Nyolcadik fejezet.
Szerelmi szálak

    Halottak napján – abban az évben szombatra esett – Késnére rászakadtak a háztartás munkálatai, így csak alkonyattájt ért ki a rákoskeresztúri temetőbe. Legnagyobb meglepetésére férje sírján több csokor friss virágot talált: szerette volna tudni, kik hozták, de a megemlékezők személyéről nem árulkodott semmi. Az asszony szívét mindenesetre melegség járta át, néhány perc elteltével aztán, mert félt a sötéttől, megsimogatta a márványlapot, ahogyan férjétől annyiszor látta, és távoztában elhatározta, tavasszal letisztíttatja az itt-ott megtelepedett mohát, penészt.
    Vasárnap este, Akarattyáról hazaérvén, Lechniczné éppen elnyújtózott a fürdőkádban, amikor férje rányitott. Árpád tett-vett, mintha csak borotvakészletét rendezgetné, aztán váratlanul megkérdezte:
    – Mondd, Teri! Régen, úgy értem, még az én időszámításom előtt, volt köztetek valami Aldával?
    Lechniczné néhány pillanatig szóhoz sem jutott a csodálkozástól.
    – Ez a badarság meg miről jutott az eszedbe?
    – Ó, félre ne értsd, csak… Csak köztetek minden olyan magától értetődő. Ahogyan például nyugtatgatott, amikor kiabáltál avval a fafejű Ifkoviccsal.
    – Bocs, Tivadar sok minden, de nem fafejű. Vagy legalábbis nem mindig az.
    Lechnicz Árpád vágott egy grimaszt, és behúzta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, nem sejtve, hogy felesége utánanéz, és nagyon-nagyon halkan, hogy még a törülközők se hallják, azt mondja:
    – Adódna pedig, én jó uram, akire joggal lehetnél féltékeny.
    És Lechnicz Árpádné született Tóth Teréz lehunyta szemét, és hagyta, hogy a fürdőkádban elnyomja az álom.
    – Miért nem vallod be neki, husikám? – kérdezte tőle néhány perccel később, valahonnét a mosdókagyló tájékáról Létszy Dóra. – Tudta mindenki! Tudta szerintem Árpád is, amikor udvarolni kezdett neked, csak tapintatból nem hozta szóba sosem.
    – Hány év is volt köztetek? – szólalt meg illemtudóan a tükör felé fordulva Kés Márk, akinek a hangjából némi somolygás szűrődött ki. – Harminc? Nem is sok. Egyébként akarsz vele beszélni?
    És akkor, amíg Lechnicz Árpád odakint várakozott, hogy bejusson a fürdőszobába, odabent cigarettafüst keveredett szappanillattal, és a fogasra vetett hálóinget otthonos mozdulattal tolva félre Fehér Emil lépett elő. Lechnicz Árpádné nagyot sóhajtott álmában.
    – Szervusz, Teri. Nem bánom, ha nem titkoljuk tovább. Mennyi volt az életünkből? Nyolc év? Márk a lényegre tapintott: valóban nem is olyan sok…
    – Magamtól soha nem hagytalak volna el, Emil.
    – És? Mit kezdtél volna egy hetvenes vénemberrel, ha mellettem maradsz? Egy ideig még ápolsz, aztán… aztán eltakarsz. A huszonnegyedik órában jártál! És ott sertepertélt körülötted Árpád, láttam! Gyerek nélkül élted volna le az életed? Jobb így.
    – Nekem eszembe se jutott, hogy elcsavarjam annak a sármos, ötvenes pasinak a fejét, aki valaha voltál. Csak elbűvöltél. Eleinte meg se mertelek szólítani.
    – Remekül írtál, Teri. A többiről meg azt hittem, ajándék. Bár húsz évvel fiatalabb lettem volna! Vagy csak tizenöttel, mint Árpád…
    Ekkor Kés Fehér Emil vállára tette a kezét, hogy ideje indulniuk, Létszy Dóra pedig megnyitotta a csapot, mert a fürdőkád vize jócskán kihűlt. Árpád a csobogásra nyitott be, jönne ki végre az asszony, szívesen lezuhanyozna ő is.
