Negyvennegyedik fejezet.
Előtérben a háttérszereplők

    Nem volt nap, hogy Lechniczné legalább néhány szót ne beszélt volna a fiával. Beszámoltak egymásnak a leghétköznapibb történésekről is, de ifjabb Árpád most valahogy elfelejtette megemlíteni, hogy vendég érkezett hozzá Budapestről. Anyja az éppen aktuális nőügyekre sosem kérdezett rá, bár többnyire tudott a gyermeke közelében fölbukkanó hölgyekről. Kivéve az egyéjszakás kalandok szereplőiről, róluk ifjabb Árpád – a női nem iránti tisztelettől vezéreltetve – tapintatosan hallgatott. Lechniczné éppen e csöndből következtetett ara, hogy jelen esetben sem lehet komoly ügyről szó.
    Azért nem hagyta nyugodni a dolog, és fölhívta Erkel Sándort. Nem kellett ürügyet keresnie hozzá: a szerkesztőségben elhatározták, hogy megalapítják a Kés–Létszy-díjat, amelyet havonta ítél oda egy mértékadó grémium annak, aki az előző hetekben a legjobb cikket írta, a legszebb képet készítette. Ehhez alapítványt hoznak létre, és fölkérik a családok képviselőit, vállaljanak szerepet annak kuratóriumában. A közlekedési mérnök köszönte a megtiszteltetést, és azt mondta, konzultál saját alapítású dinasztiájával, vagyis leányaival, hármójuk közül melyiküket jelölje a kupaktanács.
    Így aztán Lechniczné föltűnés nélkül kérdezhette meg, mi újság a gyerekekkel, Erkel Sándor pedig bizalmasan megoszthatta vele a híreit, vagyis hogy nagyobbik lánya családostól ragyogó egészségnek örvend, már mindhárman otthon vannak, unokája pedig, ahhoz képest, hogy hajdanán anyja milyen ribilliót csapott éjjelente, meglehetősen békés teremtés.
    – És a kisebbik leányzó? – érdeklődött puszta udvariasságot színlelve Lechniczné.
    És mert Erkel Sándornak sejtelme sem lehetett arról, hogy ifjabb Árpád titkolózik az anyja előtt, hát elmondta, hogy értesülései szerint a fiatalok ragyogóan érzik magukat, már bebarangolták egész Londont, viszont roppant keveset alszanak, kicsit aggódik is Beácskáért, miféle kikapcsolódás az, ha ki sem piheni magát az ember, aztán zavartan hozzáfűzte a beszámolóhoz:
    – Nem gondoltam volna a saját lányomról, hogy egy hirtelen föllángoló szerelemtől néhány nap alatt ilyen, hogy is mondjam, mélyreható változáson esik át. Hallom a hangjából, ahogy belekuncog a telefonba…
    Lechnicz Árpádot, amikor a felesége beszámolt neki a fiuk körüli legfrissebb fejleményekről, már nem is egyetlen gyermeke története foglalkoztatta, mint inkább az asszony érezhető földúltsága.
    – Miért vagy ennyire besózva, drágám? Nem szoktál ilyen izgatott lenni, ha a fiad körül föltűnik „valami nőcske”, ahogyan nevezni méltóztatsz a dicső leányzókat, akik, megjegyzem, hála egyetlen szemünk fénye igényességének, minden szempontból kifogástalan választásoknak szoktak bizonyulni…
    – Nos, drágám – válaszolta némileg sértődötten az asszony – besózottságom, ahogyan nevezni méltóztattad anyai aggodalmamat, abból fakad, hogy az orrom azt súgja: ez a lány most más, mint a megszokottak. Barátkozom a gondolattal, hogy valaki elrabolhatja tőlem a fiamat.
    – De édesem! Egyrészt az a valaki a te hajdani barátnőd édes leánya. Másrészt meg csekély mértékű biológiai ismereteim azt mondatják velem, hogy természetes folyamat tanúi lehetnénk, már persze, ha egyesek beavatnának minket a dolgok előrehaladásába… Te is cselekedtél hasonlót, nem?
    – Téged nem kellett elvenni senkitől.
