Tizennegyedik fejezet.
Mindennek előzménye van

    Hétfőn este hétkor Erkel Sándor, háta mögött kisebbik lányával, kezében virágcsokorral, becsöngetett a Kés családhoz.
    – Egészen megéheztem az ebéd óta! Mármint a két nappal ezelőttire gondolok – tréfálkozott a vendég, amíg kibontakozott a télikabátból. Amikor ugyanis szombaton egy percre lecövekeltek még a múzeum előtt, Erkel Sándor avval az ötlettel állt elő, üljenek be valahová ebédelni, mert neki bizony jócskán elkongatták a delet a gyomrában.
    – Hát, nem is tudom… A gyerekek – húzódott Késné. – Bár tulajdonképpen reggel már megfőztem, és csak melegíteni kell…
    – Na, látja – bíztatta Erkel Sándor. – Egy tizenhat éves minden gond nélkül el tudja látni a kisebbet.
    Így aztán elindultak a Városliget felé, amelynek szélén elegáns étteremre bukkantak. A pincér előre lefoglalt asztalhoz vezette őket, ezen az asszony kissé csodálkozott, de nem kérdezett semmit. Ettek, ittak, beszélgettek, Késné még egy pohár fehér bort is elkortyolgatott a vaníliában pácolt lazacfiléhez, aztán alkonyattájt, amikor társasházuk kapuja előtt kiszállt Erkel kocsijából, még visszaszólt.
    – De ezt az ebédet viszonoznom illik. Hétfőn este hétre várom nálunk vacsorára! Ha meg úri kedve úgy tartja, elhozhatná akár a lányát is.
    Erkel Sándor nem ismerte a pedagógusok megfellebbezhetetlenségét. Mindenesetre tetszett neki az is, hogy annyi év után végre nem neki kell minden apró-cseprő ügyben döntést hoznia.
    Münchenben is leszállt már az alkony, amikor Lechniczné a szálloda halljában félrevonta Aldát.
    – Talán nincs jogom, hogy beleszóljak a dolgaidba, Tomi. De… esetleg az elmúlt huszonvalahány év mégis följogosít arra, hogy mondjak valamit. Persze szólj rám, ha hagyjam abba.
    – Dehogy szólok! És kíváncsi is vagyok, mit mondasz… Sejtem ugyanis, miről. Végre beszélhetek róla valakivel. Tudod, amióta Márk nincs…
    – Nem hiszem, hogy az örökébe léphetnék. Viszont nem tudom, hogyan kezdjek hozzá… Egyszerűen óvni akarlak. Ennyi. Valami olyasmit dadognék, hogy gondold meg, mit csinálsz.
    – Mást se teszek, mint hónapok óta meggondolok.
    – Rendben, rendben. Gondolj magadra legelőször. Aztán a tieidre, de ezt te jobban tudod nálam. Csakhogy közben, Tomi, gondolj arra a lányra is! Saját tapasztalatból beszélek. Nézd, életem nagy ajándéka volt Emil. De majdnem kicsúsztam miatta az időből.
    – Mondom, hogy mást se teszek, mint gondolkozom. De értelek. És kösz.
    Lechniczné nem véletlenül vette a bátorságot, hogy szóba hozza a dolgot. A hazautazásuk napján ugyanis egyeztetnie kellett egy adatot Tardó Zsuzsannával, hogy még véletlenül se tévedjenek a búcsúebéden, ezért kora reggel bekopogtatott a lányhoz. És amikor az ifjú hölgy kissé gyűrötten ajtót nyitott, a tapasztalt asszony azonnal észrevette, hogy az ágy érintetlen.
