Tizenkilencedik fejezet.
A dolgok rendje

    Január végén elegáns, müncheni rendszámú autó fékezett a lecHcom Zrt. budai irodaházának főbejárata előtt. Sofőr tárta szélesre előbb a vezető-, majd a másik oldalon a hátsó ajtókat: az elsőként kiszálló férfi mozdulatain, öltözékén látszott, hogy született német. A lecHcom Deutschland GmbH ügyvezetője személyesen kísérte Budapestre a másik utast, a Sauer Verlag képviselőjét, Heinrich Sauert.
    Savanyú Henrik december közepén járt utoljára Budapesten. Együttérző mosollyal regisztrálta, milyen észrevétlenül lépett át az új esztendőbe a város: a Gellért Szálló ablakából látta, hogy a Szabadság hídon ugyanakkora a felfordulás, mint másfél hónapja is volt, és mintha a metróépítők se haladtak volna előbbre a téren, bár, mosolyodott el mostanság visszafojthatatlan filozofáló hajlamain, ki tudja, milyen folyamatok játszódnak a mélyben, takarva a kíváncsiskodó emberi tekintetek elől.
    Amikor Lechnicz Árpád a kezét nyújtotta, annyit kérdezett csupán, jól utazott-e. Savanyú értett a szavak hiányából: úriemberek nem beszélnek olyasmiről, amit illetlennek minősítenek. Tudomásul vette. Egyébként sem voltak magukban: az elnök-vezérigazgató a vállalat két jogászának társaságában fogadta a müncheni kiadó képviselőjét.
    – Akár azonnal a tárgyra térhetünk – mondta, miután hellyel kínálta. – Ajánlatot teszek önnek, de nem szükséges most válaszolnia.
    – Szoktak érdekelni az ajánlatok – válaszolta Savanyú. – Különösen az előnyösek.
    – Nem fog csalódni – mosolygott tárgyalófelére a vendéglátó.
    Így történt, hogy Lechnicz Árpád mintegy húsz perc alatt váltotta valóra elhatározását, és vásárolta ki Savanyú Henriket a lapüzletből.
    Január utolsó szombatjának estéjén szűk családi körben ünnepelték felesége ötvenötödik születésnapját. Erre a hétvégére fiuk ismét hazarepült Londonból – szombat délelőtt érkezett, s vasárnap délutánra szólt a retúrjegye –, és híven a hagyományokhoz, az ünnepi vacsorát a férj és atya készítette.
    Amikor Árpád az ünnepi koccintás után megtette a nagy bejelentést, Lechniczné meglepődött. Ékszert, ruhát, illatszert szokott kapni a jeles napokon: azt, hogy egy újsággal ajándékozzák meg, még az ő anyagi viszonyaik között is túlzásnak tartotta.
    – De Árpádom! Én csak egy közgazdász vagyok, az is erősen marxista-leninista alapvetésekkel a megboldogult hetvenes évekből, esetleg pályaelhagyó újságíró vagy botcsinálta üzletasszony… Mit kezdjek én egy hetilap tulajdonjogaival?
    – Nos, szívem, kérdésedre egyszerű a felelet. Azt, amit akarsz. Mostantól senki bele nem szól a dolgaidba. Formáld a saját arcodra. Terveztesd át! Halaszd el a megjelenést, amit egyébként szívből ajánlok, merthogy az se sürgős. Még ebből „a medve kijön a barlangjából”-féle reklámkampányból is sokat ki lehet hozni: például ha mackókoma most csak beleszimatolna a levegőbe, aztán visszamenne… Fokoznátok a várakozást. Azt teheted, ami jólesik. Pillanatnyilag nyereségesnek sem kell lenned föltétlenül. Ez azért ideális állapot, nem?
    – Öntsünk, kedves férjemuram, tiszta vizet a pohárba. Miért csinálod velem ezt az egészet?
    Lechnicz Árpád előbb a fiára tekintett, aztán a feleségére. És kissé elkomorodott.
