatott be mindenkinek. A régiről senki nem hallott többet se szakmán belül, se Budapesten. A dologról sem beszélt többé senki, de a szerkesztőségben ismét kezdtek politizálni egymás közt a munkatársak.
Ezen a héten jelent meg Savanyú Henrik CD-je Három megkísértés címmel, a borítón három városképpel. A budai Ifiparkot sokan fölismerték, ahogy a müncheni Stacchust is, de egy harmadik épületről, mellékesen igencsak hangulatosról – havas hegycsúcsok közt meghúzódó kis palota – csak kevesen sejtették, hogy valójában egy svájci szanatóriumot ábrázol.
Savanyú boldog volt. Továbbra is sokat sétált a Duna-parton, be-beült barátai közé a presszóba – nyáron az öregfiúk inkább a teraszon ücsörögtek –, és készült augusztus 11-re, hogy a magyar dal napján előadjon egy számot a régiek és egyet az újak közül. Ráadásul éppen a koncert délutánjára időzítették az életrajzi kötete megjelenését is: a kiadó saját sátorral vonult ki a Szigetre, és persze a kismonográfia hősét is odavárták dedikálni.
A lemezkiadó örömmel tájékoztatta Savanyút, hogy ígéretesen fogy a CD, érezhetően jót tett neki a lájtos kampány, ami megelőzte, továbbá a néhány interjú is, amelyet minden erőlködés nélkül sikerült szervezni, bár, jegyezte meg a producer, ebben kezükre játszott az uborkaszezon is. És átadott egy kötegnyi levelet, avval a megjegyzéssel, hogy a néhai rajongók küldték.
Savanyú, amint magára maradt, kezdte is olvasgatni a lelkendező sorokat, ám az egyik borítékból szokatlan levél hullott ki: szerzője eleinte magáról beszélt, ráadásul meglehetősen személyes hangnemben. Mint aki egykori bálványának gyónja meg minden bűnét.
És még szokatlanabbul végződött.
„Egyszóval, kedves Henrik, van egy lányod. Ő se tudja, az apja pedig, pontosabban a nevelőapja, élete végéig őrizte a titkot. Szegény férjem tavaly halt meg harmincnégy évi, tulajdonképpen boldog házasság után. A lányod tehát harmincöt éves. A negyedik hónapban voltam vele, amikor megboldogult uram feleségül vett. Szeretett, és megbocsátotta nekem ezt a félrelépésemet veled. A gyereket pedig mindvégig sajátjaként szerette. Csak ennyit akartam neked elmondani, hogy tudd. Mert jogod van tudni, ha egyáltalán eljut hozzád ez a levél. Meg még annyi, hogy nem várok tőled semmit. És hogy a lemezedet meghallgattam, és még mindig ugyanúgy elbűvölsz, mint akkor.”
És a hatvankét éves Savanyú Henrik ott és akkor, lemezen túl és koncert előtt, egyedül a szállodai szobájában – talán a mostani napok feszültségének következményeként is – hosszú-hosszú évek óta először sírva fakadt.
Amíg zajlottak az események Budán – nagyjából a Gellért és a Batthyány tér között – Ifkovics János beköltözött csikériai házába. A rokonok segítségével pillanatok alatt berendezkedett, aztán annak rendje és módja szerint végigjárta a falu elöljáróit és a szomszédokat, illendően bemutatkozott mindenkinek, és maga is megdöbbent, az első éjszakán milyen nagyot aludt a saját házában. Másnap aztán komoly beszélgetésbe bocsátkozott a családdal, hogyan is kezdjen gazdálkodni olyan valaki, aki még sosem csinálta.
– Egy kis veteményeshez hozzásegítünk – nyugtatgatták az asszonyok –, abból kitermelhetsz némi télirevalót, de csak jövőre számolj vele, augusztusban az ilyesmihez már késő hozzáfogni… Viszont…
– Viszont van nekem valami szívem vágya – szólt közbe az újdonsült csikériai. – Itt ez a ház, a kert… Minden adott hozzá.
– Mihez? – kérdezték a rokonok, meg a polgármester is, aki időközben csatlakozott a tanácskozáshoz.
