Tizedik fejezet.
Változások szelei fújnak

    – Fönntartottam a szerkesztő úrnak a megszokott asztalt – köszönt előre a Duna-parti presszó pincére Aldának.
    A férfi a megbeszélt időnél korábban ért oda. A napi teendőkkel gyorsan végzett a szerkesztőségben, hazamennie viszont sehogy sem akaródzott: egy ideig az utcán lődörgött, antikváriumba be, antikváriumból ki, de alkonyat után erősen hűvösödött már. Könyvet, valami értelmiségi fertőzés folyományaként, mindig cipelt magával, kényelmesen elhelyezkedett hát a sarokban, onnan jól láthatta a bejáratot, aktatáskájából éppen előbányászta az olvasnivalót, amikor harsány hangra lett figyelmes.
    – Tomikám! Nahát! Megidéztelek, és te fölbukkansz! Még hogy a véletlen… De örülök neked, te régi csibész! Hát újra itt van a nagy csapat!
    Alda néhány pillanatig kutatott emlékezetében, ki kiabál két asztallal arrébbról, aztán a megritkult haj, a, lesoványodott ábrázat, az elegáns öltöny ellenére is bevillant egy arc, igaz, nem látta már vagy harminc éve. Savanyúé volt, a hajdani beatzenészé, aki a hetvenes évek közepén, amikor az NDK-ban turnézott, Kelet-Berlinből valahogy átjutott a város nyugat felébe, onnan aztán Münchenbe ment, ahol rokonai éltek, majd, állítólag, a tekintélyes Sauer Verlag támogatásával sikeres vállalkozásokba fogott. Alda persze nem a koncertekről ismerte a nála tíz évvel idősebb fiút, hanem a bérházból, amelynek ugyanazon az emeletén laktak.
    Savanyú mindenféle udvariaskodás nélkül huppant le Alda mellé.
    – Mi van veled, öcsike?
    A szerkesztő slágvortokban összefoglalta az elmúlt harminc évet, aztán kezdte a régi időket emlegetni, Savanyú egy ideig bólogatott is, de aztán közbevágott.
    – Hazatelepültem, barátocskám! Nem dicsekednék, de mire elmúltam hatvan, összegyűlt egy kis pénzecske, tudod, hogy van ez, odakint másként mentek a dolgok – csippentett a szemével amúgy kádárjánososan, és Alda elmosolyodott: régi barátja gyerekkorában is remekül parodizálta a házbelieket. – Megforgatnám.
    – És mire gondolsz? – kérdezte Alda, aki meglehetősen szerény tapasztalattal rendelkezett az üzlet világában.
    – Mire? Amióta fölhagytam a zenével, médiával foglalkozom. – A valamikori beatzenész közelebb hajolt a lapszerkesztőhöz. – Bemértük a magyarországi piacot, és fölfedeztünk egy kis rést. Nem túl széles, nem túl hosszúkás, de a célnak éppen megfelel. És képzeld, még a te helyedet is megtaláltam benne! Odakint is olvastuk ám a Szabad Országot…
    És Savanyú máris belemerült volna a részletekbe, ha nem lép az asztalhoz egy jólöltözött, fiatal nő.
    – Elnézést, szerkesztő úr, a késésért.
    Alda, kissé nehézkesen bár, de fölegyenesedett az asztal mögött.
    – Jó estét. Nem kell szabadkoznia, én érkeztem korábban… Engedje meg, hogy bemutassam önnek ifjúságom bálványát, Savanyú Henriket! Föltételezem, a maga nemzedékének is mond még valamit a neve. Bátyó, ő pedig Tardó Zsuzsanna. Fiatal újságíró.
    – Akkor nem is zavarnék tovább – kászálódott föl Savanyú –, különben is csak egy kávéra húzott be ide a szívem. Meg az emlékek. No, valami azt súgja, találkozunk még –, hajolt meg szertartásosan, aztán a lány háta mögött cinkosan rákacsintott Aldára, és eltűnt a presszó félhomályában.
