Negyvenkilencedik fejezet.
Kómában

    – Ha az egyik kezemmel adok, a másikkal elveszek – mondta az Úr, avval egy erősen illuminált sofőrrel elindított egy autót Pest külvárosából Buda felé.
    Alda Tamás e percben lépett ki belvárosi munkahelye kapuján. Csontokig hatolva sütött még az augusztusi nap, jólesett a szerkesztőnek, aki ezen a nyáron négy fal között töltötte napjai nagy részét, ráadásul akadt még némi dolga: számlákat kellett befizetnie a postán – az ilyesmik többségét ugyan interneten intézte már, ahogyan kortársai többsége, de olykor-olykor váratlan helyekről érkezett csekk –, továbbá készpénzt is akart kivenni a bankból.
    Örült a nyakába szakadt időnek, hiszen feleségével csak egy órával későbbre beszélt meg találkozót a Vérmező szélén. Veron eltolja majd odáig Kisveront a kerekesszékben, éppen készülődhetnek már, a kissé hűvösebbre fordult időben kellemesnek ígérkezett az alkonyati andalgás, ráadásul Elemózsia is kedvére futkározhat a parkban, amíg a többiek kószálnak a kavicsos ösvényeken.
    Alda metróval utazott a Déli pályaudvarig, az idejéből arra is futotta, hogy az aluljárón átgyalogolva bekukkantson a lenti antikváriumba. Végigsétált a Krisztina körúton, aztán a Kuny Domokos utca sarkán kivárta, amíg zöldre vált a lámpa, indult át, lépett kettőt, talán hármat, amikor a semmiből hirtelen előtűnt egy száguldó autó, és Alda Tamás lapszerkesztő attól kezdve nem volt ura a saját sorsának.
    Veron éppen integetni akart a férjének, már észrevette a túloldalon, ahogyan éppen lelép a járdáról, amikor fölbukkanni látta azt a lefékezhetetlen kocsit. Sikoltani akart, hogy vigyázzon, de mire levegőt vett, már hallotta a csattanást, aztán látta, később úgy emlékezett, hogy mintha lassított fölvételen nézte volna, ahogyan a férje tört teste méterekre röpül, és az úttestre zuhan.
    Látta mindezt Kisveron is, látta Elemózsia is. És látta még valaki: Fehér Emil, aki véletlenül éppen a Vérmezőn ücsörgött újdonsült tanítványai körében, papírzacskóból pogácsát eszegettek, és félliteres üveget adogattak körbe, hogy vodkát kortyolhassanak hozzá.
    De arra az éles csattanásra fölkapták a fejüket ők is, és látták, ahogyan a gázoló autója egy házfalnak csapódik.
    Mindenki rohant. Elsőnek Alda Veron ért oda, de a vérző, mozdulatlan szerkesztővel nem tudott mit kezdeni. Szorította a magatehetetlen testet, amelyet annyiszor ölelt, és csak azt hajtogatta:
    – Ne halj meg, Tomi, könyörgöm, ne halj meg nekem, az istenedet!
    Nem tudni, kinek volt annyi lélekjelenléte, hogy hívja a mentőket. Mindenesetre perceken belül ott teremtek a közeli Alkotás utcai állomásról, szinte velük egy időben futottak be a rendőrök, aztán nem sokkal később tűzoltók érkeztek a helyszínre, mert az összegyűrt autóból lángvágóval kellett kiszabadítani a sofőrt, aki, első pillantásra úgy tűnt, sértetlenül úszta meg a balesetet, és a légzsákok közé szorulva értetlen arccal bámult maga elé.
    Alda életéért viszont küzdött a rohamkocsi fiatal orvosa. Veronnak az ápoló szólt ki, ő is csak annyit, hogy a sérült élet s halál között lebeg, de megtesznek érte mindent.
    Honnan sejtette volna az asszony, hogy minden szó csak ámítás? Mert férjét ekkor már a másvilágon köszöntötték a rég nem látott barátok.
    Elsőnek persze Kés Márk ölelte meg. Aztán Létszy Dóra.
    – Légy hát üdvözölve közöttünk! Lassan mind összegyűlünk a Szabad Másvilág szerkesztőségében. Tetszeni fog neked.
