Tizenegyedik fejezet.
Egyik ír, másik sír

    Az úgy volt, hogy Tardó Zsuzsanna, amikor Savanyú távozása után kettesben maradt Aldával, azonnal beszámolt arról, mit intézett az elmúlt napokban a doktori képzés ügyében, és mert a férfi csak hallgatott, Zsuzsanna mondandója végére odabiggyesztett egy illedelmes köszönömöt, aztán váratlanul, maga sem tudta, mi vezérelte, le akart nyomni a kissé borostás ábrázatra két puszit. Csakhogy az elsőtől Alda zavarba jött, és félrekapta a fejét, ettől a második a tervezetthez képest némileg közelebb sikeredett, ezen mindketten meglepődtek, viszont a férfi növekvő zavarában, hogy rejtekhelyet találjon a fejének, átölelte Zsuzsannát, s néhány másodpercre mindketten belekövültek a szorításba.
    Ennyi idő kellett, hogy sikeresen összerendezzék magukat, és úgy beszélgessenek tovább, mintha az előbbiek meg se történtek volna.
    Alda a jelenetre napokkal később is emlékezett, ráadásul – régen nem élt át ilyesmit –, ha lehunyta a szemét, érezte a lány hajának illatát, minek következtében kénytelen volt megállapítani, hogy újabban a szokottnál gyakrabban hunyja le a szemét. Ugyanakkor kis idő elteltével, kellő önfegyelemmel, ki is nyitja, hogy visszarángassa magát az álomvilágból a valóságba.
    Azt persze nem sejtette, hogy ugyanezt teszi Tardó Zsuzsanna is. A lány maga sem értette, miért töri a fejét odahaza, az utcán, az irodában azon, próbálja-e meg elcsavarni egy nála huszonvalahány évvel idősebb férfi fejét, aki egyébiránt nős is. Rendelkezett Tardó Zsuzsanna bizonyos ismeretekkel a férfilélek rejtelmeiről, csakhogy a gimnáziumban, a főiskolán korban hozzáillő fiúk segítették e tapasztalatokhoz, különösen a szakítás tapintatához, az utolsó sikerült manővere után azonban elhatározta, hogy az elkövetkezendő éveket az előmenetelének szenteli. Nem akart hát futó viszonyokat, ahogyan tartós kapcsolatot sem: titkos szeretővé pedig végképp nem kívánt válni. Ha ez a lehetőség egyáltalán fölmerülne, szabott határt a képzelődésnek, mert bár érezte Alda megkülönböztetett figyelmét, de azt nem tudta, akar-e tőle bármit is a férfi. Mindenesetre eldöntötte, hogy amíg nincs rá hivatalos oka, nem keresi: úgyis sok a dolga. Azt viszont némi értetlenséggel vette tudomásul, hogy Alda sem hívja őt.
    Az önként vállalt határidő márpedig visszavonhatatlanul közeledett. Kés azt ígérte, hogy első cikkét, amelyet a Másvilági Ország hétvégi mellékletébe szánt, minél előbb leadja: leginkább egyébként az ilyenfajta szorongatottságban tudott dolgozni. Fehér Emil, amikor megállapodtak a témában, azt mondta, akár egy teljes oldalt is teleírhat, tanácsolta viszont, hogy hagyjon helyet néhány képnek, különben az olvasók átlapoznak a betűkkel teli oldalakon. Kés csak mosolygott a főszerkesztő fejtegetésein.
    – Lentről jövök, Emil. Ott ugyanez megy.
    – Hogy én néha milyen szamár vagyok, fiam… Persze, hogy tudod.
    Egyelőre Kés teljességgel korszerű tudással rendelkezett: tudta, hogy viszonylag szűkített szókincset célszerű alkalmaznia, hangzatos címet kell kiagyalnia, sok rövid, de frappáns alcímmel törni meg a szöveget, de még azt is tudta, hogy érdemes a betűmérettel is operálnia, hiszen miért volnának mások az olvasói szokások idefönn, mint voltak odalenn.
