Negyvenkettedik fejezet.
Szabad Ország szerk.

    Születésnapját ünnepelte volna a Szabad Ország, ha időközben meg nem szűnt volna.
    – Hülye mondat – jegyezte meg Fehér Emil, aki a szerző háta mögül olvasott bele a készülő Lájvba. – Egy újság nem tud ünnepelni. Miért nem írsz inkább valami ilyet: „Bizonyára akadtak volna, akik megünneplik a Szabad Ország születésnapját, ha az újság hét éve nem szűnt volna meg.”
    2001-re már a sokadik tulajdonos adta-vette a terméket – ők illették e megnevezéssel –, amíg végül az utolsó az asztalra nem csapott, hogy ugyanis „Elég a veszteségekből!” És egyetlen szignójával leállította, pontosabban csak a megjelentetését, mert papíron létezik ma is, ki tudja, milyen gazdasági tranzakciókra jó egy bejegyzett, csak éppen az olvasókhoz el nem érkező újság.
    – Nahát – csóválta a fejét Fehér Emil újfent. – 1990-ben már látszott, hogy előbb-utóbb lehet majd ilyesmiket cselekedni. Csak az nem rajzolódott ki előre, mennyi időre tartósítódik a vadkapitalizmus.
    Az egykori főszerkesztő nézte, ahogyan gyűlnek a betűk a monitoron.
    – Súgjak? – bökött a szerző homlokára, de aztán meggondolta magát.
    Pedig elmondta volna, föntről nézve nem fért hozzá kétség, mennyire reménytelennek látszott, amivel próbálkoztak a szerkesztőség munkatársai… Hogy ugyanis kezükbe akarták venni sorsuk irányítását, de rövid számolgatás után rájöttek: még az induló tőkét sem képesek előkeríteni ahhoz, hogy kivásárolják magukat. A Szabad Ország fenntartási költségeiről nem is tartották már érdemesnek beszélni.
    Nem volt hát mit tenni: az évfordulóról a Szabad Másvilág szerkesztősége emlékezett meg. Tehették: az alapítók többsége már az égi stábban dolgozott, és a későbbi kollégák közül is mind többen igazoltak a fönti csapatba. Újabban szinte minden hónapban érkezett valaki odalentről.
    Megemlékezés? Hogy a Szabad Ország első száma 1957. július 4-én jelent meg, abban a délelőtti kerekasztal-beszélgetés minden sajtótörténésze egyetértett. Min vitatkoztak volna? A lefűzött példányokat cáfolhatatlan bizonyítékként őrizte a Széchényi Könyvtár! De próbaszámokról azért terjedtek legendák…
    Ahogyan megmaradtak az utókornak az alapító főszerkesztő visszaemlékezései is. Igaz, Rózsika nem írt emlékiratokat (bár járták mendemondák valamilyen titkos kézirat, talán napló létezéséről), ám interjú készült vele nem is egy.
    Rózsika harmincas évei derekán se járt még, amikor főszerkesztő lett. Magyarország éppen csak ébredezett az ötvenhat utáni kómából: a fiatalasszony kinevezését néhányan úgy kommentálták, hogy a Kádár-rendszernek új káderekre van szüksége.
    A másvilági megemlékezés csúcspontjának az este ígérkezett. Fölmerült, hogy műsor is legyen: zongorázhatott volna nekik Mozart vagy Bartók, énekelhetett volna Maria Callas, szavalhatott volna Latinovits: minden különösebb nehézség nélkül meghívhattak volna bárkit, de inkább voksoltak a családias körülmények mellett.
    Azon a – földi időszámítás szerint – péntek estén, 2008. július 4-én, ültek mind egy felhő közepén. Lapos kiterjedésűn, de elfértek rajta kényelmesen. Száznál is többen lehettek. Magyarországról nézve késő délutánra beborult: egy felleg lecövekelt a Kárpát-medence fölött, még a szél se tudta elfújni.
    – Szabó Lőrinc még olvashatta a Szabad Országot, illetve, mert eleinte így neveztük, a Képes Szabad Országot… Ha emlékezetem meg nem csal, a költő temetéséről október közepén tudósítottunk… Kocsis Sanyi meg Mezei Pista hozta a képeket; így volt, fiúk? – kérdezte az alapító főszerkesztő, aki a megszólítottaknál valamivel később érkezett a másvilágra, bár mindhárman már a harmadik földi évezredben költöztek.
