III./1. Csak azért is Lájv!

Tisztelt Szerkesztőség!

Szíves tájékoztatásukra küldöm az – évtizedes kutatómunkám eredményeként – egybegyűlt adatokat a világ korszakairól, hátha.
 
Vizsgálódásaim szerint az emberek első nemzedéke az aranykorban élt, rajtuk még Kronosz uralkodott (mert akkor még ő volt a király az égben). Az aranykorban még gondtalan szívvel éltek az emberek, akár az istenek, munkátlanul és baj nélkül. Nem volt még nyomorúságos öregség, kezük-lábuk friss ereje nem hagyta el őket; amíg csak éltek, virágzó fiatalságnak örülhettek mindvégig, s úgy haltak meg, mint akit álom ér utol. Nekik még részük volt minden jóban. Termését meghozta a zsíros föld magától – bőségesen és irigység nélkül –, s az emberek ráérő idejükben azt tehették, amihez éppen kedvük volt. Gazdagok voltak, és szerették őket a boldog istenek. Mikor pedig ezt a nemzedéket magába fogadta a föld, a nagy Zeusz akaratából belőlük lettek a földön járó jó szellemek, a halandó emberek oltalmazói. Ők őrzik az igazságot, és figyelik a gonosz tetteket, ködbe burkolózva járják be a földet mindenfelé, a gazdagságot is ők osztják, mert nekik jutott ez a királyi ajándék is.
 
Ezután már sokkal silányabb második nemzedéket teremtettek az olümposzi istenek. Ez az ezüstkor, és az ezüstkori emberek az aranykori nemzedékkel sem testükben, sem lelkükben nem mérhetők már össze. Azért még mindig hosszú életűek voltak, s a gyermekek százéves korig nevelkedtek hű anyjuk mellett. De mire felnőttek, nem éltek már sokáig, és sok volt a bajuk a saját balgaságuk miatt, mert erőszakos kezüket nem bírták egymástól visszatartani. S a halhatatlanoknak sem akartak szolgálni, sem áldozni az istenek oltárain, amint az az emberek közt törvény is, szokás is. Kronosz fia, Zeusz rejtette őket a föld alá haragjában, mert nem adták meg a köteles tiszteletet az Olümposz boldog lakóinak. Miután pedig az ezüstkori embereket is magába fogadta a föld, ezeket a föld alatti boldogoknak nevezik a halandók. Csak második hely az övék, de azért őket is megbecsülés kíséri.
Zeusz ekkor a beszélő emberek harmadik nemzedékét is megteremtette, méghozzá – a kutatáshoz kémikusokat is segítségül hívtam – kőrisfából. Ez a rézkorszak, és ez már az ezüstkorral sem ért fel. Félelmetesek és kegyetlenek ezek az emberek, akik csak Árész gyászos mesterségével törődtek és a gőgös erőszakkal. Kegyetlen lelkük kemény volt, mint az acél, nem lehetett a közelükbe férni, hatalmas erejük volt, és győzhetetlen kezek nőttek ki vállaikból. Fegyvereik rézből voltak, rézből készültek a házaik is, és rézszerszámmal dolgoztak, a fekete vas még nem is létezett akkor. A rézkor emberei egymás keze által pusztultak el, úgy mentek a fagyos Hádész dohos lakába, névtelenül és nyomtalanul. A fekete halál elvitte őket, akármilyen ijesztőek voltak is, és el kellett hagyniok a fényes napvilágot.
Miután pedig ezt a nemzedéket is magába fogadta a föld, ismét más, negyedik fajtát teremtett Zeusz a sok népet tápláló föld színén, igazságosabbat és derekabbat az előzőnél. Ez a hérószok isteni fajtája, akiket félisteneknek is hívnak a földön. Őket súlyos háború, emberpusztító harc ölte ki, egy részüket Kadmosz hazájában, a hétkapus Thébaiban, amikor Oidipusz nyájaiért küzdöttek, más részüket Trója alatt, ahová a tenger széles hátán jöttek hajóikkal a széphajú Helené miatt. Haláluk után az emberekétől eltérő életmódot és szokásokat rendelt nekik Zeusz, a föld szélére telepítette őket, messze a halhatatlan istenektől, és Kronosz lett a királyuk, miután Zeusz feloldotta bilincseit. Ott laknak gondtalan lélekkel a Boldogok Szigetein a mélyörvényű Ókeanosz mellett a boldog hérószok, akiknek egy évben háromszor hoz mézédes termést az életet ajándékozó mező.
 
Végül az ötödik korszak következett, a vaskor. A vaskor nyomorult embereinek sem nappal, sem éjszaka nem enged pihenést a fáradtság és a szükség, súlyos gondokat mérnek rájuk az istenek. (Azért a sok baj közé számukra is keveredik itt-ott valami jó is.) Ám egyszer ezt a fajtát is el fogja pusztítani Zeusz, az lesz majd a jel rá, hogy az emberek ősz hajjal fognak születni. Abban a végkorszakban még fokozódni fog minden nyomorúság és minden gonoszság. Atya és gyermeke nem tudnak megférni, sem vendég a gazdájával, sem barát a baráttal, a testvérek sem fogják szeretni egymást, mint azelőtt. Ha szüleik megöregszenek, nem tisztelik őket, sőt – az istenek bosszújától sem félve – még szidalmazzák is őket arcátlan szavakkal a gonoszok, s nem adják meg a hála adóját öreg szüleiknek, amiért fölnevelték őket. Önkezükkel fognak bíráskodni, és egyik a másik városát dúlja föl. Nem lesz becsülete annak, aki megőrzi esküjét, sem az igaznak, sem a jónak, inkább tisztelik a gonoszkezű és erőszakos embert. A jogot az öklükben hordozzák, és a becsületérzés eltűnik, és kárt tesz a gonosz a derekabb emberben, mert ferde szavakkal szól hozzá, és hamisan esküszik. S az irigység rossz tanácsot ad a szerencsétlen embereknek, s aztán kárörvendve kíséri őket a gonosz szemével. Akkor már Aidósz és Nemeszisz, a szemérmes becsületérzés és az igazságos megtorlás istennői szép testüket fehér lepelbe burkolva a széles térségű földről az Olümposzra mennek föl, a halhatatlan istenek közé, elhagyva az embereket. Csak a szörnyű szenvedések maradnak itt az emberek számára, és nincs semmi, ami a bajt elháríthatná. Annak jó, aki a vaskor előtt halt meg, vagy aki a messze jövendőben születik, és megéri a visszatérő aranykort.

Figyelmüket köszönve, üdvözlettel
 
Kedves Nézőnk! Tisztelt Trencsényi-Waldapfel Úr!

Tudományos igényű levelét köszönettel megkaptuk. Történeti tárgyú észrevételeit, amelyek bizonyos elemeiről magunk is tapasztaltunk egyet s mást mind odalent, a földön, mind itt, a másvilágon, lehetőségünkhöz mérten hasznosítani fogjuk hírműsorunkban. Gondolatébresztő sorait, utólagos engedelmével, továbbítottuk a Másvilági Televízió, valamint a másvilág egyéb részlegeihez. Kérjük, kísérje továbbra is figyelemmel műsorainkat!