Tizenhetedik fejezet.
Tűnődve töredékek fölött

    – Árpád! Mit tudsz te erről a Savanyúról? – kérdezte egy kései vacsora közben Lechniczné. – Nincs neked olyan érzésed, hogy túl nagy a csönd a balesete körül?
    Lechnicz Árpád a szokottnál figyelmesebben babrált a salátájában, aztán mindössze annyit mondott:
    – De.
    A feleség várta a folytatást, ám mert az sehogy se következett, hát annyit mondott:
    – Nem szoktál ilyen szűkszavú lenni, drágám.
    A férj pedig azon morfondírozott, mondjon-e el bármit is mindabból, ami tudomására jutott. Kettejük közül ugyanis jelen pillanatban ő tudta pontosan, hol tartózkodik Heinrich Sauer, azaz Savanyú Henrik. Mi több, találkozott is vele.
    Lechnicz Árpád egy hétköznap reggelén, mintha az irodájába indult volna, csókot lehelt hitvese homlokára, aztán kivitette magát a repülőtérre, fölült egy genfi járatra, ott már várták, elautóztak vele a svájci szanatóriumig, ahol mindössze negyven percet töltött, azt követően megebédelt helybeli üzletfeleivel, délutánra már haza is ért. Mivel szállodában nem szeretett aludni, gyakorta tett egynapos európai utakat, ha üzleti érdekei azt kívánták. Otthon olyankor többnyire nem említette, mivel telt a napja, nehogy az asszony utólag nyugtalankodjék miatta. Nem hozta szóba ezt a villámlátogatást sem.
    Mondta volna el, milyen állapotban találta tulajdonostársát? Az orvosoktól fél órát kapott, hogy beszéljen vele, neki pedig, kivárva a nagy tekintélyű Sauer-unokaöcs beleegyező fejbólintását, öt perc alatt mondták el: Savanyú visszatérő páciens. Évente, félévente jön, elvonással már nem próbálkoznak, de néhány hét alatt fölerősítik, ő pedig fogadkozik, hogy mostantól másképpen lesz, aztán kezdődik minden elölről. Lechnicz Árpád nem látta értelmét, hogy megkérdezze, tekintheti-e megbízható partnernek. A kapu felé ballagva döntötte el végleg, kivásárolja a Sauer Verlag részét a lapból. A hetvenedik születésnapján ezt ajándékozza majd az ő ötvenöt éves feleségének.
    Azon az estén, amikor a Lechnicz házaspár hallgatagon vacsorázott, a Kés gyerekek pizsamában kucorogtak egyikük ágyában. A nagylány ekkor mondta el a kisfiúnak, hogy ő nagyon szereti a papát, de ugyanúgy szereti a mamát is. És az nem lehet, hogy a mama mindig szomorú maradjon.
    – De hiszen mi is mindig szomorúak maradunk! – súgta a kisfiú. – Akinek nincs papája, az örökre szomorú.
    – Tudod – sutyorgott közelebb bújva a nővére –, van olyan, hogy egy családba új papa érkezik. Nem helyettesíteni jön a régit, hanem olyannak, amilyen ő maga, a maga összes…
    De öccse ellökte magától.
    – Én nem akarok új papát! Én a régit akarom! – És kiugrott testvére ágyából, hangosan bömbölve átrohant a magáéba, a takarót a fejére húzta, úgy zokogott tovább.
    Anyja a nagy lármára nyitott be. Csak egy pillantást vetett fiára, és értett mindent máris. Nem szólt semmit, csöndesen behúzta az ajtót, és visszatért a számítógéphez. Bogarászott a mappákban tovább.
    – Megnéznéd? – Másnap délelőtt Tardó Zsuzsanna néhány papírlapot tolt Alda Tamás orra elé.
    – Nocsak – vonta föl szemöldökét a szerkesztő. – Jelentés a marketingesektől?
    – Vess már rá egy pillantást! – Zsuzsanna tekintete furcsán csillogott.
    – Aha! Vagyis végre munkához látott a kis doktornő – bólintott elégedetten Alda, és olvasni kezdett. Néhány sor után azonban abbahagyta.