    – Nézd, Teri… Az idén leszek hetvenéves. Nem mondom, hogy annyinak is érzem magam, de matematikus vagyok, és ismerem a nagy számok törvényét. Amikor összeházasodtunk, tudtuk persze, melyikünk hány éves, csak akkor még olyan távolinak tűnt minden. Nos, bekövetkezett. Nekem pedig előre kell gondolkodnom. Anyagi gondok valószínűleg akkor sem gyötörnek majd, ha én már nem állok mögötted, de hasznosnak kell érezned magad az eljövendő húsz esztendődben. Akár nélkülem is. Nos, erre jó az újság. És…
    Néhány pillanatra elhallgatott, de senki nem törte meg a csöndet.
    – …és még valakinek szánok szerepet ebben a bizniszben. Ha majd figyelmesen átolvassátok a papírokat, meglátjátok, Árpád fiam neve is szerepel rajtuk. Nem akarnék nagy szavakat használni, kedves családom – és itt elmosolyodott –, de a végrendeletemet tartjátok a kezetekben.
    És Lechnicz Árpád az asztal mellől két, előre odakészített dossziét emelt föl.
    – Na, apu, szép kis temetést rendeztél anyu születésnapjából – jegyezte meg megilletődötten ifjabb Lechnicz Árpád.
    A temetőkre ez idő tájt már jócskán ráborult a sötétség: Kés Márk független kommunikációs szakértő sírjára is árnyékot vetett a mellette terjeszkedő bokor. A holdfény ugyanúgy oldalról világított, ahogyan néhány órával korábban a napsütésben csillogtak a tárgyak, Késné tehát fölkerekedett e tavaszias szombat délelőttjén, hogy két gyermekével virágot vigyen Isten kertjébe.
    Elálldogáltak kicsit a sír mellett, tenyerükkel lesöpörték róla a szélfújta faleveleket, ki akarták önteni a vázából a vizet, de mert az a hidegben megfagyott, hát benne hagyták, a fehér szegfűket gondosan eligazgatták a fejrész táján, aztán Késné, ahogyan hajdan, gyerekfejjel a saját szüleitől hallotta, megszólalt.
    – Ideje indulnunk – és mentében végigsimította a márványt.
    A kisfiúnak azonban még maradnia akaródzott.
    – Gyere, édesem, megfázol – szólt neki vissza Késné, de a lánya leintette.
    – Hagyd, mama. Lehet, beszéde van a papával.
    És ebben igaza volt. Mert ahogy hallótávolságon kívülre gyalogolt a két nő, a gyerek rákezdte.
    – Papa, én nem értem a nőket. Lehet egy lány egyszerre két fiúba szerelmes?
    És a kisfiú beszámolt sorban mindenről, az otthoni telefonhívásokról és a szombat délelőtti múzeumlátogatásról, ebédekről és vacsorákról, és odafönt, a jól bejáratott felhőszélen Kés Márk csak hallgatta és hallgatta a saját fiát, és arra gondolt, most vagy soha. Behunyta a szemét, nagyot ugrott, és amikor legközelebb körbepillantott, a temetőben találta magát, szemben a fiával.
    – Ez nem teljesen szabályos, Marci, hogy megjelenek neked, de rendkívüli pillanatokban engedélyezik – magyarázkodott, ám erre a gyereknek szemmel láthatóan semmi szüksége nem volt.
    – Akkor most visszajössz, és mindent rendbe teszel?
    – Nem, kisfiam. Már soha többé nem jövök vissza, de ezt tekintsük technikai jellegű problémának. A fontos az, hogy te mit kezdesz most anyáddal.
    És innen kezdve a két férfi alaposan kitárgyalta a női szívek rejtelmeit, aminek a következménye az lett, hogy még aznap este – körülbelül akkor, amikor Lechnicz Árpád föltálalta a főfogást –, a kisfiú, miközben a Kamerun-Zambia labdarúgó-mérkőzést nézte az Afrikai Nemzetek Kupájának második csoportköréből, váratlanul odaszólt anyukájának.
    – Te, mama, szerinted a Sanyi bácsi szereti a focit?
    Savanyú Henrik már a harmadik délutánját töltötte a Duna-parti presszóban. Először a rendkívül előnyös üzletet ünnepelte ott: amikor Óbudáról visszaindultak a Gellért térre, arra kérte a sofőrt, tegye őt ki félúton. Régi emlékek fűzik egy fedett helyhez, jegyezte meg, beülne oda egy kávéra. Nem kávé lett belőle, ráadásul nem is egy, mert az egykori beatzenészt fölismerte néhány korábbi rajongója, akikkel amúgy öregurasan elcseverészett a régi szép időkről.
