Tizenötödik fejezet.
Könnyek, zsebkendők

    2007 utolsó napjait kora reggeltől késő estig a belvárosi irodaház első emeletén töltötték a lapcsinálók. Kérték föl a szerzőket, rendelték a cikkeket, szervezték a hirdetéseket, és közben berendezték a helyiségeket: a bútorok – a szekrények és a polcok kivételével – határidőre megérkeztek, szerencsére pakolnivaló egyelőre alig gyűlt, és a munkatársakat is csak január 7-re, hétfőre hívták össze A laptervet az első értekezleten akarták megmutatni; sürgette hát őket az idő. A marketingesek ugyanis azt javasolták, legyen utcán a lap, amikor a medve előbújik a barlangjából! Erre építenék a január közepén induló médiakampányt. Az ötlet pediglen elfogadtatott, ez viszont azt jelentette, hogy az első számnak február elsején, pénteken meg kell jelennie! A határidő tarthatónak tűnt, bár igencsak közelinek, különösen, ha arra gondoltak, onnan kezdve hétről hétre 128+4 oldalt kell megtölteniük szöveggel, képpel…
    A müncheni út tehát teljes sikert hozott: kapcsolatuk a Sauer Verlaggal gyümölcsözőnek ígérkezett. Avval együtt, hogy a hazaérkezésük másnapján Lechniczné értesítést kapott a bajor fővárosból: Heinrich Sauer közreműködésére jelenleg, sajnálatos módon, nem számíthatnak. Az összekötőt baleset érte Genfben, jelenleg kórházban ápolják, teljes ágynyugalmat írtak elő neki, háborgatni különösképp nem tanácsos. A fölépülése, közölték az orvosai, várhatóan négy hetet vesz igénybe, a tervezett lapindulásra tehát, ha minden jól megy, Budapestre utazhat, bár a munkába akkor sem vetheti bele magát teljes erővel. De mindentől függetlenül, jelentették ki a müncheniek, Budapesten dolgozzanak csak nyugodtan, az üzlet az üzlet.
    Lechniczné nem bánta, hogy nem lábatlankodik körülöttük ezekben a tennivalóktól zsúfolt napokban egy kívülálló. És bár magának sem vallotta be, de férje elültette a bogarat a fülében, hogy Savanyú nem tekintendő komoly üzletembernek. Úton München felé, amíg összezárva ültek az autóban, az egykori beatzenész megállás nélkül anekdotákkal szórakoztatta őket, kipletykálta a hatvanas-hetvenes évek zenészeit, időnként még dalra is fakadt: inkább tűnt sármos életművésznek, mint megfontolt laptulajdonosnak.
    Szilveszter napjának délutánjára csak néhányan maradtak a szerkesztőségben: a kiadóból Lechniczné és Tardó Zsuzsanna, a laptól Ifkovics és Alda. Alkonyattájt csatlakozott hozzájuk Lechnicz Árpád is: a nagyvállalkozó poharakat és pezsgőt hozott, hogy a tulajdonosok nevében boldog új esztendőt kívánjon a csapatnak.
    – Tudjátok, még egyszer az életben szeretném megmutatni, mire vagyok képes – jegyezte meg a koccintás után Ifkovics Tivadar.
    – Akkor eljött az ideje, hogy tisztázzunk valamit, Ifi – pillantott rá jelentőségteljesen Lechniczné. – Ha nem esünk túl ezen, nem tudunk majd együtt dolgozni.
    – Bocsánat, azt hiszem, ez mostantól nem rám tartozik – simított végig kosztümkabátján Tardó Zsuzsanna, de főnökasszonya leintette.
    – Maga akar doktorálni a Szabad Ország történetéből, nem? Akkor itt marad, mert ezt a sajtótörténeti pillanatot nem mulaszthatja el! És maradj te is, Árpád, szépen kérlek. Egy s más a te kifinomult hallásodnak se árt belőle.
    – Akkor hát essünk túl az Akarattyán elkezdett beszélgetés második részén – adta meg magát Ifkovics. – De szeretném, ha mindössze két felvonásból állna a darab.
