Tizenharmadik fejezet.
Utak Európába

    – Nem tetszik nekem ez a svihák – jegyezte meg két falat között Lechnicz Árpád. 
    – Kiről beszélsz? – rezzent össze felesége a vacsoraasztal mellett, mert el sem tudta képzelni, honnan tudhat egyáltalán a férje Erkel Sándor létezéséről.
    A szálak ugyanis körbeértek. Lechniczné immáron napi kapcsolatban állt Aldával, aki viszont, minden körülötte fölhalmozódott bonyodalom ellenére, továbbra is naponta beszélt Késnével, és az asszony egy alkalommal megemlítette, hogy véletlenül összefutott az utcán Létszy Dóra özvegyével. És amikor hozzáfűzte, hogy annyira belemelegedtek a régi emlékek fölelevenítésébe, hogy a férfi haza is kísérte őt, Alda tapintatosan nem kérdezett tovább, néhány nap múlva viszont, amikor Jutka arról számolt be, hogy Sándor – így nevezte – alig leplezett ürügyekkel már kétszer hívta föl őt, a régi barát följogosítva érezte magát, hogy megjegyezze, a jelen nem más, mint a múlt jövője. És persze még aznap beszámolt mindenről Lechnicznének, aki kevésnek korántsem nevezhető munkája mellett azért rendelkezett kellő mennyiségű idővel ahhoz, hogy barátai sorsán eltűnődjék.
    – Mármint hogy kiről beszélek? – morgolódott a tányér fölött Lechnicz Árpád. – Hát ki másról, mint arról a levitézlett beatzenészről! Azt hiszi, azért, mert a rokonai révén összegyűjtött néhány kalap márkát, nyugaton is, keleten is, amit aztán jó érzékkel időben váltott át euróra, most hazacipelheti a degeszre tömött bőröndjeit, és megváltót játszhat itthon. 
    – Azt súgja az orrod, hogy valami nem stimmel? – kérdezett vissza kissé megnyugodva Lechniczné, akit érdekelt ugyan az üzlet, de nem a pénz körül forgott minden gondolata.
    – Azt bizony – mondta lakonikusan a nagyvállalkozó. – Pillanatnyilag ötven-ötven százalékkal vagyunk benne a boltban, de ő mintha más irányba sántikálna, mint amerre ti gondoljátok. Betápláltam az adatait a fejembe, és a komputer azt a bölcs eredményt hozta ki, hogy a látszat néha csal.
    – Rémeket látsz, Árpád. Természetesen ellenőriztük, kivel működünk együtt. A pasas tiszta.
    Lechnicz Árpád mégis fejcsóválva nyelte le az utolsó falatot. Tapasztalt már egyet s mást a világban: éppen azon őszön kezdte meg tanulmányait a műegyetemen, amelyen a diákok kiáltványok fogalmazására több időt szántak, mint amennyit rajzasztalok mellett töltöttek. Őt azonban a folytonos gyűlésezés helyett jobban érdekelte az alkalmazott matematika: nem volt még húszéves, amikor bekopogtatott a kibernetikai kutatócsoport tudományos igazgatóhelyetteséhez, mondván, hallotta, hogy számítógépet építenek, és szeretne részt venni a munkában. Tarján professzornak megtetszett a fiatalember, és szárnyai alá vette. Így történt, hogy a fiatal mérnökjelölt részt vett a legendás M-3-as építésében, majd a nagy titokban készülő, korszerűsített változat tervezésében, amíg a munkálatokat le nem állították. Viszont, miután megszerezte a diplomáját, állást ajánlottak neki. Hosszú évekig dolgozott az akadémia számítástechnikai központjában, és egyre inkább kezdte érdekelni a szoftverfejlesztés. Mint matematikus elme, rájött, érdemes önállósítania magát. Fölismerte a vállalkozói szocializmusban rejlő lehetőségeket, és férfikora delén, a nyolcvanas évek lehetséges formájának megfelelően, gazdasági munkaközösséget alapított. Lechnicz Árpádék az egykori géemkázásból nőtték ki magukat évente milliárdokat forgalmazó, nemzetközi hálózattá. Csak hát időközben a kutatóból lett üzletember feje fölött elröpültek az évek: immár hetven felé közeledett.
