Negyvennyolcadik fejezet.
Vissza a jövőbe

    Nézte, nézte, elpárásodó szemmel nézte odaföntről a bulizó gyerekeket Létszy Dóra és Kés Márk.
    Honnan is sejtették volna, hogy ha a másvilágon mindaddig bámul maga elé a lélek, amíg a tér el nem üvegesedik előtte, megszűnik az idő azon kevés maradéka is, ami arratájt még észlelhető.
    Csupán Fehér Emilnek voltak sejtései a varázslatról. A dohányillatú öregember némileg távolabb ücsörgött – nem akarta zavarni az ifjúságot családi ügyeik közepette –, és különben is jó társaságot talált magának egy vodkáspalack közvetlen szomszédságában.
    – El akarod bővülni őket, ugye? – csóválta a fejét. Meg is lepődött, amikor választ hallott a közelből.
    – Mutatok nekik valamit. Folyton csak a tépelődés múlton, jövendőn… Küldök nekik egy kis bizonyosságot.
    – Te vagy a főnök – nyúlt az üvegért Fehér Emil. – Megjegyzem, az említett narkotikumból juttathatnál valamicskét nekem is.
    – Veled mások a terveim. Ha már egyszer én keverem a kártyát – kacsintott rá az Úr, és helyet foglalt barátja mellett.
    Nézték a Földet. Tűzijáték itt, ágyúk torkolattüze ott.
    – Ez volna hát a műved. Büszke vagy rá?
    – Eredetileg nem ilyennek képzeltem, fiam, de… a mérleg, ha úgy vesszük, kedvező. Azért meg, hogy az utóbbi időkben romlik, vessetek magatokra. Miért nem fogadtátok el olyannak, amilyennek kaptátok? És amikor szabad kezet adok nektek, miért nem tudtok élni a szabadságotokkal?
    – Már megbocsáss, de – ha igazak a mendemondák – mégiscsak te teremtettél minket. Miért csöpögtettél belénk gonoszságot is?
    – Na, mindent, speciel ne kenjetek rám! A kémiát tőlem kaptátok, de bizonyos reakciókat magatok termeltetek ki magatokból. Féltékenység, irigység, önzés, rosszakarat: ezeket én is tőletek tanultam.
    – Ezt aztán igazán föl se tételeztem rólad – és Fehér Emil vodkával kínálta az Urat, de az eltolta magától az üveget. – Bocs, mindig elfelejtem, hogy absztinens vagy. Szóval ki gondolná, hogy az Isten tanul az embertől!
    – Lájflong lörning. Evvel is én álltam elő nektek a reményteli 21. századotokra. Megjegyzem, az utóbbi idők legígéretesebb ajándéka. Mondhatnám, esély, hogy kikecmeregjetek a galibáitokból.
    És amíg a két öreg elbeszélgetett, Létszy Dóra és Kés Márk eltűnt a felhőszélről.
    Odalent időztek a Földön, jelesül egy Balaton-parti településen, Zamárdi-felsőn, egy ház teraszán. Dóra muskátlikat öntözött, Márk újságot olvasott.
    – Nahát! Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán létezik még nyomtatott sajtó – jegyezte meg Dóra.
    – Íme, a cáfolhatatlan bizonyság! – lebegtette meg a papírokat Márk. – De mi ebben a különös?
    – Hogy mi? Nézd csak a dátumot…!
    Márk visszalapozott az első oldalra: 2036. augusztus 18. volt a bal felső sarokba nyomtatva.
    – Miből kellett volna rájönnöm, hogy eljárt kissé az idő? – zsörtölődött a néhai független kommunikációs szakértő. – Ha körülnézek, minden ugyanolyan, mint amikor… A terasz, a muskátlik, a locsolókanna… Mint amikor utoljára nyaraltam itt. Mikor is? Talán 2007-ben…? Ugyanarról ír az újság most is, mint amikor tegnap, a Szabad Másvilág szerkesztőségében tallózgattam a pesti sajtót: olimpiai hírek, háború Közép-Ázsiában, egymás közti torzsalkodások Magyarországon…
    És beszélgettek volna tovább, csakhogy egy huszonéves nő és egy harmincas éveiben járó férfi vonta magára a figyelmüket. Utóbbi két gyereket próbált éppen elrendezni – nem ígérkezett könnyű feladatnak, mert a nagyobbikkal fociznia kellett volna, amíg a kisebbiket tisztába tennie –, előbbi a konyhában szorgoskodott. Vacsoravendégeket vártak.
