Ötvenkettedik fejezet.
És pont
Együtt voltak.
Ki odafönn, ki idelenn, de együtt mégis. Azt érezték, semmi nem változott, csupán nem találkoznak. Megérinteni nem tudják ugyan egymást, de bármit kérdeznek egymástól, hallják a másik válaszát. Nincs halál, gondolták.
Aztán, hogy mégis. Lechniczné fejében is meg-megfordult, hogy nem örökéletű az ő Árpádja sem. Hiszen hetvenéves múlt! Ám avval terelte el félelmeiről a figyelmét, hogy lám, Emil is vissza-visszajár hozzá. Akkor hát megmutathatja az utat Árpádnak.
Csizmadia Jutkának is sokszor jutott eszébe megboldogult első férje. Ő meg úgy volt vele, mintha Márk a visszahagyott papírjai révén élne tovább. Lám, Alda végez a kézirattal, és kiadót keres a regényre… Még az is megtörténhet, Kés Márk föltámad holtából, és íróként új életre kel, őt pedig, az irodalmi özvegyet kutatók és riporterek faggatják a múltról…
Mindannyiuk közül csak Tardó Zsuzsannának nem volt sejtelme efféle metafizikai dolgokról. Viszont éppen ő ásta mind mélyebbre magát élők és holtak titkaiba. Fehér Emilt és valaha fiatal munkatársait – Alda Tamást, Ifkovics Tivadart, Kés Márkot, Létszy Dórát, Tóth Terit – szinte családtagnak tekintette, és olykor azon kapta magát, hogy ő maga is a nyolcvanas évek hullámzásában él. Szerkesztőjétől, akivel persze – amikor valamely hivatalos ügyben e-mailt váltottak – olykor-olykor magáninformációkba is beavatták egymást, tudta, hogy Veron mostanában a rendszerváltásról készít interjúkat.
– Egyszer vele is ideje lenne elbeszélgetni! – határozta el magát Zsuzsanna.
A kezdő sajtótörténész időben rájött, hogy a történelem – mert bizony a huszadik század utolsó harmada a jelenből nézve már annak számított – hozadékainak ismerete nélkül nem jut semmire a saját kutatásaiban. De előbb, összeszedve minden bátorságát, Lechnicznéhez merészkedett el, hogy megkérdezze tőle, mit tud Fehér Emil öngyilkosságának körülményeiről. Addigra, túl a korabeli sajtó cikkein, elolvasta a rendőrségi jegyzőkönyveket, mi több, a titkosszolgálati jelentéseket is. Amiről lehetett, arról tudott. Csak arról nem, amiről a főnöke hallgatott tizennyolc éve.
– Nézd, lassan húsz éve ennek. Régi-régi ügy. Egyáltalán: kell ez a doktori disszertációdhoz? – De a néhai Tó T. Teri, amint kimondta a kérdést, már eldöntötte, hogy beszélni fog.
Ráérzett Zsuzsanna is, hogy egyszer ezt is el kell mondani. Egyszer minden történet lekerekedik. Legföljebb nem írja bele a dolgozatába.
– Akkor már férjnél voltam. Megszületett a fiam is, tán iskolába is járt… Emillel addigra barátivá alakult a kapcsolatom, ugyanaz a nagyon-nagyon mély azonosság kötött össze bennünket, mint korábban, csak… csak az érintések maradtak el belőle. Mintha éltében kezdett volna meghalni nekem – merengett el Lechniczné.
Zsuzsannának sejtelme sem volt, merre kalandozik a csöndben az asszony.
– De téged nem ez érdekel. Hanem az, hogy egyszer elhívott sétálni. Évek óta nem csavarogtunk együtt, tán még Árpádnak is említettem: furcsa, hogy megkeresett. Valahogy nem is akaródzott mennem, de a férjem azt tanácsolta, ne húzódozzam. Ha jó volt, ami jó volt, ez kötelességem. Szóval elmentem. Egy szombat délután Emil beültetett az autójába, és kivitt a budai hegyekbe. Szép márciusi nap volt, akkor ő már nem volt a Szabad Ország főszerkesztője. Bolyongtunk, locsogtunk erről-arról, aztán egy tisztáson megállt, és azt mondta, sokszor szokott errefelé csavarogni. És hogy ezt a helyet választotta.
