Ötödik fejezet.
Szaporán változó címek

    – Képzeld, Tomi, Dórával álmodtam az éjjel – sóhajtott a telefonba Késné.
    Minden nap beszéltek telefonon. Többnyire a régi barát hívta az özvegyet, segíthet-e valamit, bár tudta, minden alkalommal udvarias visszautasításban lesz része. Olykor-olykor Alda is mondott egy-két szót magáról.
    – Engem meg megkeresett egy fiatal újságíró, mesélnék-e neki Márkról. Azt mondja, olvasta a cikkeit. De előbb mondd te az álmot.
    – Hát hogy állok egy hegy tetején, de a hegy nagyon süppedős, nem is kő, hanem valami puha anyag, egyre mélyebbre süllyedek benne, és akkor eszembe jut, hogy csak úgy menekülhetek meg, ha mindent elégetek magam körül. Gyufát keresek a zsebemben, éppen meggyújtom, amikor ott terem Dóra és elfújja a lángot. Arra ébredtem, Tomika, hogy a nagy melegtől kiver a víz. Tudod, napok óta Márk papírjait pakolom.
    Késnének aznap délutánra harminckilenc háromra szökött föl a láza, pedig nem szokott belázasodni. Csak feküdt és bóbiskolt.
    Ugyanebben az időben Tardó Zsuzsanna bérelt, másfél szobás lakásában ült notebookja előtt, és egy jó címen törte a fejét. A hordozható számítógépet szüleitől kapta munkába állása örömére, a lakás bérleti díját azonban, megállapodásuk értelmében, neki kellett előteremtenie, miként megélhetése költségeit is. A lány teljességgel méltányosnak találta az egyezséget. Kiszámolta, hogy a TTT Kft.-től származó bevétele éppen elegendő rezsire, ennivalóra, olykor-olykor a szükséges szakirodalomra, ha pedig találna magának némi pluszmunkát, abból futná erre-arra… Most azonban teljes figyelmét a készülő cikk kötötte le.
    Alda elbeszéléséből arra következtetett, ha valóban föl akarja göngyölíteni, miért kellett Kés Márknak 2007-ben meghalnia, vissza kell göngyölítenie a szálakat a múlt századba, sőt nem csupán a kilencvenes, hanem a nyolcvanas, esetleg a hetvenes évekig. Evvel az erővel akár Árpád vezérről is írhatnék, gondolta, de aztán vállat vont, és leírta a cím legelső változatát: AKI MÁR ÉLETÉBEN TETSZHALOTT VOLT. Visszafelé megy majd az időben, szólalt meg benne a szerkesztő, először kerekít néhány hangulatfestő mondatot a temetésről, aztán – ekkor már drámai szófordulatokat is alkalmazva – a sajnálatos halálesetről számol be, a családjában előfordult már agyvérzéses eset, a maga tapasztalatából is hozzá tud tehát tenni a sztorihoz. Lepötyögött néhány szót: négy ujjal gépelt.
    Megállt, visszatért a cikk elejére, és kijavította a címet. EGY FÉRFI, AKINEK AGYÁBA KERGETTÉK A VÉRT. Tardó Zsuzsanna hajnalra már a hetedik címnél tartott, viszont – szóközökkel együtt – még háromszáz karakternél sem.
    Hajnalra Magyarország fölött kisütött a nap.
    A tízmillió lakosnak sejtelme sem volt arról, hogy a ragyogó időt egy csaknem tizenöt éve halott asszonynak köszönheti. Létszy Dóra vonszolta el ugyanis Kés Márkot a felhő széléről, mondván, ideje már berendezkednie új – és immár valóban végleges – állomáshelyén, ráadásul nem ártana, ha találkozna mindazokkal, akik ugyancsak részesülni kívánnának a viszontlátás öröméből. A néhai független kommunikációs szakértő hagyta magát meggyőzni. Találkozott hát az egykori mezőgazdasági riporterrel, a karikaturistával, futólag a sportújságíróval. Találkozott a szerkesztőségi kézbesítővel, aztán a néhai főszerkesztő-helyettessel, akitől ugyan tartott valaha, de később kiderült, hogy a tisztességéhez sosem férhetett kétség. Összefutott a mogorva külpolitikai szerkesztővel, a fotóssal, sőt még valamikori közvetlen felettesével, a kissé gyámoltalan, de jóindulatú belpolitikai rovatvezetővel is. Most vette csak észre – odalenn, a folytonos rohanás közepette ez sosem gondolta végig –: időközben szerkesztőségnyi kolléga költözött át a másvilágra.