    Azon az estén Késné szülői értekezletről tartott hazafelé. A villamosmegállóban állt, amikor észrevette, hogy valaki tisztes távolból méregeti: zavarában először elfordult, de mert a nyakszirtjén érezte, hogy a bámészkodó nem veszi le róla a tekintetét, ezért a középkorú asszonyok rutinjával visszafordult, hogy helyére tegye az aszfaltbetyárt, csakhogy a férfi megelőzte.
    – Jutka? Kés Jutka, ha nem tévedek!
    Késné a kalap árnyékában nem látta tisztán az arcot.
    – Ó, ne próbálkozzék! Nagyon-nagyon régen találkoztunk. Utoljára a feleségem temetésén, annak meg lassan tizenöt éve. Létszy Dóra férje vagyok. Illetve hát vol… Erkel Sándor, ha emlékszik még rám.
    – Sándor! – Késné hirtelen a múltban találta magát. – Ha tudná, mennyit gondolok magukra! A két kislány… Minden rendben, ugye?
    – Az enyém régi seb. A magáé viszont friss – motyogta zavartan a közlekedési mérnök. – Kimentem Márk temetésére, csak nem akartam háborgatni magát. Saját tapasztalatból tudom, milyen a sír mellett állva fogadni a részvétnyilvánításokat. Föl is akartam hívni, de valahogy elmaradt… Szóval… fogadja utólag részvétemet. Dóra nagyra tartja a maga férjét. Illetve tar…
    És mert jött a villamos, mindketten föl is szálltak. Erkel Sándor pedig csak mondta és mondta, egyre jobban belelendült; úgy beszélt a Szabad Ország hétköznapjairól, mintha semmi se változott volna, amikor Késné váratlanul félbeszakította.
    – Siet? – kérdezte hirtelen ötlettől vezéreltetve. – Az jutott eszembe, hogy bemutathatnám magának a gyerekeket. Mert akkor most le kellene szállnunk.
    Véletlenek márpedig nincsenek, ebben Savanyúnak igaza lehetett. Munka ide, munka oda, ezekben a percekben Létszy Dóra és Kés Márk ismét egymás mellett ücsörgött egy felhő szélén: mindketten szótlanul néztek lefelé. Látták, ahogyan a villamos megáll Budán, látták, ahogy kinyílnak az ajtók; látták a leszállókat, és látták, ahogyan a két özvegy, egy asszony és egy férfi egymás mellett baktat a lámpavilágította utcán, fölmegy egy társasház lépcsőjén a második emeletre, benyit egy lakásba, amelynek nappalijában Késné Csizmadia Judit általános iskolai tanár hellyel kínálja Erkel Sándor közlekedési mérnököt.
    Bár a munkaidő már letelt, a minisztérium jó néhány helyiségében égett még a villany. Aki indult volna már haza, az is leült a meglepetéstől, amikor meghallotta: Ifkovics Tivadar, a médiaügyek illetékese, benyújtotta lemondását! A jól értesültek azonnal a csúcsvezetők feloldhatatlan nézeteltéréseit emlegették, a még tájékozottabbak pedig kiéleződött koalíciós válságról kezdtek suttogni. Néhányan persze, akik sérelmeket ápoltak magukban, elégedetten dörzsölték a markukat, mások viszont, az előbbre látók, magukba roskadva ültek az asztaluknál: tudták, kényes egyensúly billen most meg, a főosztályvezető távozása óhatatlanul egyéb személycserékkel jár majd.
    Ifkovics maga ekkor már, hátát a cserépkályhának támasztva, otthon álldogált, zakóját se vette le, nyakkendőjét se oldotta meg, telefonját viszont – szokásával ellentétben – kikapcsolta, hogy háborítatlan körülmények között számolhasson be feleségének a nap eseményeiről.
    – És most mi lesz? – kérdezte érzelemmentes hangon az asszony.
    – Privátszektor – válaszolta lakonikusan Ifkovics.
    – Akkor minek könyveljem el az elmúlt öt esztendőt? – kérdezte az asszony.
    – Tekintsd kissé hosszúra nyúlt kitérőnek – válaszolta Ifkovics.
    – Elárulod végre, miért volt szükség rá? – kérdezte az asszony.