    Alda lánya úgy működött, mint egy radar. Akár anyja, akár apja körül történt valami szokatlan, Kisveron azonnal zaklatottá vált. Az elmúlt éjszakákat is nyugtalanul töltötte, pedig a láza már lement, a napok is a megszokott ritmusban teltek. Anyja tehát nem a lányáért aggódott, annál inkább a férjéért, aki ugyan minden este telefonált, mi a helyzet odahaza, ennek ellenére az új munkahely… az álmatlan forgolódás éjjelente az ágyban… a hajszál a kabáton… Az asszony már-már nyúlt a telefon után, hogy a régi barátság jegyében fölhívja Lechnicznét, tud-e valami különöset a férjéről, de aztán az eszébe jutott, hogy együtt utaztak Münchenbe, Tomi említette. Így hát Alda Veronika arra a következtetésre jutott, nincs még itt az ideje, hogy utánajárjon a dolgoknak. Kisveront bizonyára a hó közelsége kavarja föl.
    Már bő órája várt Savanyúra a müncheni tárgyalóküldöttség. Próbálták elérni telefonon, de mindkét ismert számon csak üzenetet hagyhattak. Hívták a Sauer Verlagot is, de velük sem jutottak előbbre. Nem volt mit tenni, Lechniczné hívta a férjét, hogy előreláthatólag éjfélnél korábban nem érnek Budapestre, mert a sofőrüknek egyelőre se híre, se hamva.
    – Nem csodálkozom – morgott Lechnicz Árpád. – Ti mindenesetre ne mozduljatok onnan, ahol vagytok.
    És a nagyvállalkozó kiadta a feladatot a titkárnőjének: neki mindegy, hogyan, de oldja meg! A felesége éjfélre kerüljön haza Münchenből.
    – De főnök…! – hüledezett órájára nézve a titkárnő, aztán abba is hagyta: húsz éve dolgozott már Lechnicz Árpád mellett, tudta, amit az egykori alkalmazott matematikus a fejébe vesz, annak a végére is jár. Így hát a titkárnő tíz perc múltával beszólt Lechnicz Árpádnak.
    – Elnézést, főnök, de kicsit későbbre várja haza a kedves feleségét. Müncheni partnerünk csak hatra tud kocsit küldeni a szállodához.
    Aztán az ajtóból visszafordult.
    – És nem kell fáradnia. Az imént értesítettem Lechniczné asszonyt.
    A férj és elnök-vezérigazgató pedig homlokára tolta szemüvegét, és rámosolygott titkárnőjére.
    – Na, látja! Milyen eredményesen tudunk mi együtt dolgozni. Hány éve is ennek már?
    Ebben az esztendőben Magyarország mintha kicsit ingerültebben készült volna a karácsonyra. Az emberek persze törték a fejüket ajándékokon, vásároltak, sütöttek, főztek. És mondogatták egymásnak, hogy békés ünnepet kívánnak, de a kimondott szavak ellenére a szívekben sok volt a békétlenség.
    Béke, az igazi, a másvilágot uralta. Ahogyan Fehér Emil lenézett, meg is fordult a fejében, milyen különös, hogy tényleg meg kell halni, ha nyugalomra vágyik az ember. És gondolt arra is, hogy odalenn végső soron egész életében mindenki a haláltól retteg, még ha nem is sejti, az milyen, és sokan talán éppen ezt a titkos félelmet palástolják avval, hogy inkább egymást bántják… De aztán a főszerkesztő rágyújtott, nehogy túlságosan belemerüljön a filozofálgatásba.
    Leginkább persze a gyerekek várták a karácsonyt.
    Ifjabb Lechnicz Árpád meglepetéssel készült. Senkinek nem árulta el, különben hogy lenne meglepetés a meglepetés: szakított magának három nap szabadságot, repülőjegyet foglalt, és úgy számolt, ha 12.20-kor indul Londonból, és a gép 15.45-kor leszáll Ferihegyen, akkor, ha minden klappol, szenteste ötkor, amikor odabent gyertyát gyújtanának, éppen becsönget a szülői ház kapuján.