    Akik hamarosan be is állítottak, ráadásul rögvest busznyian: negyvenes házaspár három gyerekkel, továbbá egy idősebb pár meg egy láthatóan koros, de jó karban lévő hölgy.
    Dóra és Márk nézte, ahogyan az érkezők összeölelkeznek a háziakkal, aztán ahány ember, annyifelé szóródtak szét a házban, a kertben.
    – Gréti! Hogy állunk a vacsorával? – kukkantott nem sokkal később a ház ura a konyhába, mire magát haragosnak tettetve replikázott az asszony:
    – Te csak a hasadra gondolsz, Marci, abban a kevés időben, amikor nem a focin jár az eszed! Törődj inkább anyukáddal, kíváncsi, milyen eredmények születtek az olimpián…
    Nevezett Marci tehát a korát meghazudtoló küllemű hölgy mellé telepedett, és kezdte sorolni a friss híreket, részletesen kitérve a labdarúgótorna állására.
    Kés Márk elnézte felnőtt fiát, ahogy anyjának, az ő valamikori feleségének magyaráz. Akart nekik szólni, hogy itt van ő is: először azt hitte, azért nem tud odamenni hozzájuk, mert nyolcvanévesen nehezen viszi a lába, amikor rájött: már huszonkilenc éve halott. Hát persze, a felesége újra férjhez is ment időközben – tényleg, Erkel Sándor miért nincs itt? –, és lám, az a középkorú asszony az ő kislánya, Zita immár három gyerekkel… Bökte is volna oldalba Létszy Dórát, eszébe jutott, hogy együtt jöttek, de Dóra a saját lányát, Szilvit figyelte, ahogy az lánya gyerekét pelenkázza.
    Mert Gréti Létszy Dóra és Erkel Sándor első unokája volt, aki huszonnyolc éve, 2008 nyarán született. És a két kicsi: a dédunokáik.
    Kisebbik lányát, Beát, hiába kereste volna Dóra: ő erre a családi estére nem szabadult el Londonból, ahol évtizedek óta élt.
    Késő éjjel aztán, amikor a családtagok nyugovóra tértek a ház különböző zugaiban, Dóra és Márk elüldögélt még a csillagos ég alatt a teraszon, és tücsökciripelés közepette a bentiek szuszogását, hortyogását hallgatta.
    – Szóval a fiam a te unokádat vette feleségül – összegzett Márk.
    – Bizony, bizony – somolygott sejtelmesen Dóra.
    – Ha tudtad, miért nem szóltál?
    – Utánajárhattál volna a dolgoknak. Ugyanúgy, ahogy tettem én is.
    – Megfogadtam, hogy nem nézek előre. Talán ezért nem értem azt se, hogyan kerültem most ide. Nem én akartam jönni…
    – Hát nem is – lépett előre egy mogyoróbokor mögül Fehér Emil. – A dolgot értesüléseim szerint magasabb helyen intézték. De ez tulajdonképpen mellékes. Szóval ez volna az a legendás hely, ahol a gyerekkorod nyarait töltötted. Pontosan ilyennek képzeltem a leírásaid alapján.
    – Leírásaim? Tudtommal soha egyetlen szót sem írtam Zamárdi-felsőről.
    – No lám, a csalfa írói emlékezet… Dehogynem írtál! Először a regényedben, amit nyersfogalmazványban hagytál a gépedben, miután átköltöztél a másvilágra. A barátod, Alda Tamás hozta nyomdakész állapotba. Aztán pedig, igaz, azt már odafönt olvastuk, a másodikban, az Ajtóban is emlegetted két ifjúkori szerelem kapcsán. Az egyik tán Ildikó volt, a másik mintha Márta… Lám, mennyivel pontosabb az olvasói emlékezet a szerzőinél?
