Tizenhatodik fejezet.
Kísértetek a múltból

    Ifkovics január elején nap mint nap bejárt a szerkesztőségbe, végezte gépiesen a dolgát, de a többiek figyelmét nem kerülte el, hogy valami bántja. Lechniczné állította meg, hogy új év, új élet, immár nincs idő sérelmeket ápolni, azonnal mondja meg, mi a baja. A főszerkesztő egy ideig vállát vonogatta, hogy semmi, de a kiadó vezetője túl régen ismerte ahhoz, hogy ilyen egyszerűen hagyja magát lerázni. Végül félrehúzta a még be sem üzemelt teakonyhába, ott pedig Ifkovics egyetlen szó nélkül előhúzta zakója belső zsebéből a borítékot a gyászjelentéssel és a kísérő cédulával.
    – Mindig utáltam azokat, akik névtelen leveleket írnak – fintorgott Lechniczné, miután áttanulmányozta a küldeményt.
    – Tudom, hogy sok ellenséget szereztem az elmúlt harminc évben, de ilyesmi még nem fordult elő velem – jegyezte meg Ifkovics rekedten. Látszott a szemén, hogy életében most ijedt meg először. – Túl sok indulat halmozódott föl ebben az országban. És akadnak, akik bármire képesek.
    – Mutattad már valakinek?
    – Ezt? Ugyan már! Viszont napok óta avval a tudattal fekszem le, hogy nem tudom, mi vár rám az éjjel. Vagy másnap. Ez az őrült elérte, amit akart. Órák alatt megtanított félni.
    – Te tudod, van-e rá valóban okod… Mindegy: ha nem lépsz te, megteszem én. Hivatalból. Mégiscsak egy hetilap főszerkesztője vagy, aki halálos fenyegetést kapott!
    – Én azért még várnék a dolgok túldimenzionálásával. Nagydobra se verném ezt az egészet. Viszont… ismerek egy főrendőrt, együtt jártunk valamikor vezetőképzőre. Gondolod, hogy keressem meg?
    Lechniczné kivette retiküljéből a mobiltelefonját.
    – Méghozzá most azonnal, Ifi! Ilyesmit akkor sem lehet agyonhallgatni, ha csak ijesztgetés. Nem is értelek, miért nem szóltál előbb… Akármi történt közöttünk a múltban, azért csak barátok maradtunk; vagy tévednék?
    Ifkovics két óra múlva jött vissza a rendőrségről, de Tardó Zsuzsanna akkor már vigasztalhatatlanul zokogott. Készülnie kellett volna az alapvizsgákra, miközben se éjjele, se nappala nem volt, annyi feladattal halmozta el főnökasszonya. És összekuszálódott a magánélete is: szilveszterkor váratlanul találkozott egy főiskolai csoporttársa bátyjával, a fiú mindössze néhány percre ugrott föl a húgához, hogy boldog új évet kívánjon, nem sejtette, hogy ott találja Zsuzsannát is, akit évek óta nem látott. Pedig valaha… Másfél évig tartott a kapcsolat, aztán valami ostobaságon összekülönböztek, és a nagy szerelemnek egyik pillanatról a másikra vége szakadt. A lány pedig, minden tudatossága ellenére, most elbizonytalanodott: hogy férfiak jöhetnek, mehetnek az életében, ő viszont kicsúszhat az időből. És akkor a két müncheni éjszakára gondolt, meg arra, vajon milyen lesz Alda, ha megöregszik. A lapszerkesztő megérezhetett valamit, mert éppen ő kezdte vigasztalni a lányt.
    – Nagyon várom már a dolgozatod vázlatát. Első ugyan a munka, de a te életkorodban csak holtversenyben a tanulással. És közben, már megbocsáss, de ahogy elnézem a karikákat a szemed alatt, aludnod is kellene néha…
    – Örömmel hallom, hogy összetegeződtetek – hajolt meg előttük az éppen betoppanó Ifkovics, aki, hogy a névtelen levél dolgában megtette a szükséges lépéseket, ismét a szokott, magabiztos formáját mutatta. – Hja, kérem, ez minden korkülönbség dacára tegeződős szakma – és a főszerkesztő nem sejtette, hogy megjegyzésével a problémák elevenjére tapintott.