    Így aztán A Szabad Ország tündöklése és bukása című esszét igyekezett viszonylag szórakoztató formában megírni. Szíve szerint rávilágított volna néhány történelmi összefüggésre, de mert nem kezdhette Ádámtól és Évától, rögtön a lényegre tért. Szerencsére szabad kezet kapott: maga a főszerkesztő mondta, hogy ő például csak nyomtatásban olvassa el, legföljebb utólag vitatkoznak majd rajta, ha meg úgy hozza a sors, az olvasói levelekből összeállítanak egy második részt. Kés tehát mindent elmondhatott, ami a terjedelembe belefért. Beszélt a lap alapításának körülményeiről az ötvenhat utáni felemás időkben, a fölívelés idejéről a hatvanas években, a hatvannyolc utáni első fénykort, a hetvenes évek korai népszerűség-hajhászását, aztán a főszerkesztőváltást, amely szerinte a nyolcvanas évek második felére megteremtette az újabb fénykor föltételeit, aztán leírta a lap helykeresését a kilencvenes évek elejének szabad versenyes piacán, a lassú jobbratolódást, majd a beolvadást egy erőket összpontosító gyűjtőlapba. Kés pontosan tudta, hogy vitacikket ír, sokan sokfélét gondolnak a történtekről, de ez a cikk mindenképpen szerepelt tartozásai listáján.
    Milyen tanulságos lett volna Tardó Zsuzsannának, ha olvashatta volna! Bizonyos anyagokhoz azonban csak hosszú, visszaút nélküli utazás után juthat a kutató – a lány előtt ez a dosszié legalább ötven évre zárolva volt még –, így aztán be kellett érnie avval, hogy estéről estére, amíg a könyvtár be nem zárt, neki magának kellett végigbogarásznia a bekötött évfolyamokat. Ráadásul Zsuzsannának egyre kevesebb szabad ideje maradt, mert egyre több feladatot kapott a TTT Kft.-ben.
    Egy szorgalmas délelőttön, amikor ki se látszott a munkából, főnöke ismét hivatta.
    – Döntenie kell, Zsuzsanna, hogyan képzeli a jövőjét – tért a tárgyra azonnal Lechniczné. – Cégünk tevékenységi köre kibővül: hamarosan kiadóvállalat is leszünk. Persze megőrizzük eddigi tevékenységünket is: megmarad az elemző-értékelő divízió, megmarad a rendezvényszervező részleg, maga, ugye, eddig e kettőben dolgozott. Most azonban embereket keresünk a kiadói üzletághoz: marketing és péer területre. Megpróbálunk bevezetni egy új lapot a piacra. Ha lenne kedve, belekóstolhatna. Szerintem a maga korában érdemes.
    Kopogtattak.
    – Ismerje meg a Hablaty főszerkesztőjét, Ifkovics urat. Tivadar, engedd meg, hogy bemutassam fiatal munkatársamat, Tardó Zsuzsannát.
    A lánynak szemet szúrt, hogy Ifkovics nem nyújt neki kezet; maga cselekedte hát meg. Hogy fogadni tudja, a gondterhelt férfiúnak jobb kezéből át kellett tennie a balba aktatáskáját, elhadarta a nevét, aztán máris Lechnicznéhez fordult, aki távozó beosztottja után szólt:
    – Gondolkozzék. Kap rá huszonnégy órát.
    Amikor Zsuzsanna becsukta maga mögött az ajtót, Lechniczné fejcsóválva kínálta hellyel Ifkovicsot.
    – Úgy látszik, öregszem: megpróbálom az ifjú hölgyet megkímélni azoktól a hibáktól, amelyeket valaha én is elkövettem.
    A minisztériumi főosztályvezetőből ismét főszerkesztővé avanzsált Ifkovics mintegy két órát töltött az ügyvezető igazgató szobájában. A lapalapítás technikai részleteiről tárgyaltak, többek között megállapodtak abban, hogy a belvárosi irodaház első emeletén bérelnek helyiségeket a szerkesztőségnek. Amikor dolgaik végére értek, Lechniczné megkérdezte hajdani kollégáját.
    – Kedves feleséged mit szól a váltáshoz?
    – Hát… a lényeget elmondtam neki.
    – Mire ő?