    Erkel Sándor most jött rá, hogy egy ötvenes évei elején járó férfinak nem kell temetnie magát. A többedik telefonbeszélgetés után összeszedte bátorságát – valaha nem küszködött ilyen gondokkal –, és megkérdezte Csizmadia Jutkát, lenne-e kedve elmenni vele a Szépművészeti Múzeumba a Hundertwasser-kiállításra, véletlenül ugyanis hozzájutott két jegyhez.
    – De ha inkább a lányát szeretné vinni, szívesen átadom a belépőket – hallotta Késné Erkel Sándor dörmögését a telefonban. Nem kellett sokáig gondolkodnia a válaszon.
    – Kedves Sándor, az én Zitám mostanában nem ér rá arra, hogy az anyjával mutatkozzék a nyilvánosság előtt… hacsak nincs ruhavásárlásról szó. Nyilván őriz emlékeket a kamaszlányok hétköznapjairól.
    – Akkor hát? – lépett túl a nőnevelés problémáin Erkel Sándor. – Ha például szombat délelőtt magáért mennék? Hundertwassernak eddig csak az építészeti munkásságát ismertem, de szívesen megnézném a képeit is. Tudja, egy mérnök életében fontos a harmónia – kezdett volna éppen elmélyedni a reál és a humán beállítottságú emberek lelkivilágában, amikor rájött, jobb visszafognia magát. – Szóval szombaton fél tizenegyre a kapujukban leszek, ha megfelel.
    Véget vet annak, ami el sem kezdődött, döntött Alda Tamás. Azon a napon, amikor elhatározta, hogy tisztázza a félreértéseket, a kiadó vezetője közölte, hogy mint a lap felelős szerkesztőjének, három napra haladéktalanul Münchenbe kellene utaznia. Tiszteletét kell tennie a Sauer Verlagnál. Alda este összecsomagolta a legfontosabbakat, és másnap kora reggel a belvárosi irodaház kapujában várta az autót. Legnagyobb meglepetésére a begördülő kocsi volánja mögül Savanyú Henrik szállt ki, és tárta teátrális mozdulattal szélesre a bal hátsó ajtót.
    – Parancsoljon, szerkesztő úr! Remélem, kellemes útitársakat szereztem önnek – és Alda a fényre sötétedő üvegek mögött ekkor pillantotta meg Lechnicz Árpádnét az első ülésen, Tardó Zsuzsannát pedig a hátsón.
    – Pardon, a táskát majdnem elfelejtettem – kacsintott Savanyú –, a főszerkesztő úr pedig jó munkát kíván nekünk, amíg ő idehaza a lehetséges hirdetőket járja végig.
    Így indultak négyesben Münchenbe, és Alda megnyugodott: ennél megfelelőbb alkalmat keresve se találhatott volna, hogy pontot tegyen a flört végére.
    – Mi lenne, ha mi is…? – kérdezte kedvenc felhőjük szélén ücsörögve Létszy Dórától Kés Márk, amíg a Hablaty képviselőinek autója odalenn araszolt a bécsi körgyűrűn.
    – Utólag elmondhatom, Márk, eljátszottam a gondolattal, mi történne, ha Sándor mellett szeretőt tartanék – hunyta le egy pillanatra Dóra a szemét. – Szerintem ilyesmi minden földi nőnek megfordul a fejében. De aztán a két kislány jutott az eszembe, és nem akartam bonyodalmakat.
    – Én meg – és immár Kés Márk is csukott szemmel beszélt –, többször megkérdeztem magamtól, mi történne, ha férjes asszonnyal lenne viszonyom, de aztán arra jutottam, csak megnehezíteném az életét.