    – Kisasszony! Nem túl korai ez?
    – Szerinted az?
    És akkor Alda végigolvasta Tardó Zsuzsanna első kéziratát. A cikk egy asszonyról szólt, akinek elmérgesedett a viszonya a férjével, végül a dolgok odáig fajultak, hogy a férfi kezet emelt rá, a nő azonban hallgatott az esetről. Ettől kedve viszont mindennaposak lettek az erőszakos jelenetek a családi ház falai között, mígnem az asszony összeszedte minden bátorságát, egy régi barátnőjéhez menekült, aki egy civil szervezethez irányította… Egy ott dolgozó gimnáziumi osztálytársától ismerte az esetet Zsuzsanna is. Megrázó volt a történet, ráadásul megtámogatva mindenféle adattal a családon belüli erőszakról: statisztikával, kislexikonnal, listával, hová fordulhatnak a bántalmazottak. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a cikk szinte nyomdakész.
    – Te ilyet is tudsz? – kérdezte a lánytól a férfi. – Na, jó. Ülj ide mellém. Néhány dolgot ki kellene javítanod.
    És Alda sorról sorra végigbogarászta Zsuzsannával a szöveget.
    A budapesti mínuszokban nem lehetett kellemes órákig ülni egy parkoló autóban: didergett a fiatal, civil ruhát viselő rendőr is nem messze Ifkovicsék házának kerítésétől. Már-már a váltáshoz készülődött, amikor egy férfit látott a postaládák előtt ténferegni. Semmi föltűnőt nem talált a viselkedésében, de mintha a bal felső levélszekrénybe bedobott volna valamit… Az őrmester kiszállt a kocsiból, igazolványát fölmutatva odalépett az idegenhez:
    – Jó napot kívánok. Kérem, igazolja magát.
    Az alkalmi postás kissé összerázkódott.
    – Csak egy levelet hoztam egy ismerősömnek… Azt tán szabad, nem…?
    – Többet kéne törődnöd a lappal, fiam – szólt lapzárta után Kés Márkhoz Fehér Emil. – Túlságosan belefeledkeztek Dórával a múltba. Vagy a jelenbe, nem is tudom – szívta a szokottnál mélyebbre a füstöt, hogy a szokottnál lassabban fújhassa ki.
    – Bajod van velem, főnök? – kérdezte Kés.
    – Ajjaj! Amikor főnöknek szólítasz, gyülekeznek a felhők – és a főszerkesztő elmosolyodott, mert éppen egy felhőn álltak, fejük fölött pedig ragyogott az ég. – Baj az nincsen, van ellenben tanács. Ha előbb elmondod, mi bánt.
    – Hosszú, Emil. Nem akarlak háborgatni magánügyekkel.
    – Miféle háborgatás? Te azt hiszed, vállvonogatva néztem végig, amikor Teri férjhez ment? Szóval… ne szólj te bele a lentiek dolgába. Elintézik azt maguk. A feleségednek megvan a magához való esze, szerencsére a lányodnak is. A fiadért se aggódj: mindössze olyan, mint te. Már kicsinek is. Az az Erkel Sándor meg rendes ember. Csak ennyit akartam mondani. Most pedig beszéljünk arról, min dolgozol éppen.
    Kés hetek óta egy cikksorozattal vacakolt. Két gyerek barátságával kezdődött a történet, végigkísérte őket egészen érett férfikorukig, amíg egyikük váratlanul a másvilágra nem költözött. De ezt a szálat Kés csak ürügyként építette a sztoriba: valójában arról a négy évtizedről írt, amely a huszonegyedik századba vezette át Kés szűkebb hazáját, Budapestet. Minden mondatában mániákusan hajtogatta, hogy zavaros történelmi időszakot fogtak ki, és ostorozta a huszadik századot, amely – elmélete szerint – nem engedte őket felnőni. Ebből a kényszerű gyermeklétből vezetett le minden személyes sorstragédiát: hogy sosem viselkedhettek férfiként.
