Ötvenegyedik fejezet.
A lista

    Szeptember első hétvégéjére Ifkovics János meghívta magához az öccsét és a fiát. Kényelmesen berendezkedett addigra a csikériai házban: amit el kellett végezni, abban segítettek a rokonok, ami meg az ő tudásukat is meghaladta, abban pedig a helyi hozzáértők. Még jól is jött a falunak, hogy akadt egy ügy, amiért össze lehet fogni. Egy helyen ázott a tető, azt befoltozták, ha viszont már ki kellett meszelni a konyha mennyezetét, hát azt mondták, különben sem ártana egy tisztasági festés, azt egy ismerős szakember egy hétvégén jutányosan megcsinálná. Két és fél nap alatt végzett, ráadásnak az ajtókat is lemázolta tokostul.
    – Vagy a fővárosi árak rugaszkodtak el a valóságtól, vagy az itteniek fölött járt el az idő – gondolta magában az újdonsült falusi, amikor kifizette a szinte jelentéktelenül csekély összeget. De aztán rájött, hogy az árban benne foglaltatott a földinek tett engedmény is.
    A kertben, a hátsó traktuson meg az asztalosnak és a lakatosnak akadt tennivalója: valóságos kutyakisváros alapjait fektették le, amikor kialakították az ösvényeket a farm jövendő látogatóinak, kerítést építettek, végül ólakat – egyelőre persze keveset, de gondolva az esetleges bővítésre is –, mert már mindenki kíváncsian várta, mikor érkeznek az első lakók.
    Augusztus végére be is népesült a birodalom. Elsőre négy vizsla költözött be: két nőstény és két kan, természetesen különböző almokból.
    Addigra Ifkovics János vásárolt egy kisteherautót. Igencsak kedvező áron, szüksége pedig meglehetős kerekedett rá, hiszen mostantól sokat kellett jönnie-mennie, szállítania. Avval vitte haza a vizslákat is Szegedről, Békéscsabától, Makóról. Azt tervezte, évről évre fejleszti a farmot, először kitanulja a vizslák lélektanát, aztán a következő ősszel ismerkedni kezd a pulikkal. Utána meg tán a komondorokkal. Messzebbre egyelőre nem nézett.
    Működni látszott a világ körülötte. Sokat dolgozott ugyan, de esténként ismeretlen fáradtság fogta el, és ez kellemes érzésekkel töltötte el.
    – Lám, ez sem volt haszontalan nap –, mondta, miután megetette a kutyáit, és elvonult ő maga is. Valaha ilyenkor egy italt töltött magának, aztán újabbat és újabbat, most azonban inkább föltett egy lemezt, az szólt lefekvésig. Amikor például Szegeden járt a kutyákért, beszerezte Savanyú Henrik legfrissebb CD-jét, az utóbbi estéken annak a dallamfoszlányai szűrődtek ki a kutyás Ifkovics – így kezdték megkülönböztetni őt a környéken – házának nyitott ablakain.
    Ebbe az egyre kiegyensúlyozottabb légkörbe érkezett meg szombat reggel az öcs feleségével egyetemben. A házavatóra egy hűtőszekrényt hoztak, hangsúlyozva, hogy nem a gazdára, hanem kifejezetten a kutyusokra gondoltak, amikor vették. Persze aztán a dolgok másként alakultak, mert az új frizsiderre az első este azonmód szükség lett, hiszen a családi összejövetel maradékai nem fértek el János ósdi hűtőjében.
    John Ivcovich vasárnap délelőtt érkezett: csak reggeltől estig tudott elszabadulni. Ráadásul nem egymagában toppant be. Ezen a főszerkesztő nem csodálkozott, elvégre ő már tudta, hogy az unokaöccse és a Befejezetlen Mondat újságírója között egyre szorosabb érzelmi szálak szövődnek, annál inkább meglepődött az újdonsült kutyatenyésztő a szemrevaló teremtésen. Az ifjú tűzoltó pedig – ez keltette a jelenlévők körében a legnagyobb ámulatot – úgy mutatta be apjának Tardó Zsuzsannát, mint leendő jövendőbelijét.
