Tizennyolcadik fejezet.
Elvarratlanul

    – Miattatok van minden! Miattatok! – kiáltozott egy férfi a budai alagútban.
    A Gyorskocsi utca felől jött a Fő utcán, a Lánchídon akart átmenni Pestre, aztán a Duna-korzón tovább a belváros szívébe, hogy kiszellőztesse a fejét, de egy hirtelen gondolattól vezéreltetve begyalogolt az alagút közepéig, ahol a fülsiketítő zajban – mert mindez csúcsforgalom idején történt – kedvére ordíthatott, senki halandó meg nem hallotta.
    Ifkovics Tivadarnak hívták a zilált lelkületű férfiút, akinek minden egyes szava tisztán eljutott a másvilágig. A felhők magasából pedig két idős ember hallgatta lehajtott fejjel a kiabálót meg még további kétszer kettő: a szülei és a nagyszülei.
    Álmaiban sem gondolta volna a hat öreg odafönn, hogy bárki is fog még rájuk haragudni, amíg világ a világ. Ketten közülük tősgyökeres pestinek mondhatták magukat: a férj jogvégzett ember, még az első világháború előtt kezdte meg tanulmányait, aztán katonaszolgálata után fejezte be; az asszony tanítónő. A húszas-harmincas éveket már együtt vészelték át, mígnem a magyar vezérkar tartalékos tisztként ismét igényt tartott a papa szolgálataira. Nem lepődtek meg hát, amikor a beköszönő békeidőkben osztályellenségnek tekintették őket, bár sok csengőfrászos éjszakát kellett kibírniuk, amíg 1950 nyarán egyetlen lányukkal, kevés csomagjukkal Borzastanyán találták magukat egy tehénistállóban.
    Éppen egy másik házaspár mellé telepedtek. Az újdonsült ismerősök egyszerű emberek voltak, soha ki nem tették a lábukat szülőfalujukból, ám szerencsétlenségükre, még ifjúkorukban, éppen a közelükben húzták meg egy újdonsült állam határát, ők persze nem követték nyomon, mikor hogyan nevezték, a Jugoszlávia szó is azért maradt meg emlékezetükben, mert amikor három legényfiukkal ők is megérkeztek Borzastanyára, ezt az országot átkozták sűrűn az őrök.
    A falusiak sokat segítettek az elkényeztetett városiaknak, nem csoda hát, hogy a legidősebb fiú beleszerelmesedett a szomszédék egy szem lányába, aminek következménye az lett, hogy 1951 végén, amikor a kitelepítetteket minden indok nélkül tíz kilométerrel távolabbra, Mihályhalma juhhodályaiba költöztették, a lány már első gyermekét hordta a szíve alatt. Nagyapja után kapta a nevét János, aki 1952 tavaszán látta meg a napvilágot a helybéli asszonyok segedelmével, mert a szüléshez bábaasszonyt se hívhattak.
    Az 1953-as amnesztiarendelet jóvoltából hagyhatták el aztán előbb az időközben nagyszülőkké vált öregek a mihályhalmi istállókat, majd nem sokkal később a fiatalok is. Ők némileg nyugatabbra, Sztálinvárosba mentek szerencsét próbálni, ott született meg második fiuk, Tivadar, 1956 novemberében végül a fővárosban kötöttek ki: az anya hamarosan óvodában vállalt munkát, ahová a fiait is bevihette magával, az apa belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba, és hamarosan egy építőipari vállalat függetlenített párttitkára lett. Ezért is volt nehéz kimagyarázkodniuk, amikor elsőszülött fiuk az érettségit követő nyáron nem tért haza egy jugoszláviai társasutazásról, amelyre hajnali piaci cipekedésekkel maga gyűjtötte össze a pénzt.
    Egyetlen képeslapot sem írt. Vasszorgalmú öccse azonban, anyai nagyapja nyomdokait követve, jogtudományokból doktorált, lépcsőről lépcsőre építette karrierjét, miközben eltemette nagyszüleit, később szüleit. Bátyjával azonban, amióta a néhai Engels téren integetni látta a kigördülő autóbusz ablakából, többé sosem találkozott.