    – Nekem, Márkocska, többet ért a barátságod, mint egy ideig-óráig tartó kaland. És ma is többet ér – komolyodott el Létszy Dóra.
    – Mindig okosabb voltál – állapította meg Kés. – És erősebb. Mert ha csak egyetlen jelet adtál volna, én bizony nem tétovázom. De… De itt már nem származna semmi bonyodalom, ugye? Egyszerűen jó lenne.
    – Szamárságokat beszélsz, Márkocska. Ez itt a másvilág, nem veszed észre? Mi halottak vagyunk! Micsoda bolondság: újra szerelmesnek lenni! Hogy aztán újra jöjjön a kötelező szomorúság? Másvilág, Márkocska! Fölösleges élőt játszanunk, amikor meghaltunk. Nekünk most az a dolgunk, hogy várjuk az újbóli találkozást a lentiekkel. Anélkül persze, hogy sürgetnénk őket.
    – Te vagy itt régebben – és Kés inkább tűnt durcás kisfiúnak, mint szerelemre áhítozó férfinak. – Akkor hát?
    – Akkor hát? – kérdezett vissza Létszy Dóra. – Hát jó, legyen meg a te akaratod. Próbálj átölelni! Hagyom magam.
    És Kés Márk a felhők fölött kísérletet tett, hogy magához szorítsa Létszy Dórát, de amint megérintette, mintha légneműt tapintott volna az ujja.
    – Dóra! Ez meg miféle varázslat? – kiáltott a másikra, de az hűvösen válaszolt.
    – Semmi csoda. Csak nem úgy vagyunk, ha ez a szó jó ide, ahogyan te még mindig képzeled. Ez a lélek. Rengeteg időd lesz, hogy megértsed.
    Kezd összeállni a lap, állapította meg Fehér Emil, mégse volt nyugodt. Láthatta volna az események végét, ha akarta volna, de inkább azt az esélyt adta meg mindannyiuknak, hogy lássa, milyen történetet írnak maguknak a lentiek. Mert a néhai főszerkesztő mindenre emlékezett: ami az ő földi idejében történt még – és ami már később.
    Öregember a múltban él, mosolygott magán. Bezzeg amikor még gyülekeztek a Szabad Ország körül a fiatalok… Teri, aki minden gazdasági témában megtalálta az emberi nézőpontot. Dóra, aki mérnöki pontossággal mérte föl a belpolitikai erőviszonyokat. Márk? Milyen nehezen lehetett leszoktatni arról, hogy azonnal messzemenő következtetéseket akarjon levonni a legapróbb jelenségekből is! És Tamás a szakma iránti mérhetetlen alázatával… És Tivadar, akin meglátszott, hogy jogászként valóban az ördög ügyvédjének szerepében érzi leginkább jól magát. De az öreg szerkesztő arra is emlékezett, hogy hiába a nyolcvanas évek minden bájos romantikája, mert a kilencvenes években száz irányba húzták szét őket a különböző érdekek.
    Mire képes a három megmaradt? Féltette őket a visszavonhatatlan bukástól, ezért nem akarta látni Fehér Emil a dolgok végét.
    Ifkovics Tivadar pedig avval az örömhírrel hívta föl a kiadó éppen Németországban tartózkodó igazgatóját, hogy úgy tűnik, sikerült egyezséget kötnie egy jelentős német autógyár magyarországi vezérképviseletével, de a megállapodást jóvá kell hagynia a német anyacégnek is, vagyis Lechniczné tegye meg a szükséges lépéseket.
    A tárgyalásokon egyébként Heinrich Sauer nem vett részt. Amint megérkeztek, máris továbbutazott Genfbe, de megígérte, hogy a harmadik nap délutánján, mint sofőr, újra megjelenik a szálloda kapujában. Délután négykor a két nő s az egy szál férfiú ott ült hát a hallban az időközben kissé megsokasodott csomagok szomszédságában, de Savanyú Henrik csak nem jött.