    – Ismered, Teri. A világ nem képes kifordulni a sarkaiból.
    – Ez persze ránk is vonatkozik.
    – Tudod, hányszor gondolok arra, hogy Emil kellene ide? Egy-két szó, és helyre rakná az egészet.
    – Csakhogy Emil már a mennyekben, Ifi! Egyébként nekem is hiányzik. Igaz, arra gondolok, jobb neki odafönt. Evvel a világgal már nem barátkozott volna össze.
    – Arra gondoltam, említsük meg a nevét a beköszönő cikkben. Vagy ez túlságosan szentimentális?
    Lechniczné fölnevetett.
    – Nem ismerek rád! Te mondod ezt, a tíz évvel ezelőtti, véreskezű főszerkesztő? A néhány hete még félelmetes főosztályvezető, akin elakadtak a legszelídebb kezdeményezések, mert védted a mundér becsületét? Lám csak, a közalkalmazotti biztonságból piaci körülmények közé csöppentél! A rebellis Fehér Emil emlékével akarsz indulni? Semmi szükség erre, Ifi. És megnyugtathatlak, ő se várja el tőlünk. Mindössze arra számít, hogy jó lapot csinálunk. Ahogyan tőle láttuk.
    Lechniczné ezen a délutánon hívta föl Alda Tamást, és kérte föl, vállalja el az új lap felelős szerkesztői beosztását.
    Szegény Erkel Sándor, mondta magában Késné, csaknem másfél évtizede él özvegyen, reggeltől estig dolgozik, persze mi mást tehet, aki tisztességgel föl akar nevelni két árvát… Föl is nevelte őket becsülettel, ismerte el Késné, és nem is akárhogy.
    – Erőt meríthetek a példájából – sóhajtott nagyot a tévé előtt, mire lánya csodálkozva nézett rá:
    – Hogyan, mama? Olyan akarsz lenni, mint Lady Catherine de Bourgh?
    Anya és lánya ugyanis immár sokadszor nézte meg a Büszkeség és balítéletet, legalább ugyanannyiszor olvasták is persze a Jane Austen-regényt, és Késné véletlenül éppen annál a jelenetnél mélázott el, amikor Lady Catherine fölkeresi Miss Bennetet, hogy rábírja: cáfolja meg a hírt, miszerint férjhez megy Mr. Darcyhoz.
    – Jaj, kislányom – nyúlt Késné a távirányító után –, ideje beszélnünk néhány dologról.
    Késné papírt, ceruzát vett elő, és számolni kezdett. Hogy hiába az özvegyi nyugdíj, hiába a papa életbiztosítása, ezeket a pénzeket bizony félre kell tenni, ha két év múlva a lány egyetemre akar menni. És hogy ő egyedül, a tanári fizetéséből nehezen tudja fönntartani a családot. És négy-, öt-, sőt hatjegyű számok sorakoztak a papíron, és elharapott félmondatok keringtek a levegőben, hogy esetleg el kellene adni az autót, különben is minek az nekik, és érdemes elgondolkozni azon is, hogy hárman kisebb és főleg olcsóbb lakásba költözzenek.
    Kezdtek már hozzászokni ahhoz, hogy nincsen otthon a papa; úgy tettek, mintha működne nélküle is az élet, Kés lányának mégis, ahogyan hallgatta a mamát, csurogni kezdtek a könnyei, aztán váratlanul fölpattant, és kiszaladt a szobából. Aznap este már nem is jött vissza.
    Ezen az estén Alda az elsötétített szobában ült lánya ágyának szélén.
    – Mit szólnál, kislányom, ha mostantól kevesebbet látnál? Ha visszamennék… Na, nem teljesen a Szabad Ország, de talán valami hasonló.
    Alda még sokáig beszélt, de a lány nem szólt semmit. Egy idő után a férfi fölállt, a hőmérőért ment, a lány hóna alá dugta, tíz perc múlva kivette, aztán résnyire nyitotta az ajtót, hogy a beszűrődő fénynél megnézze, meddig szaladt föl a higanyszál. A kisasztalhoz ment, fölkapcsolta a villanyt, és beírta a füzetbe: 38,3.