    Mind e napig.
    A Hablaty főszerkesztője, miután összerendezte magát, s elcsöndesedve beért a kiadóba, emelt hangot hallott.
    – Értsd meg, Tomi, el kell adnunk a lapot!
    Lechniczné ellentmondást nem tűrően beszélt, ahogyan az egy üzletasszonytól elvárható volt. Csakhogy Alda nem hagyta magát.
    – Amit te akarsz, az méltatlan hozzád is, hozzám is, Teri… Valaha jóval magasabbra tettük a mércét.
    A vita Tardó Zsuzsanna cikkéről folyt: a felelős szerkesztő rögvest az első szám topsztorijának javasolta a bántalmazott nő történetét, hogy az olvasók érzékeljék, kiknek is áll a pártján a lap. A kiadó vezetője azonban újfent kinyilvánította megfellebbezhetetlen ítéletét: az első számban el kell húzni a mézesmadzagot a leendő előfizetők orra előtt, toborzásra az ilyen és ehhez hasonlóan brutális történetek alkalmatlanok. Azt pedig csak mellékesen jegyezte meg, hogy véleménye szerint a cikk választékos szókincsét is némileg redukálni kellene, mi több, egyszerűsíteni a mondatszerkezeteket is, mert az előzetes fölmérések szerint a célközönség azt igényli.
    Alda igazán ez utóbbin bosszantotta föl magát.
    – Ilyesmikre tanítsam a diákjaimat az egyetemen? Azt gondolod, olyan emberek élnek ma Magyarországon, akik a tőmondatokon túl már belezavarodnak egy szövegbe? Te lenézed a honfitársaidat, Teri! Komolyan azt föltételezed, hogy elegendő ötszáz szó ahhoz, hogy megértsük egymást? Éppen te mondasz ilyeneket? Vegyem elő a régi cikkeidet?
    – Ha emlékezetem nem csal, szerkesztő úr, a vége felé már a Szabad Ország példányszáma is erősen csökkent… Te mostanáig ücsörögtél az olvasatlan irodalmi lapod langyos vizében, csak mert fönt tudtátok tartani magatokat az alapítványi pénzekből! Amelyeket azért kaptatok, ezt ne felejtsük el, mert minden mecénásotoknak föl kellett mutatni, hogy, ha szűkmarkúan is, de támogatja a kultúrát. Ez viszont most az üzlet világa, Tomikám! Szabad versenyes kapitalizmus, ha mond még neked valamit ez a fogalom.
    Alda hirtelen azt érezte, hogy eljárt fölötte az idő. Lechniczné pedig megsejtette, mi jár régi barátja fejében.
    – Nézd, azok az értékek, amelyeket valaha képviseltünk, örökérvényűek ugyan, de most pillanatnyilag zárójelbe tevődtek. Tudok neked bátorítót mondani: Babits minden körülmények között Babits marad. Lám, százéves lenne a Nyugat, és nincs teljes csönd körülötte, ugye? Bár a Hablatyban nem szeretnék róla cikket olvasni…
    A szerkesztő visszafordult az ajtóból.
    – Értelek. De mit szólna mindehhez Emil?
    Fehér Emil, aki végighallgatta föntről a vitát, most kapott homlokához: a Nyugat! Megfeledkezett az évfordulóról! Otthagyta tehát az ő Terijét, hadd vívja meg harcát Aldával egymagában, ő pedig elindult, hogy – ha nemi késéssel is –, de személyesen kopogtasson be Osvát Ernőhöz jubileumi interjút kérni.
    „Régi nyáron fürdőzőktől ritkult a tó partja”, olvasta a számítógép monitorán férje regényének első szavait az özvegy, „és ő Szeditet várta. A levélből, amelyet néhány napja kapott a lánytól, nem tudott kiigazodni: a szavak hiába sorakoztak kifogástalan rendben, mégsem álltak egésszé össze. Szeditet akkor már három éve szerette, nem szólva arról a tudat alatti időről, amíg remélte, hogy egyszer csak előbukkan a raktárból, ahonnét a megfelelő lányokat a hozzájuk illő fiúk útjába küldik, továbbá fogalma sem volt, hogy évekbe telik, amíg Szeditet – aki hónapokkal később visszafordíthatatlanul magára hagyta – sikerül kivonnia az álmodozások csomópontjából.”