– Hát hogy megvalósítsam egy régi ábrándomat. Talán még a falunak is hozna valamicske hírnevet.
– Nyögd már ki, János, ne csigázz – bökött felé a polgármester.
– No, nem csiga, bár az se eb gondolat… – mondta Ifkovics János, mert falusi létére népies zamattal kezdett beszélni. – Szóval nem csiga, de éppenséggel eb! Kutya. Gyerekkorom óta szeretem a kutyusokat. Mi lenne, ha kutyatenyésztésbe fognék? Ha létrehoznám itt, Csikérián a magyar kutyák farmját? Pulik, komondorok, kuvaszok, vizslák… Egy törzskönyvezett állatot, ötven-hatvanezerért is el lehet adni. Meg még a belépők a turistáknak…
Gyorsan elmélyedtek a részletekben. A hétvégén pedig, amikor öccse és annak felesége váratlanul betoppant, János már kész tervekkel állt elő.
Hát még a saját fiát mennyire meglepte, aki – és ez volt az igazi csoda – úgyszintén befutott, igaz, csak fél órára, hogy meglátogassa az apját! A rokonok épp csak egy pillantást vethettek a szép szál tűzoltóra.
– Nem akarnál, apám, esetleg társtulajdonost a boltba? Adnék valami kis tőkét az induláshoz – jegyezte meg John Ivcovich búcsúzáskor, mielőtt beszállt a szegedi laktanyából kölcsönkért szolgálati autóba.
Szombaton szerény külsőségek közepette házasodott össze Csizmadia Judit és Erkel Sándor. Valóban csak a szűk családot hívták meg, de azért értesítették a távolabbi rokonokat, a barátokat, az ismerősöket. Ezt találták a legcélravezetőbb megoldásnak.
Csizmadia Judit és Erkel Sándor
(a néhai Kés Márk özvegye és a néhai Létszy Dóra özvegye)
öreg napjaikra 2008. augusztus 9-től összekötötték életüket.
Minden külön értesítés helyett.
Aki megkapta a levelet, elégedett fejbólintással nyugtázhatta a történteket Senki nem akadt fönn semmin, senki nem mondta, hogy „nahát” vagy hogy „ejnye már”.
Az esküvőre, ígéretéhez híven, ifjabb Lechnicz Árpád is hazaröpült. Ő foglalta össze aztán a szüleinek, hogyan zajlottak az események.
Árpád ekkor számolt be nekik arról, miért volt hivatalos ő maga is a házasságkötő terembe. És a fiatalember ekkor mondott el mindent Beáról és az elmúlt hetekről, és hogy, bizony, számára is szokatlan gondolatok forognak a fejében. Mert váratlanul bevillant, ami idáig még sosem. Hogy talán ideje nősülnie.
És mivel az ifjú házasok az esküvő másnapján egy hétre Sopronba utaztak nászútra, már nem kívánhattak jó mulatást „a gyerekek bulijához”, amelyet Bea szervezett vasárnapra az átmenetileg üres Erkel-lakásba.
Rajta és Árpádon kívül hivatalos volt rá nővére a férjével egyetemben, továbbá Kés Zita és Kés Marci, úgy is, mint frissiben szerzett féltestvéreik, valamint a föld alól, de előkerítették John Ivcovichot, akinek kedvéért Bea – ezt persze rafinált módon előre megtanakodta Árpádjával – meghívta Tardó Zsuzsannát is, bár a vérmes tűzoltó hosszú távú terveiről nem sejtettek semmit.
Mi több, a menyasszonyjelölt még Alda Tamást is megkérdezte, lehetne-e szó arról, hogy Kisveron is részt vegyen az ifjúsági összejövetelen.
Mert a Létszy–Kés-gyerekek és szüleik hajdani barátai leszármazottainak összejövetelén – amelynek a fiatalok A mondat koránt sincs befejezve! mottót adták – hitvallásuk szerint mindenkinek meg kellett jelennie, aki nemzedékileg egy nemzedéki lap valamiféle örökösének tekinthette magát.
(folyt. köv.)