    És beszéltek és beszéltek, néha egymás szavába is vágtak, mert negyvennégy esztendőről sok mindent lehet elmondani. Kezdték az első napokkal, amikor egy épület legfelső emeletének egyetlen szobájában sürögtek-forogtak, és az utolsókkal fejezték be, amikor a szerkesztőség kiköltözött az épületből, hogy az egykori székházat hetek alatt ledózerolja néhány szakavatott fiatalember, akik talán sosem olvastak Szabad Országot. És az üres telekre szorgos építők hónapok alatt húztak föl egy konferenciaközpontot, mélygarázzsal.
    – Semmi sem a régi már odalent, csak a kupleráj – súgta oda Práger Gyuri, a mezőgazdasági riporter a mellette ülő bűnügyi tudósítónak, Schmidt Attilának.
    Aztán vetítgettek maguknak ezt-azt, az idő senkit nem szorított a másvilágon. Kevés képsor maradt arról, hogyan dolgoztak valaha. Néhány perces emlékek, valamelyiken Rózsika is föltűnik meg Sényi Imre, a vidéki tudósítók főnöke… Hájéef, az örök helyettes hivatástudatról beszél, Márványi Gyuri éppen lapindítót tart… „Lám, lám” meg „nocsak”, ilyesmiket mondtak zavarukban, meg hogy „nézd csak, ő is, ő is”.
    De aztán előkerült egy fölvétel, amelyet addig kevesen láttak. Valahogy kézen-közön se terjedt. Száz perc arról, amikor a negyvenéves lapot ünnepelték: arra a találkozóra, Budapest határába még elsántikáltak a régiek, de elmentek már a fiatalok is, a trónkövetelők, akik akkor honnan is sejtették volna, hogy néhány esztendő múlva újabb érkezők magát a trónt is megdöntik. És sokak arca föl sem villant a vágatlan jelenetekben, mert akkor éppen sebeiket nyalogatták, és nem számoltak avval, hogy az utókor csak azokat tartja majd számon, akiknek alakját őrzi a videószalag.
    Jöttek, jöttek a másvilági vetítővásznon öregek és fiatalok 1997-ből, kezet fogtak egymással, néhányan összeölelkeztek. A másvilágon nem szokás könnyezni.
    És aztán végignézték a negyvenötödik születésnapról készült képeket is. Nem sokkal a lap elhallgattatása után még reménykedtek, hogy csak átmeneti a csönd. Mint egy utolsó érettségi találkozó, olyan volt az egész, régi és új tanárok, régi és új diákok, csakhogy az az összejövetel leplezetlenül összemosódott Magyarország újkori történelmével. Abban az esztendőben éppen maguk mögött hagyták a választásokat, győztesekre és vesztesekre osztódtak anélkül, hogy szívük mélyén akarták volna; a képek még annak a lenyomatát is megőrizték, hogy a társaság asztaltársaságokra bomlott, alig volt átjárás közöttük. Nem gondolták, hogy az ötvenedik születésnapra már senki nem szervez találkozót.
    – Hát, az új évezred nem azt hozta, amiről a hatvanas-hetvenes években álmodoztunk – fejezte be Rózsika.
    – És azt se, amit a nyolcvanas években vártunk – vette át a szót Fehér Emil, aki addigra visszatért a Földről, magára hagyva a folytatásosregény-írót.
    Tudathasadásos idők járták reményeik egykori helyszínén.
    Fehér Emiltől hallották, hogy odalent időközben született egy ötrészes dokumentumfilm a lap történetéről, bár sehol, senkinek nem mutatták be. Viszont legalább az előmunkálatok idején készültek interjúk hetven-nyolcvan régi kollégával. Talán őrzi valaki a teljes anyagot egy szekrény mélyén.
    – Akkor se kérdeztek meg mindenkit – berzenkedett egyik-másik jól értesült, amire mások, akik szintén tájékozódtak az ügyben, azt válaszolhatták, hogy:
    – De voltak, akiket fölkértek, csak nem álltak kötélnek…
    Így aztán abban maradtak, hogy olykor-olykor valóban hálátlan az utókor.