    Ezekben a napokban alig emlegették Savanyú Henriket. Az üzleti ügyek rendjén lévőnek tűntek, erre egyrészt a Sauer Verlag, másrészt maga Lechnicz Árpád volt a garancia, az alapító tulajdonos tehát nyugodtan lábadozhatott a genfi kórházban. Néhányszor keresték ugyan, hogy érdeklődjenek egészségi állapotáról, de továbbra is csak egy géphang hajtogatta több nyelven, hogy a hívott fél pillanatnyilag nem kapcsolható. A münchenieken keresztül kívántak hát neki mielőbbi gyógyulást, akik minden alkalommal meg is ígérték, hogy tolmácsolják bátorításukat Herr Heinrichnek. Lechnicznének ugyan megfordult a fejében, hogy mintha valakik rejtegetnék előlük Savanyút, de aztán a sok tennivaló közepette gyorsan másra terelődött a figyelme.
    Lechnicz Árpádé azonban nem. Bár a szerződést alaposan körüljárták a jogászai, de magának az üzletembernek, vagy legalábbis annak a harminc évnek, amelyet Savanyú nem töltött idehaza, érdemes utánanézni, vélekedett. Nem akart azonban nagy feneket keríteni a dolognak, ezért, ahogyan az ő köreiben fogalmazni illett, informális úton igyekezett tájékozódni.
    És amit megtudott, azon korántsem lepődött meg. Mindenesetre megfordult a fejében, hogy a körülmények ilyetén alakulása akár még az ő malmára is hajthatja a vizet… Hogy ugyanis Savanyú, még karrierje csúcsán, amikor a tinilányok kedvenceként képe rendre megjelent a Magyar Ifjúságban meg az Ifjúsági Magazinban, nehezen viselte az állandó koncertezést és az avval járó népszerűséget. Eleinte csak alkohollal oldotta a feszültséget, később azonban, amikor együttesével először vendégszerepelt nyugaton, megismerkedett a marihuánával. Rendőrségi ügy is kerekedett belőle, de eltussolták. Magyarországon a hatvanas évek végén nem fordulhatott elő kábítószeres eset.
    Késnének tollbamondást kellett volna javítania odahaza, de a sok-sok ly és pontos j forgatagában a gondolatai el-elkalandoztak. A fia a szomszéd szobában ült a számítógép előtt, lánya viszont tőle karnyújtásnyira tanult. És amikor Késné nagyot sóhajtott, a gyerek letette a könyvet.
    – A papára gondolsz, mama?
    Késné először azt hitte, a váratlan hangtól rázkódott össze, ám inkább, és ezen maga is meglepődött, az lepte meg, hogy rajtakapták. Mert hogyan mondja meg a lányának, hogy nem a papára gondolt, hanem valaki másra? A lánya azonban nem hagyta szóhoz jutni.
    – Tudod, nekem is nagyon hiányzik a papa. Minden nap beszélgetek vele. És minden nap bocsánatot kérek, hogy olyan ritkán hallgattam végig, amikor mondani akart nekem valamit! Szerinted tudja, hogy már végigolvastam azokat a könyveket, amelyeket ajánlott, pedig én állandóan félretettem őket, hogy majd, majd?
    Egyikük se tudott válaszolni a kérdésre. Kés ugyan hevesen bólogatott odafönn, de azt ők, idelenn, nem látták.
    – Csakhogy a papa meghalt. Te meg élsz, mama. És nem szeretném, ha örökre szomorú maradnál. A papa se szeretné! Ne temesd el magad… Vagyis csak azt szeretném neked mondani, hogy ha a Sanyi bácsi megint elhívna téged múzeumba, menj nyugodtan. Én vigyázok addig az öcsémre.
    Létszy Dóra lélekben elengedte már a férjét, Kés Márk viszont nehezen barátkozott a gondolattal, hogy a felesége a gyászévet se várja ki.