    – Akkor hát? Beszállsz? – mosolyogtak rá többen is, aztán vállon veregették, és Kés nem értette a kérdést.
    Létszy Dóra szája szögletében is ott bujkált a nevetés.
    – Azt kérdezte tőled mindenki, Márkocska, hogy beszállsz-e! Miért nem válaszoltál nekik? – nézett rá Dóra naplemente idején, amikor kissé elcsöndesedett körülöttük a nyüzsgés.
    – Hogy beszállok-e? Azt senki nem mondta, mibe – ütközött meg Kés Márk az újbóli fölvetésen.
    – Hát ide – és régi kolléganője nyomdafestéktől illatozó újságot húzott elő a háta mögül. – Ide. A Szabad Másvilág legfrissebb példánya. Délutáni napilap.
    Tardó Zsuzsanna már délben bekopogott a TTT Kft. ügyvezető igazgatójához, Lechnicz Árpádnéhoz, de az asszony éppen telefonált, ezért csak intett neki, hogy jöjjön vissza később. Ifkovics ebédidőben tudott néhány percet szakítani arra, hogy fölhívja egykori munkatársát.
    – Teri – közölte a maga határozott modorában, – nincsen ez így jól. Mondd el, mi a bajod.
    – Tudod te azt jól, Ifi – válaszolta a néhai Tó T. Teri. – Vacakul viselkedtél. Tudod te is, ezért hívogatsz. Régen is vacakul, azóta is, folyamatosan. Mindig. Egészen mostanáig, amikor már nem javíthatsz. Ez a baj veled, Ifi. És most, ha akarod, leteheted a telefont, többé sosem kell szóba állnod velem. A folyó ügyeinket pedig, ha ugyancsak akarod, tekintsd lezártnak. Végtére is megtehetsz velem is bármit.
    Ifkovics sokáig hallgatott a vonal másik végén.
    – Így nem lehet beszélgetni. Látnom kell hozzá a fizimiskádat.
    – Csakhogy én nem akarok veled kettesben találkozni. De ha elhívod Aldát, egyszer még, utoljára, megpróbálom elmondani. És… és sajnálom, hogy Dórát már nem hívhatjuk.
    Így történt, hogy Ifkovics Tivadar minisztériumi főosztályvezető a legközelebbi hétvégére balatoni nyaralójába invitálta Lechnicz Árpádné ügyvezető igazgatót és Alda Tamás lapszerkesztőt családostul, hogy megbeszéljék mindazt, amiről hosszú ideje hallgattak, és végre tiszta vizet öntsenek a pohárba.
    Késnének délre valamelyest lement a láza, ám késő délutánra újból fölszökött, addigra ráadásul arcüreggyulladás is párosult hozzá. Ezt a házorvos állapította meg, aki időközben – a páciens határozatlan hangon elrebegett igényére – házhoz ment. Késnek szerencsére fogalma sem volt odafönn arról, hogy felesége ágynak dőlt: aggódhatott volna az elérhetetlen távolból gyerekeiért, akikért egyébként nem szükségeltetett, mert a kamaszlány rendkívüli helyzetekben már eddig is gondoskodott öccséről. Késné magas lázát azonban estére sikerült lenyomni, arra kérte tehát a fiát, hozza be azt a füzetet, amely a dolgozószobában, az íróasztalon hever.
    – Vagyis a papáét – javította ki a kisfiú.
    – Meg ha egy ceruzát is lennél szíves – engedte el füle mellett másodszülöttje megjegyzését az anya. Így aztán néhány perc elteltével, kissé kóválygó fejjel bár, de Késné tovább olvasta az olvasmányjegyzéket, amelyet férje a hetvenes évek közepétől vezetett. Ismerték már távolról egymást, de akkoriban még mindketten más-más oldalán tettek romantikus sétákat holdfényes vízpartokon, révedt el Késné néhány pillanatra emlékeiben, talán csak a láz, hessegette el aztán a fölbukkanó képeket, olvasott hát tovább, majd észre se vette, hogy kihull kezéből a füzet, miközben azon tűnődött, esküvőjük idején tulajdonképpen tisztában volt-e avval, kihez is megy férjhez. Alda Tamás hívása bódult félálomból ébresztette.