    – Mi ez az égett szag? Csak nem gyújtottál rá titokban? – aztán választ sem várva fölvette a földről, és felesége felé nyújtotta a hálóinget.
    Odafönt Létszy Dóra az egész éjszakát végigbeszélgette Kés Márkkal. Amíg odalenn jártak-keltek, soha nem mondta ki: ha nincs Erkel Sándor, a közlekedési mérnök, akinek széles hátán már ismeretségük első percétől fát lehetett vágni – és akihez Dóra még egyetemistaként ment férjhez –, ha nem jön gyors egymásutánban a két kislány, ki tudja, mi lehetett volna a kölcsönös rokonszenvből… Akkoriban persze Kést sem kellett félteni: Dórának, akit Márk beavatott szerelmi ügyeibe, sűrűn kellett új női nevet megjegyeznie. A szerkesztőségben persze mindenki összeillő párként könyvelte el őket, de különösebben senki nem foglalkozott velük. Sokkal érdekesebbnek látszott, hogy a főszerkesztő kikezdett egy kolleginával – vagy a rosszmájúak szerint fordítva –, bár a nyolcvanas évek Magyarországán a magánügyeket elhomályosították a közügyek.
    Vasárnap éjjel az olvasmányjegyzék végére ért Késné. Abban a néhány napban, amíg végigbogarászta az utóbbi két évtized történéseit, persze férje elfogult értelmezésében, több hullámban törtek rá az emlékek: ahogyan gyerekkori barátságuk egy balatoni nyáron szerelemmé minősült át. Eszébe jutott az esküvőjük előtti, hónapokon át tartó kialvatlanság, emlékezett a gyerekek születésére, mindenre, ami történt velük és körülöttük. És csak most vette észre, mi mindenről nem volt sejtelme sem: mennyi önfegyelemmel viselte Márk a világot a Szabad Ország többszörös átalakulása idején, egészen addig, amíg a kilencvenes évek végén megvált a szerkesztőségtől, amely persze jó ideje nem hasonlított arra, amelyhez valaha ezer szállal kötődött. Azt is most tudta meg, hogy férje már korábban ott akarta hagyni a lapot, csak magától képtelen volt rá. És most bizonyosodott be az is, amit Késné régóta gyanított: férje sosem heverte ki a történteket. Késné eltűnődött, hogy abban az évben, 1999-ben, amikor megszületett Marci fiuk, milyen lidércekkel küzdött a kétszeres apa.
    Hétfő délelőtt Lechniczné a szobájába hívta Tardó Zsuzsannát.
    – Szívesen elolvasom, hol tart a cikkével, ha az segít – kezdte a beszélgetést, ám nagy meglepetésére a lány zavarba jött.
    – Köszönöm, de… de nincsen még olvasható állapotban. Inkább kérdeznék még, ha lehet.
    Lechniczné legszívesebben rágyújtott volna.
    – Tó T. Teriről például lehet? – kérdezte, és csak akkor folytatta, amikor Lechniczné bólintott. – Megszereztem CD-n az 1994 és 2003 közötti számokat.
    – A korábbi évfolyamok tanulságosabbak… De azokhoz könyvtáraznia kell – mosolygott Lechniczné.
    – Persze, persze – hagyta rá Zsuzsanna. – De néhány cikket megtaláltam.
    – Azok már a végjáték megnyilvánulásai voltak. Kilencvennyolcban ugyanis eljöttem a laptól.
    – Megyek majd könyvtárba, de addig is… Segít? Nehezen igazodom el az évszámokban.