    – Se Emilt – fűzte hozzá az elnök-vezérigazgató. – Ez igaz. De te mindig az érett férfiakhoz vonzódtál. Túlságosan sok ész szorult beléd, ezért a korban hozzád illő ifjak társasága számodra nem volt kellőképpen vonzó! Egyébként pedig ideje, hogy Árpád végre nősülésre adja a fejét. Mellékesen szólva magam se bánnám, ha még lovagoltathatnám a térdemen az unokámat. Esetleg azt sem, ha konkrétan a legifjabb Árpádot. Mostanában feudális gondolatok ütöttek szöget a fejembe.
    John Ivcovich kérvényezte, hogy fél esztendővel meghosszabbíthassa magyarországi tartózkodását. Szerencsére mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió hivatalainak malmai lassan őröltek, így aztán a tűzoltónak adatott néhány hét várakozás.
    A fiatalember némi értetlenséggel vette észre magán: egyre kevésbé érdekli, hogy továbbképzéseket tartson magyar kollégáinak, pedig az utóbbi esztendőkben más se foglalkoztatta, mint a tűzoltás megannyi csínja-bínja. Mostanság a kockázat se, a kaland se vonzotta.
    Johnban, ahogyan mind többet beszélgetett az apjával, megerősödött az érzés, hogy nem akar olyan lenni, mint az a sajnálatra méltó, egyben mégis riasztó másik. Nem akar összevissza csavarogni a világban, még ha bolyongásai kívülről nézve szolgálatnak is tűnnek, hogy végül öreg napjaira – John vénséges vénnek látta az apját, pedig ismert férfiakat, akik ötvenes éveik derekán járva is rendkívül fiatalosnak tűntek – magányos legyen és velejéig megkeseredett.
    Érezte Ifkovics János is, hogy kezdenek ugyan kölcsönösen közelebb kerülni egymáshoz a fiával, de az berzenkedik a példa ellen, amit lát. És igazat adott egyetlen gyerekének, és atyai szívével ő is más életet képzelt neki.
    – Szívesen megismerném azt a lányt, akiről annyit beszélsz – jegyezte meg egyszer. – Vagy legalább szemügyre venném. Csak hogy milyen az ízlésed, fiam.
    Honnan kellett volna sejtenie Tardó Zsuzsannának, hogy egy reggel meglesik? John tudta, nagyjából mikor szokott a lány munkába indulni, apjával egyetemben ott ácsorgott hát a megálló közelében, ahol Zsuzsanna föl szokott szállni a buszra. A fiatalok persze észrevették egymást.
    – Hát te? – kérdezte csodálkozva a lány. – Mit keresel erre ilyenkor?
    – Engedd meg, hogy bemutassam neked apámat – mosolygott kissé zavartan John. – Mindössze erre van dolgunk, szóval egyelőre ne tekintsd megjelenésünket… lánykérésnek.
    A fiú egyre jobban beszélt magyarul, de szorult helyzetekben néha kereste még a szavakat.
    – A tűzoltók mind ilyen tréfásak? Hát legyen, akkor én sem jelentem be otthon, hogy férjhez megyek. Pedig a hétvégén hazamegyek a szüleimhez – és kezét nyújtotta Ifkovics Jánosnak. – Tardó Zsuzsanna vagyok. Onnan van szerencsém ismerni a fiatalembert, hogy egyszer sikerült odahaza kisebb tüzet gyújtanom, de a kedves fia volt szíves eloltani. Egyébként… nem ismerjük egymást valahonnét?
    A férfi azonnal kapcsolt, majd illően bemutatkozott.
    – Én tudom, kicsoda maga! Újságíró a Befejezetlen Mondatnál. A tavasszal találkoztunk Savanyú Henrik házi koncertjén. Interjút is kért tőlem. Meg is jelent a lapjukban.
    Most Zsuzsanna jött zavarba. Ez nem lehet a véletlen műve.
    – Maguk mind Ifkovicsok… John is. Még az arcvonásaik is… Akkor ön… Ön a főszerkesztőm rokona?
    – Mondhatnám. A bátyja volnék, személyesen. Ezért nem akartam, hogy megjelenjen a nevem az újságban. Akkoriban, tudja, volt némi viszály az öcsém és köztem. De az már a múlté.