    – Ágynak dőltem, Tomi – tájékoztatta szűkszavúan az asszony. – Most beszélj inkább te.
    Alda tehát, egyebek között, beszámolt Ifkovics meghívásáról. És mert Késné hallgatott, a régi barát hosszasan fejtegette, hogy szerinte lelkifurdalás gyötri a főosztályvezetőt, mi más válthatta ki a hirtelen nekibuzdulást, netán korábbi bűneire remél tőlük föloldozást, bár – morfondírozott Alda a telefonban, miközben Késné néha rekedt hümmögéssel jelezte, hogy figyel – ami történt, megtörtént. Hallgatva a monológot, Késné szétmorzsolt egy könnycseppet hőemelkedéses szemében, de Alda erről nem szerezhetett tudomást.
    Tardó Zsuzsanna pedig immáron második este birkózott nehezen készülő cikkével – pillanatnyilag a MIÉRT HALNAK KORÁN A MAGYAR ÚJSÁGÍRÓK? címnél tartott –, igaz, most volt mit írnia. Délután ugyanis bejutott főnökéhez.
    Lechniczné, akit fölvillanyozott Ifkovics meghívása, beszédes kedvében volt, ráadásul szíve mélyén rokonszenvesnek találta a lányt. Az asszony adott az első benyomásra: amint meglátta, fiatalkori önmagára emlékeztette, azért is vette föl Zsuzsannát néhány nappal Kés halála után. Egy ismerős munkaerő-közvetítő ajánlotta: „a jelölt kiváló kondíciókkal rendelkezik ahhoz, hogy megfeleljen a káefté igényeinek, ha már a nagy tapasztalatú előd, fájdalom, kiesett”, nyilvánította egyúttal őszinte részvétét a fejvadász. Amikor tehát a lány bejött hozzá, és némi udvariaskodás után célzott rá, nemrégen véletlenül olvasta egy sajtótörténeti jelentőségű visszaemlékezésben, hogy főnöke valaha együtt dolgozott elődjével a legendás Szabad Ország szerkesztőségében, Lechniczné intett neki, hogy foglaljon helyet.
    – Szóval élő legenda lettem – jegyezte meg észrevehető keserűséggel Lechniczné, és e percben megint szívesen rágyújtott volna. – Ahhoz még nem vagyok elég öreg; nem gondolja?
    – Cikket írnék Kés Márkról. – Tardó Zsuzsanna maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy rögtön a lényegre térjen. – Nem haragszik meg, ha azt mondom rá, allegorikus alak? Jó tollú, jó szemű, de született vesztes.
    – Nem haragszom, maguk viszont könnyen ítélkeznek. Egyébként Márk is gyakran elmélkedett arról, hogy felnőtté sose váló nemzedékhez tartozunk. És ő is a szüleink generációját okolta a saját sikertelenségünkért. Csak ő háborúból, ötvenes évekből, ötvenhatból vezette le a kötelező bukást, maguk meg abból, amit előszeretettel neveznek szocializmusnak, sztálinista diktatúrának, Rákosi- meg Kádár-rendszernek, mit tudom én, mi mindennel címkézik még föl az életünket.
    – Késnek nem volt tapasztalata abban, hogyan kell rendszert váltani – jegyezte meg Tardó Zsuzsanna.
    – Mintha csak Márkot hallanám. Szerinte pedig apáink nem tudtak forradalmat csinálni. Na, majd maguk tudni fognak. Egyébként tisztában van avval, hogy ha róla beszél, rólam is beszél?
    Ült két nő, két nemzedék egy belvárosi irodaház ötödik emeletén, és magukban mindketten azon tanakodtak, mit mondhatnak úgy a másiknak, hogy az vérig ne sértődjék.
    Létszy Dóra is ücsörgött éppen Kés Márkkal egy égi kávézóban, amikor véletlenül Fehér Emil telepedett az asztalukhoz.
    – Na, Dórácska? A szabadságnak lassan vége, kislány? – szólt oda Dórához, akit hol tegezett, hol magázott, attól függően, hogyan tartotta kedve. Aztán Késhez fordult. – És? Üdvözölhetünk új kollégát szerény szerkesztőségünkben?