    – 1980-tól állok rendelkezésére, ha megfelel. Akkor kerültem a laphoz. Nem sokkal korábban lett új főszerkesztő, Fehér Emil szerintem sajtótörténeti személyiség, esetleg nézzen utána. Ő hívott. Olvasott tőlem valamit, és egyszerűen rám telefonált, hogy lenne-e kedvem náluk dolgozni. A maga hőse két évvel később érkezett, a diplomáján meg se száradt még a tinta. Egyébként nem egyedül jött, Fehér ugyanis igyekezett olyanokat verbuválni össze, akik, hogy is mondjam, friss szemmel látják a világot. Mármint ahhoz képest, ahogyan akkoriban volt szokás látni. Akkor jött Alda Tomi, Márk gyerekkori barátja. Jött egy műegyetemista lány, Létszy Dóra… Már meghalt. Meg nálunk kezdett egy mostani kiskirály, nevezett Ifkovics Tivadar is, megjegyzem egy időben főszerkesztőként is jegyezte a Szót… Tudta, hogy az olvasók így becézték? Szép idők voltak. Különösen nyolcvanhat és kilencven között, tudja, abban a „már nem, még nem” állapotban szinte mindent meg lehetett írni, de az indulatok még nem szabadultak el. Fehér Emilt egyébként valószínűleg éppen ezért mentették föl még a választások előtt; sok ellenséget szerezhetett magának. Dóri három évre rá halt meg rákban, 98-ban lett Ifi a főnök, de azt én már nem vártam meg. A maga jelenlegi szerencséjére akkor alapítottuk a céget. Egy évre rá Márkot kirúgták, akkor jött ide háttéranyagokat írni. Ifi húzta a legtovább: 2002-ben aztán kinevezték főosztályvezetőnek a kulturális minisztériumba, Alda történetét pedig módjában áll majd személyesen tőle megtudakolni, ha jók az információim. Tamás mintha említette volna a délutáni programját…
    Ezen hétfőn – mivel a Szabad Másvilág szombaton és vasárnap nem jelent meg – a lap harmadik oldalán Fehér Emil jegyzetét közölte. „Csókolom”, e szóval kezdődött az írás, és Fehér elődjét üdvözölte benne, aki – meglehetősen szép kort megérve – éppen azon a hétvégén érkezett meg közéjük, odaföntre. A főszerkesztő, anélkül, hogy bárkivel előzetesen megbeszélte volna, annak rendje s módja szerint bejelentette, hogy lemond posztjáról, fölajánlva azt egyúttal annak, akit megillet: az alapítónak, akit akkor nyugdíjaztak, amikor őt a helyére kinevezték. A munkatársak közül sokan csak a délutáni lap megjelenésekor értesültek a várható személycseréről.
    Aznap délután Tardó Zsuzsanna ismét a Duna-parti presszóban találkozott Alda Tamással. A férfi egy noteszt nyújtott át a lánynak.
    – Ezt miért kapom? – kérdezte a lány, aki a hűvösre fordult időben ezúttal nadrágkosztümöt viselt.
    – A múltkor rémület fogott el, hogy előbb-utóbb fölemészti a presszó teljes szalvétakészletét, ha nincs hová jegyzetelnie.
    Zsuzsanna elmosolyodott, aztán minden udvariaskodás nélkül az utóbbi negyedszázadról kezdte faggatni a lapszerkesztőt.
    Fehér Emilt körülbelül ugyanezekben a percekben hívta elődje, és udvariasan megköszönte a lovagias gesztust.
    – Ha nem haragszik, nem élnék a lehetőséggel. Megszoktam, hogy szemlélődő életmódot folytatok: nem számítottam rá, hogy itt is folytathatom. Tudja, öreg fejjel már nem hittem semmiféle mennyországban – mondta az idős hölgy. – Se lent, se fönt. Na, szóval maradjon a maga története az újság, kedves Emil. Borítsunk fátylat a múltra.
    Aznap késő este Alda felesége, ahogyan lefekvés előtt mindig, az előszoba megszokott sarkába tolta lányuk kerekesszékét, férje zakóján hosszú, szőke hajszálat talált. Ha a kabátján találta volna, az asszony fejében talán nem fordul meg semmi.