    Késné abbahagyta az olvasást. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megtudja, vajon valós alak-e Szedit? Aztán elfintorodott. Utólag lenne féltékeny a férjére, amikor szerelmük hajnalán sem faggatta soha ifjúsága viharos esztendőiről?
    – Majd Alda elmeséli – motyogott maga elé, bár ezt az eshetőséget gyorsan elvetette. Mégsem fordulhat mindenért Tomihoz, meg hát joga sincsen talán turkálni a múltban.
    Olvasott tovább.
    „Egy júniusi napon, este tíz óra tájban – künn sötét, benn lámpafény – telefon csörrent. Remélte, hogy téves a hívás (nagy munkába fogott abban az időben, estére kifogyott fejéből az értelem); másodpercekig tartott, amíg eljutott tudatáig a hang onnét a szembülső idegenségből meg a szavak többletjelentése, ami szétroppantotta benne a tétlen csöndet. »Szia. Szedit vagyok.« Hét éve várt erre a szellemidézésre. Utólagos végszavakat remélt félbeszakadt történésekhez és bűnbocsánatos fölhatalmazást ahhoz, hogy túllépjen a zárójelezettség hét emésztetlen esztendején, valamint minden korábbin, amelyek talán csak azért szükségeltettek, hogy későbbi képzelődések alapjaivá szilárdulhassanak.”
    Késnét mégsem hagyta nyugodni a kísértet. És ha törölné az egész szöveget? Régen elégették a kéziratokat, ha nem akarták, hogy illetéktelenek kezébe jussanak.
    – Radnótiné sem engedte, hogy Miklós naplója nyilvánosságra kerüljön! – szólalt meg az asszonyban a magyartanár.
    Valahogy mégsem volt szíve a dologhoz.
    „Szedit újkori hangja kísértetiesen emlékeztetett ama múltbélire, csupán hangsúlyaiból kopott ki hajadon korának sorselőttisége. Érződött, hogy ivott. Időutazó estéből bújhatott elő, sírósból és magányosból: azt mondta, hogy gyakorta tárcsázta föl a régi számot, hallgatta a csöngetést, ám sosem várta meg, amíg beleszól valaki. »De nem ezt akarom mondani«, szögezte le, »végre vagy, mesélj, nem fontos, mit, csak halljam a hangod.«”
    Késné égve felejtette a villanyt, amikor kikapcsolta a számítógépet. Már erősen alkonyodott.
    Zsuzsanna odalent várta Aldát, hogy a szerkesztőből kiszedje, mit szólt cikkéhez a kiadó vezetője, amikor megcsörrent a telefonja.
    – Honnan tudod az új számomat? – vágott köszönés helyett a másik szavába.
    Ennek a napnak az estéjén Késnéék nappalijában is megcsörrent a telefon. A lány vette föl, majd kis hallgatás után szokatlanul nyájas hangon közölte, hogy adja anyukáját.
    – Tessék – szólt a kagylóba az asszony, akit a félévzáró dolgozatok javításában zavart meg a hívás.
    A másik oldalon Erkel Sándor kérdezte minden különösebb udvariaskodás nélkül, érdekelné-e a Rigoletto, ráadásul olaszul, mert tudna jegyet szerezni rá az Operaházba. Késné először elmosolyodott, mire is vetemednek a közlekedési mérnökök, ha rájuk tör a kultúréhség, de aztán észrevette, hogy lánya a küszöbön feledkezett. És akkor az özvegy összeszedte minden bátorságát – pedagógus lévén, nem állt tőle távol a kimért hang –, úgy szólt a telefonba:
    – Ne hívjon többet, Sándor. Nagyon kérem.
    És letette a kagylót. A lánya az ajtóból nézte, ahogy anyja gondosan kihegyezi a piros ceruzát, és újra a dolgozatfüzetek fölé hajol.