Tizenkettedik fejezet.
Férfigondok éjszakája

   – A gyerek? – kérdezte udvariasan Ifkovics Tivadar Alda Tamástól, amikor egy este leültek, hogy megbeszéljék, tudnának-e újból együtt dolgozni. Mint a régi szép időkben.
    – Változatlanul – felelte Alda –, bár most éppen magasba szökött a láza. Ha valami fölkavarja, azonnal jön a hőemelkedés. És hát nekünk kell kitalálni, mi a baj, mert Kisvera sosem fogja elmondani, mije fáj. Veronika szerencsére érti minden rezdülését. Nem is tudom: talán a szeméből olvas?
    Elhallgattak, aztán Ifkovics szólalt meg elsőnek.
    – Tudod, Tomi, ha rátok gondolok, nem bánom, hogy nincs gyerekünk. De nagyon becsüllek titeket azért, amit tesztek.
    – Én meg hálát adok az égnek, hogy amikor vártuk, nem tudtam, hogy nem lesz egészséges. Hogy nem kellett olyan döntést hoznom, amellyel soha nem tudtam volna elszámolni.
    – Mert…? Most jobb? Már megbocsáss: könnyebb húsz éve együtt élni… együtt egy…
    – Miért kerülgeted a szavakat? Igen, könnyebb együtt élni egy halmozottan sérült gyerekkel, mint a tudattal, hogy szántszándékkal megakadályoztam egy ember születését. Ha akkor elvetettük volna, megjegyzem, ennek nincs még húsz éve, csak tizenhat, most valószínűleg nem ülnénk itt, mert már rég világgá mentem volna. És nem beszélnénk egy induló lapról. Szóval, ha jók az értesüléseim, Hablaty lesz a címe.
    És belevágtak egy éjszakába nyúló beszélgetésbe, ami kimondatlanul is azt jelentette, hogy Alda Tamás igent mondott a fölkérésre.
    Sokak gondolata forgott mostanában körülötte. Lechniczné például napok óta latolgatta magában, hozza-e szóba azt, aminek tanúja volt a presszóban, és aminek – reményei szerint –, Ifkovics, aki háttal ült az eseményeknek, talán nem. Ha valaki, hát Tóth Teréz aztán értette, miért bűvölhet el egy fiatal lányt egy érett férfi, és fordítva: a férfikor delén – vagy azon túl – milyen reményt nyújt az ifjúság. Emlékeztette a helyzet a magáéra, és Tardó Zsuzsannában e téren is hajdani önmagát vélte fölismerni. Csakhogy, hasonlította össze kettőjük helyzetét, akkortájt nemcsak ő, hanem Emil is független volt, Alda viszont nős. És nem is csak nős, hanem gyereke van. Ráadásul nem akármilyen gyereke… Lechniczné pontosan ismerte Aldáék körülményeit: hogy az asszony a nap huszonnégy órájában Kisverával törődik, amíg a férfi teremti elő a pénzt az orvosi költségekre, a gyógytornászra, a logopédusra.
    Magától értetődően gyakran gondolt Aldára Tardó Zsuzsanna is. Elsősorban nem is a félrecsúszott fejmozdulat jutott az eszébe, inkább a nagy-nagy melegség, ami abban a pillanatban öntötte el, amikor a férfi magához szorította; és amelyben, utólag visszagondolva, érzett némi kapaszkodást is, bár ezt nem tudta mivel magyarázni. Mindenesetre a döntésében, hogy ugyanis Lechniczné ajánlata alapján átmegy a kiadói részlegbe, közrejátszott az az értesülése is, hogy az új lap felelős szerkesztőjének Aldát kérték föl.