    – Mit szólnak majd az emberek? Hogy ilyen hamar? És rögtön az első férfival, aki az útjába akadt, szerelembe esik? – Ilyen kérdésekkel fárasztotta Létszy Dórát, aki nőként megértőbben viseltetett nembeli társa iránt.
    – Azt szeretnéd, hogy inkább fuldokoljon az egyedülléttől? Iskola, gyerekek, iskola, gyerekek, menjen így évekig, amíg olyan öreg nem lesz, hogy nem kell senkinek, csak néha-néha az unokáknak? Márkocska, kissé ódivatúan gondolkodsz, nem zavar?
    De Kés Márk, másvilág ide, másvilág oda, egyelőre nem a feleségével foglalkozott, hanem önmagával.
    – Ha képes ilyen gyorsan elfelejteni, akkor sosem szeretett.
    – Szamár vagy. Már miért felejtene el? Voltál neki, az egy dolog. És most nem vagy, az meg egy másik. Mit képzelsz? A pedagógus fizetéséből fog két gyereket etetni, ruházni, iskoláztatni? Miközben egyre keserűbbé válik?
    – Nem szeretett – duzzogott Kés.
    – Szült volna neked két gyereket, ha nem szeret? Kitartott volna melletted, ha nem szeret? És Márk! Tedd a szívedre a kezed: elviselt volna téged hosszú éveken át, ha nem szeret? Mert néha rendkívül elviselhetetlen tudsz lenni! – kezdte fejére olvasni bűneit Dóra.
    Amíg pedig beszélgettek, Fehér Emilt magához kérette az Úr.
    – Rágyújtasz, Uram? – kérdezte a megszokott udvariassági formulák mellőzésével a főszerkesztő.
    – Továbbra sem élek vele, de azt tudom, hogy te minden figyelmeztetésem dacára gyakorta bűnbe esel minálunk – mosolygott rá az Úr. – Hát jó, hallgatólagosan tudomásul veszem, ha neked ennyire fontos: mégiscsak furcsa volna, ha jelen körülmények között azt tanácsolnám neked, hogy ne rongáld az egészségedet.
    – Nos? Miért hívtál? – kérdezte Fehér Emil, és a kérdésből kiérződött, hogy nem először találkoznak.
    – Arra gondoltam, fiam, leveszem a kezemet a te Magyarországodról. Oldják meg ezentúl nélkülem a problémáikat.
    – Hát – és Fehér Emil nagyot szívott a cigarettájából –, kivételesen tanácsolnék neked valamit, Uram. Már ha beleszólhatok a dolgaidba.
    – És mi lenne az? – vonta föl szemöldökét, arcán némi derűvel, az Úr, mert megszokta, hogy tőle többnyire csak kérnek, ellenben neki ritkán adnak.
    – Hogy gondold át még egyszer, Uram! Ha inkább esetleg egy kis jó kedvvel, bőséggel áldanád meg őket odalenn… Már régóta igénylik, de te, már megbocsáss a kritikáért, valahogy sosem szakítasz időt rá, hogy teljesítsd a kérésüket.
    – Az segítene rajtuk? Akkor nem viszálykodnának többet?
    – Hát, biztosat ugyan nem mondhatok – nyomta el a csikket Fehér Emil –, de talán ha tennél velük egy utolsó próbát.
    És amíg az Úr elmerengett Fehér Emil fölvetésén, egy ötvenes éveiben járó, erősen ritkuló hajú, hajlott hátú férfi ült egy rosszul fűtött, lakótelepi lakásban egy kivénhedt számítógép előtt kopott pulóverben, kezén kesztyűvel, és éppen egy új gyászjelentést hajtogatott össze, és tett bele egy borítékba. Nem volt azon se feladó, se címzés, csak egy név. Az illető fölvette a kabátját, sapkát húzott, a borítékot a zsebébe süllyesztette, és amúgy gyalogosan, mint akinek nem sietős, elindult Ifkovicsék lakása felé.