    A tréfán az első pillanatban Zsuzsanna is elnevette magát, de aztán ráérzett, hogy a fiú nem viccnek szánta a megjegyzést. Ebéd után, amikor kimentek játszani a kutyákkal, szinte csak félvállról, meg is kérdezte:
    – Komolyan gondoltad?
    – Mit? – kérdezett vissza John, bár pontosan tudta, mire gondol Zsuzsanna. A tűzoltók semmit nem tesznek elhamarkodottan.
    – Hát… amit apádnak mondtál. Amikor bemutattál neki. Tudod te azt jól.
    John Ivcovich apai ágról magyar származású, amerikai állampolgárságú tűzoltalmi szakember pedig ott, Magyarország déli határszélén egy kis faluban letérdepelt egy Balaton-felvidéki lány előtt, és 2008. szeptember 7-én, vasárnap – bár az órát egyikük sem nézte meg – 13 óra 45 perckor azt kérdezte:
    – Lennél a feleségem?
    Még szerencse, hogy a többiek a ház tornácán ejtőztek ebéd után, mert különben a hátsó traktuson olyan, Csikérián illetlennek számító jelenetnek lettek volna szemtanúi, amelynek láttán még a négy vizsla is tapintatosan elfordult.
    A fiatalok menyasszonyként és vőlegényként köszöntek hát el a rokonságtól. John az utolsó pillanatban azonban még egy borítékot nyomott az apja kezébe.
    – Mondtam, beszállnék a vállalkozásba. Neked biztosan van könyvelőd, intézd el vele, hogy bevegyen az üzletbe! Ez a kezdeti hozzájárulásom az alaptőkéhez – és Jánosnak szólni sem volt ideje, Johnék szolgálati kocsija mögött már csak a délvidék pora kavargott.
    Tivadarék csak késő este indultak haza: Gizus el akart még menni a hatórás misére, aztán vacsorára is ott ragadtak. Hiába siettette a főszerkesztő az asszonyt, mondván, rengeteg a dolga másnap, Alda Tomi több hétre kiesett a benti munkából, neki kell pótolnia, bár tud a szerkesztő otthon is dolgozni a cikkekkel, de az mégis más, mint amikor a szomszédból szólhat oda neki evvel vagy avval az aprósággal.
    Ezt Gizus is méltányolta. Ő is gyakorta föltűnt az utóbbi napokban Aldáék Logodi utcai lakásában – nem esett messze a Krisztina körúti szeretetotthontól –, hogy segítsen Veronnak és Kisveronnak. Persze csak addig, amíg a családfőre nem számíthattak a mindennapos teendőkben. És közben a két nő között mintha, hosszú-hosszú évek kihagyása után, rokonszenv kezdett volna kialakulni. Vagy nem is az, inkább kölcsönös megbecsülés. Eleinte csak a legégetőbb dolgokról beszéltek: főként a Kisveron körüli tennivalókról, de aztán szóba jött, hogyan is volt ez a születése körül, amaz kiskamasz korában, és ekkor óhatatlanul említeni kellett a körülményeket. És mivel Kisveron 1991-ben született, elkerülhetetlenül érintődtek világnézeti különbségek. És csodálkozva vették észre mindketten, nem is olyan távoliak egymástól az elképzeléseik Magyarországról, csak a célokig vezető utak különböznek.
    Amíg tehát Veron a könyvén dolgozott, Gizus vitte le Kisveront és Elemózsiát sétálni.
    Mert Veron bizony belekezdett a rendszerváltásról szóló interjúkötetbe. Fél-félnapokra is eljárt hazulról, hogy beszéljen a közelmúlt formálóival. Még szerencse, hogy az utóbbi napokban a férje otthon időzött: ugyan begipszelt lábával feküdnie kellett, ám Kisveron mégsem maradt egyedül.
    A tizenhét éves lánynak hangját sem lehetett hallani. Szokásához híven az ablak mögött üldögélt szótlanul: idegen létére Gizus volt az egyetlen mindannyiuk között, aki tudta, hogy Kisveron, ha akarna, meg tudna szólalni, csak ahhoz olyan megrázkódtatásnak kell érnie, mint amikor apját látta elesni a zebrán.