    Azon a napon, amelyen a főszerkesztő és a felelős szerkesztő koncepcionális kérdésekről elmélkedett, a laptulajdonos Savanyú Henrik egy lehetséges tőkéstárssal tárgyalt fehér asztal mellett. Lechnicz Árpád régóta látott üzletet a médiában, bár mind ez idáig igyekezett távol maradni tőle. Ugyanakkor eljátszott a gondolattal, hogy esetleg családi vállalkozássá fejlesztené az együttműködést: reálisan nézve, vélekedett az üzletember, van még néhány aktív éve, de nincs mit tagadni, jövőre hetvenéves, és bár a kondíciójára nem panaszkodhat, a családja jövőjét mégis idejében el kell rendeznie. Márpedig az egyetlen járható útnak a függetlenséget tartotta, vagyis ha sikerülne megvalósítania a terveit, az jövőt jelent a feleségének is, amikor ő már nem tud segíteni, és talán egy ilyen üzleti kilátás kedvéért a fia is otthagyja szeretett bankjait. Mert Lechnicz Árpád szíve mélyén nem rokonszenvezett a puszta pénzforgatással: abban hitt, ha az ember új terméket hoz létre. És e célnak egy újság, egy újságra építhető médiabirodalom éppen megfelelt.
    Erkel Sándor elmélázott. Több mint egy évtizede élt a munka, a háztartás és a gyereknevelés háromszögében, és avval is tisztában volt, előbb-utóbb kisebbik lánya is kiröpül a családi fészekből. Évek óta nem gondolt más nőre, és most csodálkozott, milyen jól érezte magát Csizmadia Jutka társaságában. Erkel Sándor mérnöki precizitással vizsgálta, honnan ez a hirtelen támadt vonzalom. Kisebbik lánya csodálkozott is, hogy esténként odahaza, teljességgel szokatlan módon, újból szól a zene.
    – Apu! Milyen romantikus vagy mostanában…
    – Tudod, kislányom, fejemben az egész beatkorszak, csak eddig szunnyadt. De most kedvet kaptam egy kis… egy kis nosztalgiához.
    – Próbállak elképzelni egy koncerten – jegyezte meg elnéző mosollyal a lány. – Ti ilyesmiket hallgattatok?
    – Méghozzá lemezjátszó segedelmével, bakelitlemezről – kezdett volna tudományos fejtegetésbe a műszaki apa, de a gyerek közbeszólt.
    – Játsszuk át nekem MP3-ra, jó? Megmutatom a barátaimnak. Nem is rossz karácsonyi ajándék, elvégre nekik is vannak szüleik!
    Ezen a ponton a lány elharapta a mondatot. Neki a mama emléke mást jelentett, mint az apjának, és megijedt, hogy evvel az átgondolatlan megjegyzéssel sebeket karcol föl. De meglepetésére apja nem a szokott módon reagált.
    – Hát, kislányom, a fel- meg le- meg áttöltésekhez én nem értek, de a CD-ket itt találod, a polcon. Csak tedd majd vissza őket a helyükre – mondta, és valami olyasmit dúdolgatva, hogy ha ő szél lehetne, egy lányt felkereshetne, kiment a konyhába megmelegíteni a tegnapi maradékot.
    Fehér Emil pedig elérkezettnek látta az időt, hogy rövid látogatást tegyen a Földön. Ritkán járt lent, többnyire csak föntről hallgatott bele a beszélgetésekbe: egyedül Tóth Terit kereste föl időről időre annak tudatában, hogy kapcsolatuk egyoldalúságán nem lehet változtatni.
    Későre járt már. Lechniczné férjét várta odahaza, akiről csak annyit tudott, hogy üzleti vacsorára ment, egyéb részletekbe nem avatta be, igaz, nem kérdezte ő sem. Az asszony tett-vett a konyhában, aztán egy pillanatra sóbálvánnyá merevedett, és alig hallhatóan megszólalt.
    – Érzem, Emil, hogy itt vagy a közelemben. Tudom, hogy fontos pillanatokban mindig eljössz.
    Fehér Emil szerette volna, ha Teri hallja, mit válaszol, de tudta, ez lehetetlen.
    – Ne játssz velem, Emil. Adhatnál tanácsot! Nagy szükségem van rád. Nem mintha az elmúlt években nem lett volna… Két kérdésem van: régen is mindent megbeszéltünk, igaz?
    Lechniczné megfordult, hogy az üres konyhával nézzen farkasszemet.