    Tardó Zsuzsanna a hétvégén valóban hazautazott a szüleihez.
    Vitt magával munkát, hogyne vitt volna, de a péntek este, aztán a szombat este is meghitt beszélgetéssel telt. Méghozzá két felvonásban, mert anyja rögvest az első vacsora közben rákezdte.
    – Szoktuk ám beszélni itthon, hogy büszkék vagyunk rád, kislányom… Szép, szép, hogy szereztél diplomát, jó állást a fővárosban, a neved, a fényképed nyomtatásban jelenik meg, könyvet írsz, előbb-utóbb doktor leszel, a családban elsőként, a nagyszüleid ilyesmiről álmodni se mertek, de…
    Zsuzsanna azonban félbeszakította.
    – Sejtem, mit akarsz mondani, anyukám, de hagyjuk most ezt, fáradt vagyok hozzá. Eljön mindennek az ideje.
    – Mi meg öregszünk, lányom. És anyáddal azt gondoljuk, hogy eljött az emlegetett idő – bontakozott ki a némaságból az apja, aki eddig nem vett részt a nők társalgásában. – Vagyis fehéren-feketén: van valami kilátásban? Beavathatnál a titkaidba.
    Zsuzsanna azonban kiviharzott a szobából. A másnap munkával telt, este azonban ő pedzette meg újra a témát.
    – Hát jó. Volna valami. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy tanácsot adjatok.
    És elmesélt mindent a zárlatos vasalózsinórtól kezdve az erkélyjeleneten át egészen a lánykérés szó elhangzásáig. És hogy mit kezdjen ő egy tűzoltóval, aki ráadásul – amerikai állampolgár.
    Anyja ekkor rémült meg igazán.
    – Szent ég, kislányom! Elvisz téged a világ végére? – sopánkodott. – Aztán ott ég egy tűzben, te meg egyedül maradsz a semmiben? És velünk mi lesz? Nem fogjuk ismerni az unokáinkat sem… Magyarul se fognak tudni…
    – Hagyd, asszony – mordult az apja. – Amerika sincs messzebb, mint Budapest. És egyébként? Helyes a legény? Rendes ember?
    Hálás szívvel tekintett a férfira a lánya. Kimentette a nehéz helyzetből.
    – Helyes fiú, apu. Nagyon helyes. Tetszeni fog neked.
    Volt egy beszélgetés a születő díjról a szerkesztőségben. Lechniczné hívta össze a leendő alapítókat. Hivatalos volt rá a főszerkesztő, a szerkesztő, és mert Létszy Dóra és Kés Márk özvegye is, így a tulajdonos azt kérte mindenkitől, legyen az összejövetel családi körben. Eljöttek hát a feleségek, Gizus és Alda Veron, és eljött Lechnicz Árpád is. Csatlakozott hozzájuk továbbá a cég egyik jogásza, kilencen ültek tehát a tárgyalóban némi üdítőital és aprósütemény kíséretében.
    – Héttagú grémiumot javaslunk – nyitotta meg az egyre inkább értekezletre hasonlító összejövetelt a jogász. – Képviseltetné benne magát a Kés és a Létszy, pontosabban Erkel família, valamint az Alda, az Ifkovics és a Lechnicz család. Lesz továbbá két külföldi tag, nevezetesen delegálna tagot az olasz Frapa cég, továbbá a spanyol Dombida konszern.
    A jogász hosszasan sorolta a tudni- és tennivalókat. Végül abban maradtak, hetvenkét órán belül mindenkinek meg kell neveznie a leendő kuratóriumi tagot.
    Amikor elköszöntek egymástól, Ifkovics felesége megjegyezte, imádkozni fog értük. Alda Veron vágott egy grimaszt, és közölte, neki sietnie kell, nem gondolta, hogy a megbeszélés ilyen hosszúra nyúlik, Kisveron is türelmetlenkedhet már, ráadásul meg kell sétáltatnia Elemózsiát.
    Az ima egyébként eljutott a másvilágra. Fehér Emil alig észrevehetően bólintott: milyen finom tapintat Teritől, hogy nem róla nevezte el a díjat. 2008 Magyarországán egy ilyen üzenet nem lett volna politikus döntés.

(folyt. köv.)