    Kora nyári kora délután, ez volt az egyre terjedelmesebb írás metaforikus munkacíme, és miközben nyomogatta az égi klaviatúra gombjait – különös előszeretettel a Delete föliratút –, azon gondolkozott, hogyan juttathatná el Alda Tamásnak a kéziratot, hogy barátja is hozzáfűzhesse a maga észrevételeit. Érezte Kés, hogy valahol sántít az elmélete.
    Odalenn körülbelül ekkorra szedte össze magát annyira Késné, hogy olvasni kezdje férje hátrahagyott regényét. A számítógépben őrzött szöveg szemlátomást félbehagyott volt, a magyartanári szem azonnal észrevette. Márk évek óta dolgozhatott rajta, de valószínűleg további évek munkája várt volna rá, hogy el is készüljön vele.
    – Most azonnal fölhívom Aldát! – határozta el magát Késné, akit, amióta Márkot elvesztették, sosem hívott: tudta, a régi barát esténként úgyis keresi.
    – Tomika, van itt valami, amivel nem tudok mit kezdeni – hadarta a mobiltelefonba, de Alda a szavába vágott:
    – Várj, visszahívlak, ne kerüljön pénzedbe. Otthon vagy?
    – Igen, de… – Késné éppen tiltakozni akart, hogy a másik se verje magát fölöslegesen költségekbe, csakhogy addigra már megszakadt a vonal.
    Aztán csöngött a vezetékes telefon.
    – Ne izgasd magad, ez ingyen van – nyugtatta meg Alda. – Szóval?
    És Késné belekezdett, hogy most olvassa Márk regényét, amikor Alda az előbbinél is hevesebben szakította félbe.
    – Mit mondasz? Hogy Márk regényt írt volna? Magasságos ég! Nekem erről sosem beszélt!
    A magasságos égben Kés kényszeredetten vigyorgott.
    – Már nem zavar ez az izé… Ez a halál vagy micsoda. Hogy az ember ugyan nincs, ám fokozatosan napvilágra kerülnek a lent felejtett titkai. Szinte mintha élnék.
    – Ezt neveztük valaha utóéletnek, Márkocska – jegyezte meg Létszy Dóra. – Jó annak, akinek van. A többségé elillan.
    – Kell ez nekem? – kérdezte a néhai független kommunikációs szakértő, akiről éppen ezekben a napokban, mármint földi mértékegységgel mért napokban derült ki, hogy regényíró rejtőzött az újságíró álcája mögött.
    – Bizony, amit eddig takargattál, azt most valakik előhúzzák a lepel mögül. Eleinte a szeretteid, de aztán… Már nem zavarsz senkit: mindenki úgy emlékezhet rád, ahogyan pillanatnyi érdekei megkívánják. Talán elkezdik építeni a legendádat. Nézd csak!
    És Létszy Dóra körbemutatott. Árnyak nyüzsögtek körülöttük: nők és férfiak rég levetett öltözékekben és a legújabb divat szerintiekben, fiatalok és idősek mindenféle nációból.
    – Fölismered őket? Ott, azt a férfit kalapban és felöltőben? Ő Attila. Szeretted, ugye, a verseit? Mit nem adott volna, ha az életében jut egy kicsi abból, ami a halála után vette körül… Lám, mit művelt vele a te huszadik századod… Vagy az a férfi, aki amott pipázik! Dani uraság! Rejtőzködhetett harminc évig Niklán, de az utókor rábukkant… Ő meg – és Létszy Dóra egy középkorú nőre mutatott, középkori ruhában jött-ment a többiek között – a világ leghíresebb írója lehetett volna. Nagyobb, mint Shakespeare vagy Goethe! Csak éppen soha egyetlen sort le nem írt: az ő idejében az emberek analfabéták voltak. De mennyi mindent beszélt el fejben! Itt, a másvilágon már olvassuk a novelláit…
    És Létszy Dóra intett a hölgynek, aki pironkodva visszabólintott.
    Amikor Ifkovics Tivadart bevezették a helyiségbe, ahol a rendőrökön kívül csupán egy kopott ruházatú férfi tartózkodott, Ifkovics először hunyorgott az éles fényben, de amikor az asztalnál görnyedő idegen lassan ráemelte tekintetét, a főszerkesztő megdöbbent.
    – Te vagy az?