Negyvenötödik fejezet.
A besúgók

    Amikor már nyomdában volt a Befejezetlen Mondat pénteken megjelenő, 20. száma, egy konkurens lap, amely egy nappal korábban jutott el az olvasókhoz, váratlanul rátámadt. Oknyomozó riportnak látszó szöveggel álltak elő, dokumentum-másolatokkal és képekkel illusztrálták. Ügyesnek tűnt az időzítés: a nyaralók, víkendezők az uborkaszezonban még inkább ki voltak éhezve a szenzációkra.
    Az apropót az szolgáltatta, hogy híre kelt a Kés–Létszy-díj megalakult kuratóriumának, de a tapasztalt olvasó figyelmét nem kerülhette el, hogy már hetek óta gyűjthették az anyagot: ennyi mindent néhány nap alatt lehetetlen lett volna előtúrni.
    A cikk sorra vette a szerkesztőség jelesebb munkatársait, de a történet messzebbről indult: az elődöktől. A terjedelmes írás első részének Fehér Emil állt a középpontjában, sőt nem is ő, hanem az apja, Fehér Elemér, aki családját Budapesten hagyva 1936-ban Madridba indult, hogy részt vegyen a spanyol polgárháborúban. Három évig harcolt a köztársaságiak oldalán, és a rivális lap kiemelte, hogy ott sokakkal megismerkedhetett, például annak a Dombidának a nagyapjával, akinek cége jelenleg egy magyarországi alapítvány kuratóriumában képviselteti magát. Célozgattak hát egyfajta „monarchikus összefonódásra”, amelynek megnyilvánulása az is, hogy vélhetően rejtett csatornákon érkező, külföldi pénzből finanszírozzák a hazai orgánumot, amelynek kiadója egyébiránt – itáliai turisztikai lap mentorának is álcázva magát – immár a régióban is terjeszkedik.
    Idáig jutva a cikkben, Lechniczné letette a lapot, és elgondolkodott, honnan szerezhették az információkat. Az említett turisztikai kiadvány ugyanis még nem jelent meg se Magyarországon, se másutt. Egyelőre csak a laptervek készültek.
    – Hozná-vinné valaki a híreket? – szólalt meg a néhai Tó T. Teriben a valaha ugyancsak oknyomozó újságírással foglalkozó zsurnaliszta.
    De aztán jobban érdekelte, merre kanyarodik az írásmű.
    Fehér Emil életében, akiről a riválisok azt állították, hogy „még holtában is a Befejezetlen Mondat szellemi atyja”, számos további fehér foltot véltek találni a szerzők.
    Először is fejére olvasták bolsevik múltját, amely mindenféle történelmi viharzásokat követően – ezekre részletesen nem tértek ki – abban tetőződött, hogy 1956-ban is mindössze a szocializmus hibáit kívánta kijavítani, nem pedig a rendszert alapjaiban megdönteni. „Tette ezt érthetetlen módon annak ellenére, hogy saját bőrén tanulta meg, milyen volt az a rendszer, amelynek 1951 és 1955 között megjárta a börtöneit is”, kommentálták a történetet a cikkírók.
    „Igaz ugyan”, tűnődtek el – Lechniczné immár kétséget nem ismerően megbizonyosodott arról, hogy a szerkesztőségi közleményként közzétett dolgozat több szerző közös műve –, „hogy bebörtönzött és bebörtönzött között is van különbség, Vácott például Fehér afféle háziszolgaként dolgozhatott a konyhán, és egyike volt azoknak, akik a rabok celláiba napjában háromszor beadták az ételt. Élethosszig tartó barátságok szövődtek ezekben az időkben.”
    Lechniczné emlékezett erre a momentumra: sokszor hallott Emiltől ezekről az évekről. A férfi elmesélte neki, hogy ketten voltak a csajkafelelősök, a társa később a kultúrpolitika irányítója lett egészen a nyolcvanas évekig.
    Az asszony magához kérette Tardó Zsuzsannát.
    – Olvastad? – kérdezte a lányt, aki szemében némi aggodalommal bólintott.
    – Mennyi igaz ebből az egészből?