    – Akkor azt is mondd el, mit keresünk itt most, 2036-ban!
    – A főnök akarta. Valamikor 2008 táján, talán emlékeztek, a gyerekeitek buliját bámultátok, és meg akarta mutatni nektek, hogy nincs miért aggódnotok. Sőt.
    – Hogy utólag rokonságba kerülünk egymással? Arra célzol?
    – Frászt – mondta Fehér Emil, és rágyújtott. – Arra, hogy beteljesedett az a szerelem, ami bennetek rejlett. Hogy a te Marcid az ő Grétijével – intett a vodkaszagú főszerkesztő Dóra felé.
    Az Úr meg elégedetten nyugtázta a lent történteket, és indult intézni egyéb dolgait.
    Mert az sem volt véletlen, hogy odalenn bóklászott Fehér Emil. Magyarországon tudniillik sehogy sem akartak csillapodni a kedélyek, bár a Jóisten számtalan példát tudott volna fölhozni arra, hogy a 20. század végének, a 21. első harmadának viszályai korántsem voltak előzmény nélküliek a magyar históriában.
    Ki tudja, miért, szerette mégis azt a népet. Régóta szerette, nem csupán akkortól kezdve, hogy énekelni kezdték neki, áldja meg őket jó kedvvel, bőséggel: hasonló kérésekkel fordultak hozzá mások is.
    – Bírom bennük, hogy nem tudják elpusztítani magukat, pedig sokat tesznek érte…
    Az Úr pediglen kiválasztottat keresett, és Fehér Emil személye mellett döntött.
    A főszerkesztőnek persze honnan is lett volna fogalma a merényletről. Csupán arra gondolt, ideje magára hagyni Dórát és Márkot, hadd tárgyalják ki a rokoni szálakat, ő viszont addig körülszimatol kicsit. Körbejárta hát Zamárdi-felsőt, onnan átruccant Budapestre, persze megszomjazott kissé, betért hát egy éjjel-nappal nyitva tartó boltba, hogy szerezzen magának valami nedűt.
    Nagyon meglepődött, amikor a boltos megszólította.
    – Szolgálhatok valamivel az uraságnak?
    – Bocsánat… Ön lát engem?
    – Hát, már megbocsásson, de önt nehéz lenne nem észrevenni. Mintha száz évvel korábbról felejtették volna itt. Ez a szokatlan hajviselet… Ezek a ruhadarabok… Filmforgatásról tetszett érkezni? De pardon! Adhatok valamit?
    Fehér Emil mindenesetre kért egy üveg jó minőségű vodkát, legnagyobb meglepetésére pénzt is talált a zsebében – az Úr figyelme minden szolgáltatásra kiterjedt –, így ki is tudta fizetni (Magyarországon akkor már euróban számoltak), aztán kiment az utcára. Nem lehetett nem észrevennie, hogy az emberek megbámulják. Aztán mennek utána. Aztán körbeállják. Aztán tanítványok szegődnek mellé. De csak akkor fogott gyanút, amikor a másnapi újságok címlapján a saját arcképét látta viszont, és olyasmi címeket olvasott a bulvárlapokban, hogy „Messiás Budapesten”, meg hogy „Eljött a Megváltó”!
    Pedig nem cselekedett semmi különöset, csupán végigsétált a nagykörúton, elballagott a Szabadság térre, hogy egy pillantást vessen a Szabad Ország egykori szerkesztőségének épületére – igaz, addigra az egykori székházból szálloda és konferenciaközpont lett –, továbbá a Lánchídon átsétált a Fő utcába, hogy megnézze egykori börtönét. Véleménye szerint nem csinált semmi különöset, hacsak azt nem, hogy időközben kiürítette a vodkásüveget, és mert jó hangulatba keveredett tőle, hát elmosolyodott:
    – Furcsa, hogy az ember holtában is álmodik. Még hogy megváltó, én… Kissé kapatos volnék én ahhoz. Ráadásul egy megváltó ne dohányozzék – mondta, és rágyújtott.
    Magyarországon 2036-ig kellett várni a Messiás eljövetelére. Vodka- és füstszaga volt.