    A másnapi találkozó ily módon már nem a véletlen műve volt, és meglepetést is hozott neki: Savanyú nem tudta, hogy – igaz, az akkori műszaki viszonyoknak megfelelően egyetlen orsós magnóval, egyetlen mikrofonnal – a színpad széléről rögzítették egy koncertjüket, a hajdani ORWO magnószalagot mostanra CD-re játszották át. Savanyú még aznap este végighallgatta a hetven perces előadást: ezt követően jött létre a harmadik találkozó.
    – Tudnál-e még te, Henrikem, énekelni? – kérdezte tőle a rajongók egyike, mire Savanyú zavarba jött.
    – Hát, azt nem igazán hinném – válaszolta. – Fürdőszobai dúdolgatásokon kívül nem dicsekedhetem semmivel az elmúlt harminc, na jó, huszonöt évből…
    – Mert – folytatta a rajongó –, ezer, de inkább kétezer ember összejönne még, ha téged újra hallhatnánk Budapesten!
    Amíg Savanyú előtt a föltámadás lehetősége villant föl, Alda Tamás csillaga éppen kihunyni látszott. Ücsörgött a lánya szobájában feleségével egyetemben, és esélyeket latolgatott.
    – Nem tetszik nekem az az irány, amerre megy a lap. Már a címe is! Azt hiszem, hibáztam, amikor átszerződtem.
    – Jézusom, Tomi! Csak nem valami meggondolatlanságot forgatsz a fejedben…?
    – Ha fölmondok, a régi helyre nem tudok visszamenni, ebben igazad van. Ötven fölött ráadásul nem kapkodnak sehol sem az emberért. Ha nem vagyok aktív lapszerkesztő, talán az egyetem se tart igényt rám…
    – Arra készülsz, hogy munkanélküli legyél, Tomi?
    Alda, példázatként, ekkor mesélte el feleségének a bántalmazott nőről szóló cikk történetét, vitáját Lechnicznével, és az asszony ekkor fogott gyanút. Először hallotta ugyanis Tardó Zsuzsanna, a fiatal, ám tehetséges szerző nevét. Ekkor hallotta először, hogy az ifjú hölgy doktori aspiráns az egyetemen. Hogy eredetileg Márk haláláról akart oknyomozó riportot írni, abból kerekedett ki a kutatás a Szabad Ország történetéről. Hogy a lány ugyan a kiadói részlegen van, de az csupán néhány emelet távolság a szerkesztőségtől. Hogy együtt utaztak Münchenbe is… Az asszony fejében kezdett összeállni a kép.
    Érezte Ifkovics felesége is, hogy valami nincs rendben a férje körül. Szétnéz, amikor kilép a lakásajtón! A postát már a kapuban átválogatja, úgy hozza föl! Éjszakára kikapcsolja a telefonját… Ugyanakkor elővette a cipősdobozt, amelyben a családi képeket tartja, és a legtöbb hátuljára fölírta, kiről és körülbelül mikor készült.
    Menni se mentek sehová. Igaz, amióta lemondott a minisztériumi főosztály vezetéséről, a meghívások egyik napról a másikra elmaradtak: se egy színházi premier, se egy fogadás. Semmi. Így aztán az asszony szombat este, amikor a férje a szokottnál korábban ért haza, új tervvel állt elő.
    – Dolgozni mennék, Tivadar.
    Eddig megtehette, hogy nem keresett állást: pénzt nem kellett előteremtenie, tennivalót meg talált magának bőven otthon meg a templomban.
    Ifkovics bólintott.
    – Erre már én is gondoltam. És mihez lenne kedved?
    – A szeretetotthonhoz. Ott szükség van egy magamfajta nőre. Az atyával már meg is beszéltem: naponta hat órát járnék be. Reggeli előtt kezdenék, ebéd után végeznék.
    Ifkovics erre is bólintott. Ennyiben maradtak; szótlanul vacsoráztak tovább.