    De Alda csak csodálkozott.
    – Ti meg hogy kerültök a Vérmezőre? Eljött volna a föltámadás, 2008 augusztusában, amikor senki nem számított rá?
    – Dehogy, dehogy… Inkább fordítva. Nézz körül, Tomi!
    – A családom vár a túlsó sarkon, kissé eltotojáztam az időt, szólok nekik, hogy itt vagyok, térülök-fordulok. Vagy inkább gyertek velem, Veron örülni fog…
    – Ráérünk. Emészd csak meg a dolgot. Átestünk ezen mindannyian. Kivéve persze Emilt, aki a saját elhatározásából jött.
    Alda, mivel nem akart senkinek a terhére lenni, egymagában indult el, hogy föltérképezze a körülményeket.
    Budapesten ezekben a percekben – a sérült karjában infúzióval, mellette lélegeztető készülékkel – már a János kórház felé száguldott a mentőautó. Alda Veron nélkül, hiszen ő nem hagyhatta a lányát egymagában az út szélén, bár a kis uszkár ott nyüszített a gazdája lábánál.
    És amíg Veron visszatámolygott a tolókocsihoz, az jutott eszébe, azonnal hívnia kell Ifkovicsot, hátha a főszerkesztő felesége vacsoráztat még a közeli szeretetotthonban, és ki tudna szaladni Kisveronhoz, hogy gondját viselje addig, amíg ő a férje után rohan a kórházba.
    Szerencséje volt. Öt percbe se telt, és Gizus már ott állt mellette, ő pedig taxival a Városmajor utcában robogott.
    Gizus pedig, ahogyan Kisveron haját simogatta, figyelte, ahogyan a tömeg lassan föloszlik, bevégzik dolgukat a tűzoltók, a munkálatokat irányító, határozott férfi – az asszonynak úgy tűnt, mintha az öreg Ifkovics János lett volna fiatalabb kiadásban – int a rendőröknek, hogy részükről ennyi, aztán végignézte, ahogyan a közlekedésiek faggatni kezdik a roncsból kiemelt sofőrt. Hívnak hozzá is mentőt, de azok néhány perc múlva, miután futólag megvizsgálták a magában motyogó embert, magukra hagyták őket.
    És közben Gizus látta, ahogyan a zűrzavarban néhány katonás tartású férfi közrefog egy föltűnő ruházatú, idősebb férfit, és egy közelben parkoló autóba tessékeli. És a mélyen hívő asszony hátán végigfutott a hideg, egyrészt, mert ehhez hasonlatos jelenetet eddig csak ostoba akciófilmekben látott, másrészt viszont mintha a férfi ősidőktől fogva ismerős lett volna neki, csak arról nem volt sejtelme sem, honnét.
    Gizus, maga sem tudta, miért, ott, a nyílt utcán rogyott térdre, és a tolókocsi felé fordulva, Elemózsia folyamatos ugatása közepette, imádkozni kezdett.
    Az egyetlen volt az élők között, aki a város zajából kihallotta, ahogyan Kisveron – a lány hosszú-hosszú évek óta nem tett ilyesmit –, szigorú józansággal megszólal.
    – A papát akarom.
    Ezt még Lechniczné sem hallotta, akit Ifkovics értesített a történtekről, és aki amilyen gyorsan csak bírt, a helyszínen termett, hogy amit lehet, megtegyen a Befejezetlen Mondat szerkesztőjéért.
    John Ivcovich ekkor már a jól végzett munka örömével hívta föl Tardó Zsuzsannát, lehetséges-e, hogy aznap este összefussanak. Zsuzsanna távolságtartóan szabadkozott, ám végül megremegett a hangja.
    – Ne haragudj, Johnny, most nem. Meghasad a szívem.
    A lány elmondta, hogy a szerkesztőjét – aki egyben a doktori témavezetője is – fél órája elütötte egy autó. A zebrán. És hogy… ezekben a percekben is az életéért küzdenek, bár…
    – Szóval én ma addig maradok bent, amíg nincs róla hír. Nem tudom elképzelni Tamás nélkül ezt az egészet.