– Mire? – kérdeztem.
– Az utolsó pillanatra – válaszolta.
És elmondta, ha majd hírét hallom, hogy eltűnt, azt szeretné, én tudjam majd egyedül, hová vezessem a rendőröket. De egyetlen nyugodalmas éjszakára szüksége van, hogy leszámoljon egy ellenségével. Nem kérdeztem, kire gondol, nem volt olyan a helyzet. Azt mondta, nem akar megrémíteni, de itt a vége. A világgal semmi baja, csak önmaga elvénült testével. Még elvacakolhatna avval, meddig tud elrágni egy szelet rántott húst, meddig egy jót pisilni, de ez már méltatlan utójáték. Kapaszkodás a reménytelenbe. Aztán…
Lechniczné ezen a ponton elhallgatott. Kivárta Zsuzsanna is, amíg a szekrényhez ment, és a könyvek mögötti rejtekhelyről elővett egy megkezdett tábla csokoládét.
– Kérsz? – nyújtotta Zsuzsanna felé, de a lány megcsóválta fejét. Viszont kérdezett még egyet.
– És azt elmondanád, mit akart mondani Kés Márk egyszer régen, a tükör előtt?
Az asszonynak elkerekedett a szeme.
– Hát erről meg honnan tudsz?
– Egy levélből… – és Zsuzsanna elpirult.
– Levél? Miféle levél?
Zsuzsanna beszámolt hát neki arról, hogy amikor a céghez került, esztendeje is megvan annak, ő örökölte Kés íróasztalát. És rendet rakott benne, és akkor bukkant egy borítékra. Nem volt különösebben vastag, az volt ráírva „Fölbontandó kizárólag halálom után!”, ám mert címzettje nem volt, hát bizony ő elolvasta. Akkor támadt egyébként az ötlete, hogy meg kéne írnia a Szabad Ország történetét…
De Lechniczné nem említette, hogy szeretné elolvasni a levelet. Talán már nem akarta: ami megtörtént, megtörtént, minek bolygatni a múltat.
– Márk szólni akart. Hogy hazugságok nélkül kéne élni.
Ennyit mondott csak az asszony, aztán sokáig hallgatott. Azt se tűnt föl neki, amikor Zsuzsanna becsukta maga mögött az ajtót.
Az ifjú hölgy egyenesen hazament. És mert aznap este John vidéken volt, támadt egy szabad estéje. Dolgozhatott volna, de a délutáni beszélgetést követően inkább újraolvasta Kés levelét.
– Most utoljára egyszer még. Aztán lezárom ezt a történetet: a tudományban nincs helye semmi szubjektivitásnak. Ami pedig nem tartozik másra, az maradjon meg azok titka, akiket illet.
Honnan sejthette volna Zsuzsanna, hogy ebben a pillanatban ott ül mellette Kés Márk, és egyfajta másvilági kétellyel, de jóváhagyólag bólint.
„Nem az vagyok, akinek látszom”, írta a néhai független kommunikációs szakértő. „Mindig az irodalom érdekelt. Eleinte a novella, aztán a nagyregény. De a huszadik század második fele másként hozta. Tulajdonképpen különös, de megvolt a hátránya a békeidőknek is. Irodalom nem szükségeltetett – talán én se voltam elég jó. Így lettem újságíró, annak persze túlságosan irodalmi. Vagyis annak se elég jó. Újságírónak irodalmár voltam, regényírónak publicista. Semmi baj. Írtam, amit írtam, nem szégyenkezem. Nappal újságot, éjjel prózát. Ki tudja, egyszer az íróasztalom fiókjait is átnézi valaki.”