    Létszy Dóra lányai már hozzászoktak, hogy a karácsonyokat a mama nélkül töltik, de amióta a nagyobbik Pécsre ment férjhez, ennek immáron második éve, a világ fölborult újra. Illetve hát, ahogyan apjuk mondogatni szokta, a fizika törvényei szerint a folyók folynak, és kétszer ugyanabba lépni műszaki képtelenség, vagyis tavaly az ifjú házasok jöttek Budapestre, az idén viszont ők hívták meg magukhoz apát és kisebbik lányát. Huszonnegyedikén halvacsora otthon, huszonötödikén töltött káposzta a Tettyén! Bár azt az atyának illendő állnia…
    Különösebb megrázkódtatás nélkül szokta átvészelni az ünnepeket Aldáék lánya, Kisveron, bár anyja váltig állította, hogy a gyerek igenis érzékeli maga körül a valóságot. Csakhogy ennek ritkán adta jelét: karácsonyt, szilvesztert ugyanavval a rituáléval töltött, mint bármely más napot, talán csak napsütéses időben tűnt úgy, jobb a kedve, borongósakon pedig rosszabb.
    Tardó Zsuzsannától elvárták a szülei, hogy alakuljon bárhogy az élete, a karácsonyt együtt töltsék odahaza, a Balaton-felvidéki faluban. Huszonharmadikán tehát Zsuzsanna még későig dolgozott, aztán este hazabuszozott, és azt tervezte, ha nem jön közbe semmi, huszonhatodika délutánjáig marad, hogy másnap korán az irodában kezdhessen.
    A Kés gyerekek viszont, bár maguk között se beszéltek róla, tartottak ettől a karácsonytól. Két okból is. Egyrészt, mert az első karácsonyukat töltik a papa nélkül, és egyelőre azt se tudták, ki díszíti majd föl a fát, másrészt mert látták, hogy a mama egyre több időt tölt egy idegen férfi társaságában. És érezték, hogy ebből jó is, rossz is származhat.
    Földi naptár szerint vasárnap délután összegyűlt a Szabad Másvilág szerkesztősége. Eljött mindenki, de legjobban annak örültek, hogy a hajdani, az alapító főszerkesztő is szakított rájuk időt, pedig, saját tapasztalatukból tudták, az első másvilági karácsonyon sokfelé illik tiszteletét tennie egy újonnan érkezőnek… Egybegyűltek tehát mind: Práger Gyuri, a mezőgazdasági tudósító, Tóth Gyuri, az ipari riporter, a sportrovatból Gyulai Pista, Hegedős Misi, Knézy Jenő, valamint Szabó Kati, Behyna Karcsi, Kukk Gyuri a külpolitikaiból. Eljött Tölgyesi Rózsi, a szerkesztőségi titkár és Dávid Márta, a belpolitikai rovatvezető, sőt még Horváth Jóska, a főszerkesztő-helyettes is elvegyült a társaságban, bár ő többnyire Márványi Gyurival cserélt eszmét a világ jelenlegi állásáról. Eljött Ipper Pali és Pálfy Jóska meg Schóber Robi és Szurok Jancsi, a két fotós. Jött a karikaturista Dobrás Jancsi, és jött Kenyér Joci és Koren Gyuri és Horváth Vera, de még Kis Ági, a gépíró sem hiányozhatott, ahogyan Géza bácsi sem, a telexes, se a meteorológus Bártfai Bözsike, se Menczel Csöpi, az archívum vezetője. És persze – és ez az ő esetükben a szó szoros értelmében így volt – a világért sem hagyta volna ki a közös karácsonyt se Létszy Dóra, se Kés Márk.
    Nem ajándékozták meg egymást, nem ettek-ittak, de nem is pityeregtek: egyszerűen az volt szép ezen a fenyőillatú délutánon, hogy együtt lehettek.
    Ám elérkezett egy megilletődött pillanat, amikor váratlanul elhallgattak, és gondolatban mindannyian másutt jártak. És lassacskán mindenki Fehér Emilre emelte a szemét, hogy szólaljon meg végre, ám a főszerkesztő jelentőségteljesen oldalra pillantott, oda, ahol retiküljével a térdén elődje ült, és akkor mindenki a fehér hajú, törékeny, idős hölgyre tekintett. És akkor Rózsika azt mondta:
    – Most meg miért hallgattok, gyerekeim? Nem mondtam nektek elégszer, hogy hajózni kell? Tehát boldog karácsonyt mindenkinek. Megparancsolom.
    És végre elnevették magukat.