    – Akkor inkább hallgasson – gondolta magában a mélyen hívő asszony. – A némaság nem árt senkinek, csak a családot ne érje baj, amíg az Úr valamelyiküket magához nem szólítja. De ez, bizakodjunk, még messze van – vélekedett Gizus, és ösztönösen keresztet vetett, aztán összeütött némi gyors vacsorát a családnak, mielőtt elköszönt volna.
    Egyedül Ifkovics Tivadar zsörtölődött, hogy a felesége újabban egyre későbben jár haza.
    Bár, ami őt illeti, mostanában a szokottnál tovább maradt bent ő is. Amit eddig a lapszerkesztő végzett, az most az ő nyakába szakadt: a címlaptervtől – persze telefonon konzultáltak napjában többször is – az imprimatúráig.
    Fölvetődött ugyan, hívjanak külső segítséget erre a – remélhetőleg csak – hat lapszámra, amíg Alda ágyhoz van kötve, de aztán a tulajdonossal abban maradtak, megbirkóznak a problémával saját berkeiken belül. Október közepéig kibírják, Tamás akkorra fölépül, és a dolgok újfent a normális kerékvágásban folynak tovább.
    Lechniczné megemlítette, kisebb szerkesztői feladatok elvégzésébe ideiglenesen talán be lehetne vonni Tardó Zsuzsannát.
    – Ügyesnek tűnik a leányzó – mondta Lechniczné. – Aki fiatal fejjel írni tud, annak szerkesztői vénája is támadhat…
    – Azt meg tudod-e, Teri, kiről beszélsz?
    – Ezt meg hogy érted, Ifi? Mármint hogy kicsoda volna valójában Zsuzsanna? Tán lappang valami titok körülötte?
    A főszerkesztő elmosolyodott.
    – Hát titok, az lappang. Nevezzük titoknak. Hogy ugyanis éppen az unokaöcsém menyasszonyát akarod beprotezsálni hozzám.
    Most Lechniczné nevetett, de szívből jövően.
    – Gratulálok, főszerkesztő úr! Szóval éppen annak a pillanatnak vagyok tanúja, amikor családi vállalkozássá alakítja a lapját! Na, erre a hírre szíves engedelmével megkínálom egy kis csokoládéval. Eredeti angol különlegesség a gyarmatokról. A fiamék hozták Londonból.
    Amíg a laptulajdonos szobájában róla folyt a szó, Zsuzsanna odakint ült az íróasztalánál, és a soron következő cikkén dolgozott. Kissé megkönnyebbülten, hiszen a Savanyú-monográfiával határidőre elkészült, energiáit tehát a munkájára és a doktorijára összpontosíthatta immár. Igaz, a szerkesztője – és egyben egyetemi témavezetője – most néhány hétre kiesett, de őket ez most nem zavarta: a készülő cikkeket a szerző elküldhette Aldának e-mailben, a tanulmányaihoz meg különben is könyvtáraznia kellett az elkövetkezendő hetekben. Már amennyi időt John egyáltalán hagy neki… Márpedig a tűzoltó mostanában minden este a szerkesztőség előtt várta, hogy hazáig kísérhesse, sőt nem is csak hazáig, hanem a lakásáig és azon belül is az ajtónál valamicskével tovább…
    – Menyasszony volnék? Én? – Zsuzsanna még most sem tudta beleélni magát az új szerepkörbe. Tulajdonképpen meg is rettent a helyzettől. Bár, ha azt képzelte el, mit szólnak majd a szülei, különösen az apja, amikor bemutatja a vőlegényét…
    Álmodozás közben szakította félbe a főszerkesztő.
    – Beszédünk volna egymással. Akadna néhány szabad perc errefelé?
    Fehér Emil, a mennyország jelenügyi referense pedig elégedetten dörgölte össze a tenyerét odafönn.
    – Na, akkor ezt is elintéztük. Nézzük csak a listát! Mi dolog van még szeretett szülőföldemen, Magyarországon? Ejnye már, de hosszú ez a lista... Itt a teljes Európa, aztán Ázsia, Afrika, Amerika… Mind közül a miénk leghosszabb. Néhány évtizedük rámegy, amíg mindent rendbe teszek.