    – Kalandvágyból – válaszolta Ifkovics.
    – Értem… És kell aggódnom a jövőnk miatt? – billentette fejét oldalra az asszony.
    – Nem kell – felelte Ifkovics.
    Aztán néhány percig hallgattak. Az asszony az asztalterítő rojtjait igazgatta, Ifkovics pedig felesége ujjait nézte.
    – Mióta tudod, hogy váltani fogsz? – kérdezte az asszony.
    – Az ősz eleje óta dolgozom ezen a projekten – válaszolta Ifkovics.
    Az asszony arca alig észrevehetően megrándult.
    – A megállapodásunk érvényben marad? – kérdezte.
    – A legteljesebb mértékben – hangzott a válasz.
    – Akkor rendben. A többit, legalábbis amiről azt gondolod, rám tartozik, majd elmondod, ha szükségesnek látod – mondta az asszony.
    – Most el kell mennem – közölte Ifkovics.
    – Várjalak meg a vacsorával? – kérdezte az asszony.
    – Nem szükséges – mondta Ifkovics. –A megbeszélésem este kilenckor kezdődik. Feküdj le nyugodtan.
    Lechniczné, szokása szerint, későig maradt az irodában. A férje üzleti ügyben külföldre utazott, a nyár derekától egyetlen fiuk is Angliában tanult egy kurzuson: Lechniczné újból és újból visszaforgatta az időt, mikor kellett volna gyanút fognia, hogy az ifjabb Árpád az apjára ütött. Talán már akkor, amikor nekiajándékozta a gyerekkorától őrizgetett Gazdálkodj okosan!-t, és a fiú azonnal beleszeretett a társasjátékba, amikor pedig az apja egy valódi Monopolyval örvendeztette meg, a kisfiúval hónapokon át estéről estére azt kellett játszani. Nem csodálkoztak hát, amikor közgazdasági egyetemre jelentkezett, anyját még büszkeség is töltötte el, hogy nyomdokaiba lép, a fiút viszont hidegen hagyta társadalom és gazdaság kölcsönhatásának minden bája, ellenben egyre inkább érdekelte a bankszakma. Ígéretes jövő előtt állt, tanszékvezetője ezért is segítette ki a Wall Streetre. Legalább, sóhajtott Lechniczné, Londonban összefuthat az apjával, hiszen az se biztos, hogy karácsonyra hazajön, és Lechniczné újabb sóhajtások közepette szedegette össze a papírokat az esti tárgyaláshoz. Csak le ne csukódjék a szeme kilenckor, gondolta, mint az mostanában oly gyakran előfordul vele.
    Fehér Emil fújta odafönn a füstöt, és mosolygott. Ő már jóval korábban sejtette, mi készül lent. Nem képzelte magát mindenhatónak, mindössze jó stratégának: annyi lekötetlen energiát vélt fölgyülemleni, hogy csupán valami véletlennek kellett történnie, amely egy csokorba rendezi mindet. Fehér Emil csak azt sajnálta, hogy Kés kimarad belőle.
    Merthogy este kilenckor elsőként Ifkovics érkezett a találkozó megbeszélt helyszínére.
    Másodiknak Lechniczné.
    A harmadik résztvevőre várniuk kellett.
    Aztán megérkezett. Elegáns, ritkuló hajú, sovány arcú, hatvan körüli férfit vártak.
    – Asszonyom! Uram! – jelentette be ünnepélyes ábrázattal Savanyú Henrik –, örömmel közölhetem önökkel, hogy a müncheni Sauer Verlag igazgatótanácsa áldását adta arra, hogy a magyar piacra új lapot vezessünk be. Köszöntöm hát a magyar kiadó igazgatóját, Frau Lechniczet, és a Hablaty újdonsült főszerkesztőjét, Herr Ifkovicsot. És fölvettem a kapcsolatot egy alkalmas lapszerkesztővel is, igaz, hivatalosan még nem kértem föl: ott ül annál az asztalkánál, ha szíveskednének balra tekinteni.
    Odanéztek, de ott egy összeboruló páron kívül nem láttak senkit.