Zsuzsanna sóhajtott, aztán kiment a konyhába, a mosogató fölött egyetlen szál gyufával meggyújtotta a levelet, és nézte, ahogy a lángok között kivörösödik, aztán elszürkül a papír.
Kés magára hagyta a fiatal tudósjelöltet, és arra gondolt, ha úgyis errefelé jár, bekukkant a gyerekeihez. Időközben jócskán besötétedett, bizonyára lefeküdtek már.
Létszy Dóra pedig, amíg barátja odalent járt, beváltandó az ígéretet, elment az Úrhoz.
Fehér Emil az előszobában ült, de nem szólt semmit, csak intett a látogatónak, fáradjon beljebb. A jelenügyi referens tudott mindent: azt is, amit Dóri kérni fog, azt is, amit válaszol majd rá a főnök. És Fehér Emilnek tulajdonképpen tetszett a megoldás.
– Arra gondoltam – Létszy Dóra hangja megilletődöttnek tűnt –, te bármit megtehetsz. És azt ígérted, talán emlékszel, egyszer kérhetek tőled valamit. Hát eljött az ideje, ha nem haragszol. Tudod… Márk sehogy sem tud itt megszokni. És hát… ennyi idő után bevallhatom… nekem se könnyű. Csináld, kérlek a dolgokat vissza. Engedj bennünket haza, ez a tiszteletteljes kérésem hozzád.
Az Úr eltűnődött, aztán megszólalt. Rekedtes volt a hangja, a tekintete meg mintha kissé elhomályosult volna.
– Tudod, kislányom, csak magammal vagyok elszámolásban, de éppen ez az. Mert ugye, engem ki utasítana rendre, ha magamat is állandóan fölülbírálnám? Kezdeném Ádámnál és Évánál. Az özönvíz, a jégkorszak… A római birodalom bukása… A középkori máglyák… A huszadik század a szörnyű háborúival… Adtam esélyt az embernek, de lássuk be, sosem élt vele. Aztán mégis hozzám könyörög folyton, nekem meg állandóan megesik a szívem rajta.
A mennyország csöndje, ez csak most tűnt föl Dórának, egészen más, mint a Földé.
– De most neked, lányom, mert téged megszerettelek, kivételesen kompromisszumot ajánlok. Hogy igazad legyen neked is, igazam nekem is. Te képes vagy dönteni, ezért is kedvellek. Választhatsz. Kettőből egyet. Vagy te, vagy a barátod.
És Létszy Dóra döntött.
Alda Tamás pedig pontot tett Kés Márk regényének végére. Ez a pont zárt le mindent.
(…)
Egyben ez volt az utolsó mondat, amellyel Kés Márk független kommunikációs szakértő (ez persze csak álnév álfoglalkozással) befejezte folytatásos regényét.
Visszalapozott: 2007. szeptember 17-ének éjjelén kezdte írni, és két nap híján egy esztendővel később, 2008. szeptember 15-én, hétfőn kora hajnalban végezte be.
Azon a hajnalon mintha ott ült volna mellette a Késmárki utcai dolgozószobában hófehér ruhában Létszy Dóra (szintén álnéven). Nem történt semmi különös, csak együtt voltak.
Kés mintha elmondta volna neki, azt tervezi, még aznap este, munkából hazatérve, hozzákezd a következő regényféleséghez. Ajtó lesz a címe: novellafüzér régi lányokról. Azaz – és ekkor mintha hirtelen másként döntött volna –, egyszer majd megírja azt is! Mert előbb inkább valami egyebet. Ötödik Lájv följegyzéseit a messzeségből.
Létszy Dóra mintha hallotta volna mindezt.
Kés Márk pedig – a jól végzett munka örömével vagy sem, nem tudhatjuk – hátra dőlt.
Egy-két perc múlva aztán kikapcsolta a számítógépet, és a szokott időnél jóval később – budapesti otthonában – lefeküdni indult, hogy két-három órácskát szundikáljon még reggelig.
A sötétben néhány pillanatig hallgatta a gyerekei szuszogását, aztán bebújt felesége mellé az ágyba.