    – Meg talán megsértődni sem érdemes. Rövid a földi idő, minek olyan eszeveszettül pocsékolni semmiségekre – mondta Bilka Pali bácsi, és Dobrás Jancsi meg Koren Gyuri komótosan bólogatott.
    Volt azonban odalent, a Befejezetlen Mondat szerkesztőségében egy ötven körüli férfi, aki a lap archívumát gondozta, és aki hajdanán a Szabad Országban is ugyanezen a poszton tevékenykedett, nevezett Dobóczy Barna. Nos, a kiváló férfiú az ötvenegyedik születésnapra összeállított magának egy vékony füzetecskét a múltból: cikkeket, képeket, még a hajdani hivatalos levelezésből is előtúrt passzusokat.
    Magának csinálta. Csak mert szerette azt vele egyidős, tovatűnt múltat.
    De aztán az élet úgy hozta, hogy július 4-én reggel – legnagyobb meglepetésére – olvasói levelet talált a lapban.
    Merthogy a Befejezetlen Mondat a maga módján mégis megünnepelte a Szabad Országot. Abból a megfontolásból ugyanis, hogy sokan emlékezhetnek rá – továbbá abban a reményben, hogy nyomot is hagyott bennük –, a névtelen szerző negyvennégy mondatban visszaidézte az újság történetének negyvennégy esztendejét In memoriam Szabad Ország (1957-2001) címmel.
    Csak Alda Tamás ismerte – bár nem fedte föl senkinek – a levélíró kilétét: az ötlet is a szerkesztő fejében fogant: teszteljék, reagálnak-e az olvasók az efféle személytelen memoárokra.
    Tardó Zsuzsanna ugyanis doktori disszertációjához interjúkat készített a lap egykori munkatársaival, akik ugyan benne voltak már a korban, de még fölidézhették a kezdeti időket. A lány persze tagadta, hogy mozgóképre is rögzítette a vallomásokat, de konzulense gyanakodott, hiszen tudott a gimnazista Zsuzsanna videós próbálkozásairól. Végül egyszerűen csak elkérte a kazettákat, hadd nézze, hallgassa meg az öregeket ő is.
    Így aztán, amikor látszólag hirtelen ötlettől vezéreltetve, az aznapi munka végeztével, Lechniczné Árpádné született Tóth Teréz estére meghívta néhai kollégáit, Alda Tamást, Ifkovics Tivadart, hogy ha van kedvük, ugorjanak föl hozzá egy kis csöndes, házi ünnepségre, akár megemlíthetik másoknak is, a régiek között perceken belül híre terjedt a készülő összeesküvésnek.
    Ilyen-olyan ürügyekkel hazaszaladtak ezért-azért, és hétvégi programokat sebtében lemondva pénteken este nyolckor összegyűlt a társaság Lechniczéknél. Tizen-tizenöten ha voltak, többen aligha. Mindenki hozott valami meglepetést: Ifkovics egy példányt abból a lapszámból, amelyben megjelent az első cikke, Alda egy szem fruttit, amit Dobóczytól kapott csaknem tíz éve, amikor távozott a laptól, Dobóczy persze a füzetkéjét egyetlen példányban.
    Lechniczné pedig vetítéssel készült, mert a negyvenedik, negyvenötödik születésnapi fölvételekhez időközben hozzájutott ő is. Hivatali postájával érkezett két kazetta egy kis csomagban. Az asszony nem kételkedett abban, hogy a küldemény Fehér Emiltől származik.
    Ahogyan ültek a holtak elmosódott idejű nemlétükben a vetítővászon előtt odafönt, hasonló testtartásban nézték ugyanazokat a képeket földi valóságukban idelent az élők.
    Olyan volt az egész, mintha megint együtt volnának.
    – Lám, a mozgókép varázsa – jegyezte meg suttogva egy régi munkatárs, Tiszahegyi Pali hajdani kollégájának, Suszter Sanyinak.
    Nem történt semmi különös 2008. július 4-nek estéjén, csak azt érezték, hogy most jó.