    – Sok mondatában sok az igazság. Sokban meg szemernyi sincs. Mindenesetre érdekelne egy-két dolog. Kíváncsi vagyok, tudsz-e valamit, hiszen mégiscsak a Szabad Ország történetét kutatod…
    Zsuzsanna a laptulajdonos szemébe nézett.
    – Például a Dombida-vonal igaz. Azt Fehér Emil is említi az első önéletrajzi kötetében. Abban a fejezetben, amelyben a családi hátteréről ír.
    – Azt hiszem, újra kell olvasnom Emil könyveit… Erre a kitételre nem emlékszem. Rendben, ezt a szálat tehát onnan meríthették. Becsületükre legyen mondva, legalább olvasnak memoárokat.
    – És a többi? – kérdezte Zsuzsanna.
    – Ott még nem tartok. Igyál addig egy kávét.
    És olvasott tovább.
    A második rész már kifejezetten a Szabad Országgal foglalkozott. Kiemelték, hogyan alakította át Fehér a szerkesztőséget 1980-as kinevezése után, hogyan gyűjtött maga köré a szakmában még ismeretlen fiatalokat, és… és ekkor robbant a bomba. Hogy a demokratikus ellenzékkel kapcsolatot tartó, de lelke mélyén a rendszerhez hű főszerkesztő elképzeléseibe ugyanis hiba csúszott. Mert az még hagyján, hogy szárnyai alá vette a későbbi nagyvállalkozó későbbi feleségét, aki az idő előrehaladtával férje pénzén maga is laptulajdonossá vált, ugyancsak nem lehet kivetnivalót találni a rendszer és annak ellenzéke között libikókázó újságírók foglalkoztatásában, de az öreg – így nevezték a tanítványok egymás között – azt talán nem sejtette, hogy besúgót is szerződtetett az újsághoz. Olyan valakit, aki rendszeresen jelentéseket küldött tevékenységükről az állambiztonságiaknak. „És ez a jelentgető férfiú, milyen érdekes”, jegyezték meg szerzők, „még ma is magas pozícióban van a hazai sajtóban. És még mindig Fehér Emil hajdani útmutatásainak megfelelően serénykedik.”
    – Vagy Ifire vagy Alda Tomira célozhatnak. Ki másra?
    Addigra persze már mindenki olvasta az ominózus cikket. Dolgozniuk kellett volna ezen a csütörtök reggelen, de a Befejezetlen Mondat szerkesztősége inkább felbolydult méhkashoz hasonlított. Minden zugban a leírtakat tárgyalták, és a pusmogás csak akkor csöndesült, amikor a főszerkesztő vagy a lapszerkesztő tűnt föl a színen.
    – Egykor rendkívüli értekezlet – szólt oda Ifkovics a szerkesztőségi titkárnak. – Hívj össze mindenkit.
    És Aldával együtt fölment Lechnicznéhez, aki addigra már kétszer is, előbb gyorsan, aztán jóval lassabban, végigolvasta az ominózus írásművet. Zsuzsanna akkor már az íróasztalánál ült, és a munkába mélyedt.
    A cikk legutolsó passzusában egyszerűen „besúgók gyülekezetének” titulálták a Befejezetlen Mondat szerkesztőségét. „Régről kiszuperált III/III-asok között a nemzetbiztonsági szakszolgálatok fiatal munkatársai is bújtatott állást kaptak e műhelynek álcázott helyen”, írták. „Azért jut hozzájuk annyi napvilágra sosem került információ a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekből, mert a kapcsolataik révén megnyílnak előttük a titkos archívumok ajtajai. Azért ápolnak belföldön és külföldön egyaránt olyan kapcsolatokat, amilyeneket, mert a múlt nem zárult le. A múlt tovább él. Valaha egymást jelentgették, és most sem tudnak szabadulni se egymástól, se önmaguk árnyékától. Pontosan jelzi az ottani állapotokat a lap címe: Befejezetlen Mondat. Sosem fognak másokról szóló mondandójuk végére érni.”