    – És ahhoz mit szólnál, ha odamennék hozzád? A szerkesztőségbe? Esetleg tudnék szolgálni részletekkel. Azt hiszem, éppen ettől a balesettől jövök.
    Így történt, hogy John Ivcovich szemtől szemben is megismerkedett nagybátyjával, akiről eddig csak hírből hallott, és aki természetesen ugyancsak a szerkesztőségben várta a legfrissebb értesüléseket.
    – A bánat ebben a helyzetben magánügy. Halasszuk későbbre – gondolta a főszerkesztő. – A lapnak meg kell jelennie. Tomi az én helyemben ugyanígy cselekedne! A nekrológot viszont én magam fogom megírni.
    Alda teste a műtőasztalon feküdt, a folyosón várakozó Veron abban a hitben bámult ki az ablakon, hogy férje kómában van. Pedig a szerkesztőből kiszállt már a lélek. Odafönn keringett, a másvilágon. Ahol összefolyt az idő: lelassult és megsűrűsödött. És ebben a mérhetetlenségben Alda Tamás kisfiú volt és kamasz és felnőtt egyszerre, és találkozott mindenkivel, akit régen nem látott. Legelőször a szüleivel, akik semmit nem öregedtek, de ezen már meg sem lepődött.
    – Hova volt ennyire sietős, fiam? Nem akadt több dolgod odalenn?
    Aztán találkozott egy valamikori osztálytársával, akitől végre megkérdezhette, hogyan is pusztult családostól a Fogarasi-havasokban, egy másiktól meg, hogy valóban a fürdőkádba esett hajszárító okozta-e a vesztét. És viszontlátta hajdani szerelmeinek egyikét, és szemrehányást tehetett neki, miért nem ment orvoshoz, amikor talán lehetett volna még segíteni rajta.
    Csak egyetlen emberrel nem találkozott, pedig vele nagyon szeretett volna: Fehér Emillel. Kérdezte is a többiektől, merre találja, de azok tanácstalanul néztek össze.
    – Mostanában nem láttuk. Pedig nem szokott eltűnni. Esetleg…
    – Miféle esetleg…?
    – Esetleg még az elképzelhető, hogy… De nem, az lehetetlen.
    – Azért mondd csak el, Dóri, mire gondolsz. Hátha – kérlelte Márk.
    – Hát hogy… hallottunk már, ugye, egyszer, egyetlenegyszer ilyesmiről… Hogy az Úr maga mellé vesz valakit. De ennek csekély a valószínűsége. Kétezer évente talán egyszer… Ugyan, szamárság. Még hogy éppen Emil!
    Ezt persze senki nem tudta elképzelni. Még hogy valaki az Úr társaságában rendszeresen dohányozzék? 
    Fehér Emil pedig, miközben a nemzetbiztonságiak kihallgatták arról az államellenes bomlasztó tevékenységről, amelyet az utóbbi napokban a fővárosban végzett, és amely a társadalomra nézve nagyfokú veszélyeket hordott magában, csak annyit morgott az orra elé:
    – Na, akkor hát megint le vagyok tartóztatva. Semmi se változik.
    És fölnézett a plafonra, mert a mennyig nem látott.
    – Azért küldtél vissza, drágalátos Uram, hogy megint börtönbe juttass? Ez a barátság? Azt azért nem mondanám, hogy nagyon hiányzott volna. De legyen meg a te akaratod.
    Az Úr pedig ült odafönn egymagában, és olyan nagyot sóhajtott, hogy a Földön – Budapesttől Pekingen át New Yorkig – megrémültek az emberek, mert ekkorát még sosem dördült az ég. És akkor a Jóisten azt mondta:
    – Szegény, szegény megválthatatlan magyarok.
    És visszacsinált mindent.
    A Földön, a budapesti kórházban nyílt a műtő ajtaja. Fáradt orvos lépett ki rajta, levette a gézmaszkot, és csak annyit mondott Alda Veronnak:
    – Valami isteni csoda folytán sikerült megmentenünk a férjét, asszonyom.
    A zokogó Alda Veront Lechniczné támogatta le a lépcsőn.