    – Szóval a szemedbe mondom, amiről évek óta hallgatunk: te mindent azért tettél, mert egyszerűen meggazdagodni szerettél volna, Ifi! Már gyerekkorod óta: így volt? Mindent számításból csináltál, igaz? Azért léptél be a pártba még az egyetemen, mert azt képzelted, azon a vonalon majd előbbre jutsz. Azért udvaroltad körül Emilt, hogy az ő hátán másszál föl. Azért vállaltad a főszerkesztői megbízatást a piszkos munkával együtt; így volt? Te minden kormányváltáskor felszínen tudtál maradni! Azért lettél főosztályvezető, mert felszínen tartottak a bizniszeid. Ne szépítsük: a kapcsolataid miatt vagy alkalmas főszerkesztőnek most is. Nem vagy eredendően rossz ember: eleinte kedveltelek is, Ifi. De hosszú ideje elriasztasz magadtól.
    Lechniczné halkan beszélt, hűvösen és kimérten, Ifkovics pedig nagy levegőt vett.
    – Te könnyen beszélsz, Teri. Igazad van, így volt. Pontosabban így is volt. Csakhogy ez már a múlt. Elég pénzt gyűjtöttem, már nem érdekel. De kérdezte tőlem bárki is, hogy miért? Tudtátok, hogy a nagyszüleimet az ötvenes években kitelepítették? Anyait, apait, mind. Anyám, apám a Hortobágyon ismerkedett meg: tudtad? Az esküvőjüket is ott tartották. Mesélték, olyan volt az a pajta, amilyennek a betlehemi jászolt képzeli az ember. Az egész gyerekkorom nyomasztó szegénységben telt: tudtad? És én nem akartam úgy élni, mint a szüleim! Állandó félelemben, hogy mikor jönnek megint értük… Én komolyan azt hittem, hogy amíg Kádár létezik, addig ez nem történhet meg újra. Mert ők is azt hitték. És azt gondoltam, ha van pénzem, le tudok majd fizetni mindenkit. Hát ezért. Viszont akár hiszed, akár nem, Emilt őszintén tiszteltem.
    – És 98? Amikor főszerkesztő lettél? És 99? Amikor kirúgtad Márkot? Ő volt az ára, hogy megmaradhass a székedben? – kérdezte a hirtelen beállt csöndben Alda. És Ifkovics lehajtotta a fejét, nem szólt semmit, és amikor újra fölemelte, Tardó Zsuzsanna lepődött meg a legjobban, mert még sosem látott olyan ötvenéves férfit, akinek az arcán könnyek csorognak.
    És ekkor, azt hitték, lezárták a múltat. Ezen az estén Alda Tamás hazáig kísérte Tardó Zsuzsannát.
    – Hol szilveszterezel?
    – Három barátnőmmel. Együtt jártunk a főiskolára, azóta meg már mindannyian Pesten dolgozunk. Ketten férjhez is mentek… egyiküknek gyereke is van. De a szilveszter éjszaka a miénk! Ez hagyomány! Avval a könnyítéssel, hogy hozhatunk fiúkat is. Téged viszont nem hívhatlak, tudom – simogatta meg búcsúzásként a lány a férfi arcát.
    Az év utolsó hetére Erkel Sándor minden esztendőben szabadságot vett ki. Most a szokottnál is jobban jött a néhány semmittevős nap: nagyokat sétált a hideg városban, és észre se vette, hogy néha a várnegyedben kóvályog, máskor a Margitszigeten vagy éppenséggel a kilencedik kerület újonnan épült házai között. 
    – Néhány hét múlva lesz, Dórikám, tizenöt éve, hogy meghaltál – ilyesmiket motyogott magában a kissé feldúlt lelkiállapotú műszaki szakember. – Ennyi idő elteltével azt várod tőlem, hogy egyedül tengjek-lengjek a lakásban, ha mindkét gyerek kiröpült? Szilvivel már most alig találkozom… Jó, Pécs nincs annyira messze. Beácska meg csak azért marad velem, mert nem akar magamra hagyni. De ha látná, hogy van valaki mellettem? És az a fiú, aki vinné már, rendes srác, meglátod, Dóri! Csak hát velem akkor mi lesz? Mit mondasz?