    Ültek a tulajdonos szobájában, mint húsz-huszonöt éve a főszerkesztő szobájában, csak akkor nem hiányzott még közülük se Fehér Emil, se Létszy Dóra, se Kés Márk. Ültek hárman, ahányan maradtak, és honnan is sejthették volna: együtt vannak most is mind. Mert a néhány nehéz órára csatlakoztak a földiekhez a másvilágiak is. Tehetetlenül ugyan, de mégis.
    Lechniczné volt az egyetlen, aki megérzett valamit.
    – Nem hiszitek el, srácok – furcsa volt ezt a régi szót hallani a tulajdonos szájából –, de én bizony néha-néha érzem, hogy Emil a közvetlen közelemből figyeli, mit csinálok. Néha vezeti is a kezem a másvilágról. Pedig hány éve nincs már közöttünk? Tizennyolc?
    A másik kettő csak hallgatta a tulajdonos tűnődését.
    – Na, vágjunk bele.
    Az asszonynak össze kellett szednie magát, mielőtt hozzákezdett.
    – Az rendben, hogy Emilt ennyi esztendővel a halála után is támadják. Nem hinném egyébként, hogy védelemre szorulna. Bármennyre is szeretném, hogy másként legyen, ő a múlt. Nekünk viszont itt a jelen. És ha most nem öntünk tiszta vizet a pohárba, ebből a slamasztikából nem tudunk kikecmeregni. Tehát megkérdezem: van valamelyikőtöknek valami mondandója?
    Alda az asztalon heverő újságokat igazgatta, Ifkovics az ablakon bámult kifelé.
    – Igaz vagy nem? Ezt kérdezem – szólalt meg újra Lechniczné.
    Ifkovics szólalt meg elsőként.
    – Nézd, Teri! Miután én főszerkesztő lettem 98-ban, átvilágítottak. Amikor a minisztériumba kerültem 2002-ben, még alaposabban. Mit kell még bizonyítanom? És Tomi is átesett az átvilágításon – vetett egy pillantást barátjára. – Tíz évvel a rendszerváltás után minden szerkesztőnek utánanéztek.
    Ekkor szólalt meg Alda.
    – Volt az az emlékezetes 1994-es törvény. Akkor még együtt dolgoztunk… Annak a folyományaként jött létre ama III. sz. bizottság, amely ellenőrizte az „egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyeket”, ha jól emlékszem a megfogalmazásra. Nos, 2001 őszén kaptam tőlük egy ajánlott levelet. „SK” felbontásra. Veron rémülten telefonált rám, hogy valami ijesztő levelet hozott a postás, igyekezzem haza. Először láttam megijedni a feleségemet. Arról értesítettek, hogy a bizottság zárt ülésen határozatot hozott rólam. Őrzöm otthon a levelet. És megállapították, hogy törvénybe ütköző tevékenységet nem végeztem. A törvényben megjelölt szervezeteknek tagja nem voltam. Mi kell még, Teri, 2008-ban?
    – És te? – kérdezte vissza ekkor a tulajdonost Ifkovics.
    – Nos, engem a közgázon megpróbáltak beszervezni. Akkor végeztem, amikor a Charta ’77 körül voltak mozgolódások. A fiatal értelmiségről kellett volna jelentenem. Megfenyegettek, hogy nem kapom meg a diplomámat, ha nem működöm együtt.
    – És?
    – És? Igazuk lett. Valóban nem kaptam meg a diplomámat. Csak három évvel később, 1980-ban. Akkor hívott Emil a Szabad Országhoz. Elmondtam neki, kit vesz a lapjához.
    – Mit szólt?
    – Azt, hogy pontosan tudja, ki vagyok. Az írásaim színvonaláért hívott, nem azért, mert nemet mondtam a hatalomnak. Tehát szavunkat adjuk, hogy egyikünk sem. Így van?
    És mert a két férfi is bólintott, Lechniczné nyugodt szívvel mondhatta.
    – Tudtam. Zsuzsanna már anyagot gyűjt a válaszcikkhez. Azt csak olyan írhatja, aki életkorától fogva nem lehet érintett. Egyébként meg hamarosan egy óra, mehetünk értekezni. Nézzük onnan a dolgot, hogy minden reklám reklám.
 
(folyt. köv.)