    – Továbbra sem hiszek semmi földöntúliban, de itt az alkalom, hogy megtéríts. Küldj jelet, jó? Ha azt mondod, mindannak dacára, ami az elmúlt években történt, tudunk még együtt dolgozni Ifivel meg Tomival, akkor… akkor, mondjuk, amíg lehunyom a szemem…, na, mit is találjak ki…, megvan! Nyisd ki, mondjuk, résnyire a hűtőszekrény ajtaját.
    Lechniczné lesütötte a szemét, a játékon maga is elmosolyodott, aztán vállat vont és óvatosan fölnézett. A hűtőszekrény ajtaja annak rendje s módja szerint zárva volt.
    – Hát jó. Vegyük úgy, hogy nemet mondtál. Majd elgondolkozom. Akkor jöhet a másik kérdés? Hogy szóljak-e Tominak, vigyázzon avval a lánnyal, mert… – Aztán be sem fejezte a mondatot, sóhajtott és legyintett, leoltotta a villanyt a konyhában, a nappaliban elővett egy könyvet, és egy fotelba kuckózva olvasni kezdett.
    Lechnicz Árpád, amikor hazaért, feleségét szunyókálva találta.
    – Zaklatott napod lehetett, drágám – cirógatta föl az asszonyt –, ébresztő! Indulj szépen az ágyacskádba! – És Árpád nézte, ahogyan felesége fölkászálódik. – Én meg addig a fájós derekammal föltakarítom a hűtőből kifolyt vizet.
    – Te mit szólnál, ha… ha összejönnének? – kérdezte Létszy Dóra odafönn Kés Márkot.
    – Nem korai ez? Mármint a kérdés – kérdezett vissza Kés. – Mármint ami Jutkát illeti. Mert a te Sándorodat megértem, ugye…
    – Korai? Mihez képest? – Úgy tűnt, csupa kérdésből áll majd a beszélgetés. – Márk! Rosszul esne, ha Jutka ilyen hamar túllépne rajtad? Hogy nemrégen még te voltál az egyetlen az életében, most meg…
    A kérdéseket befejezetlen mondatok kezdték fölváltani.
    – Jutka sajnálja Sándort. Sajnálja, ennyi. Nem több.
    – Ugyan, kedves szerkesztő úr… Ön is tudja. Figyeld meg, Sándorom hamarosan a Gyöngyhajú lányt fogja hallgatni. És annak nála jelentősége van.
    Alda lánya nyugtalanul töltötte az éjszakát. Az anyja az éjszaka közepén benézett hozzá, aztán, amikor visszafeküdt, férje mocorgásából kihallotta, hogy ő is ébren van.
    – Ne aggódj, semmi komoly – nyugtatta meg az asszony.
    Kis idő múlva Alda is fölkelt, megigazította Kisvera takaróját, vizet ivott, néhány perc múlva visszajött.
    – Jó lesz, Tomi, ha átmész az új laphoz. Megint a barátaid között leszel. Jót tesz majd mindannyiatoknak.
    Alda mégsem tudott aludni. Megint fölkelt, benézett megint a gyerekhez, újabb pohár vizet ivott. Az asszony érzékelte, hogy férje nyűglődik.
    – Van valami, Tomi, amiről tudnom kell? – szánta rá magát végül a kérdésre, és ekkor Alda megsejtett valamit: a felesége talán veszélyt érez. Azt a veszélyt, amelytől ő maga is tart.
    – Semmi. Semmi, csak a gyerek, tudod. Meg a változások körülöttem. Meg a találkozás Terivel és Ifivel. Meg hiányzik Emil. És hiányzik Dóra, és hiányzik Márk. Ennyi. Aludj csak – suttogta az éjszakába Alda Tamás, aztán némi fészkelődés után csak elnyomta az álom.
    Már kialudtak a budapesti ablakok fényei. Szuszogások, horkolások közepette Létszy Dóra csak dallamtöredékeket vélt kihallani: „kis kék elefánt mesél” meg „álmodtam vagy igaz talán”; valahol egy hajdani beatzenekar lemeze sercegett.
    Létszy Dóra alig észrevehetően bólintott.
 
(folyt. köv.)