    Erkel Sándor úgy tett, mintha az orrát fújná, hogy a járókelők ne vegyék észre, valójában a szemét törölgeti.
    – Tehát? Elengedsz? Ennyi idő után? Ráadásul éppen most?
    Mert a pécsi karácsonyozás nagy hírt hozott az Erkel családba. Ültek az ifjú pár kedvenc vendéglőjében a Tettyén, a papa már rendezte a számlát, kezdett fölcihelődni, amikor nagyobbik lánya megszólalt.
    – Ücsörögjünk még kicsit, apukám. 
    – Esetleg innánk egy kupicával ennyi zsíros étel után? Kivéve téged, lányom, mert te leszel a sofőr – és egyik kezével a slusszkulcsot vette ki a zsebéből, a másikkal a pincérnek intett, hogy hozzon három snapszot, amikor lánya kuncogásába mintha valami szokatlan zönge vegyült volna.
    – Én különben sem ihatnék, papa… Orvosi tanácsra – mondta Szilvi, és Erkel Sándor maga sem értette, miért nem rémült meg. Talán azért, mert a lányai sejtelmesen mosolyogtak. Már-már fölháborodott, hogy a szövetségesek már megint kihagyják valamiből, amikor veje, hivatását tekintve egy pécsi intézmény rendszergazdája, szólalt meg.
    – Ne bántódj meg, nagy tiszteletű atya – mert jókedvében mindig így szólította apósát –, a sógornőm nálam is előbb tudta. Ez már csak így marad a ti családotokban.
    – Előbb tudta? Micsodát lehetett itt előbb tudni? – értetlenkedett Erkel Sándor, akinek rendszerint jól vágott az agya, de ha egy helyzet olyan egyszerűnek látszott, amilyen valójában volt, időt kért magának a műszaki elme.
    – Na? Ki mondja meg neki? – kacarásztak hárman az asztal körül, míg végül, éppen akkor, amikor a pincér az asztalra tette a három pohárkát, nagyobbik lánya ránézett.
    – Emeljétek poharatokat arra, hogy hamarosan nem papának fogunk téged szólítani.
    És Erkel Sándornak még mindig nem esett le a tantusz.
    – Hanem?
    – Esetleg hogy tetszene a nagypapa megszólítás?
    Egy anya előre megérez mindent: Létszy Dóra már jó ideje tudta, hogy nagyobbik lánya gyermeket vár. És kivételesen élt a másvilág adta lehetőséggel, és előreszaladt az időben.
    – Akarod tudni, milyen meglepetéseket tartogat számunkra a sors? – kérdezte barátját, amint legközelebb találkoztak, de Kés Márk csak ingatta a fejét.
    – Pedig jut nekünk is közös csemege – csücsörített rá könnybe lábadt szemmel Létszy Dóra, de Kés egyre határozottabban tiltakozott:
    – Ne mondj semmit! Se jót, se rosszat, érted? Odalenn se tudtuk. Legföljebb… Legföljebb csak egy szót. Az unokádról.
    – Még hogy az unokámról? Az unokáimról! Mindegyikkel találkoztam! És csupa lány!
    Már csak néhány óra volt hátra az óesztendőből, amikor Ifkovics Tivadar átlépte házuk küszöbét, és a szokásos mozdulattal kinyitotta a postaládát. Kivette a begyűrt reklámújságokat, az újévi üdvözlőlapokat, és a liftben, ahogyan máskor is tette, gyorsan átfutotta a postát. Egy borítékon se bélyeget nem látott, se feladót, címzésként is csak a saját nevét, azt se kézírással. Föltépte a borítékot: gyászjelentés hullott ki belőle.
      
    És a borítékból még egy cédula is a földre pottyant, le se kellett hajolni, hogy az ember elolvashassa, mert az írásos oldala maradt felül:
    „Mostantól van mitől félned!”
    Ifkovics Tivadarnak annyira remegett a térde, hogy a fájdalomtól a könnye is kicsordult.
    Voltak, akik előre nézhettek az új esztendőben. De akadtak, akiknek előbb hátra kellett.