III./2. A színültig tele poharak kiihatóságáról

Tisztelt Szerkesztőség!

Pszt! Már mindenki alszik… Sötétben körmölöm maguknak ezt a levelet – csak a holdvilág fényében tapogatózom, amennyi az ablakon beszűrődik –, hogy az alábbiakban olyan eseményekről számolhassak be, amelyek hírértékéről nincsenek kétségeim. Miként arról sem, hogy fölkeltik érdeklődésüket az alább leírt cselekmények.
Kérem magukat, kamerájukkal hozzánk mihamarabb eljönni szíveskedjenek, göngyölítsék föl a történteket lehetőleg azonnal, és tárják ország-világ elé a példátlan eseménysorozatot! Munkájukhoz minden támogatásomra számíthatnak.
Csak csöndesen.

Mert mi is történt?
A dolgok akkor kezdődtek, amikor országgyűlési ülésszakra készülődött mindenki, aki érintett volt az ügyek vitelében – és azok is, akik nem –; társaimat s engem is nagyon feszített már a történések lehetséges végkimenetele, csakhogy váratlanul levelet kaptam a Gyulai Lalitól.
Valami olyasmit írt a Lali, hogy szomorú időket élünk, de avval vigasztalja magát, hogy a keserűség pohara színültig van tele, és szerinte vagy el kell hasadnia az edénynek, vagy kiürülnie, mert véleménye szerint így soká nem fogunk maradhatni.
Ezt írta szóról szóra, és én elkezdtem törni a szavain a fejem.
Meg kell mondanom, hogy bár ez a Lali mindig kívülről szemléli az eseményeket, általában mégis világosan szokott látni, én meg adok őneki a véleményére, ezért a szokásosnál hosszasabban gondolkoztam ezen a mondatán, hogy mit is jelenthet. Mármint ez a metafora vagy micsoda a pohárral. Mert ugyebár a keserűség maga az még világos volna, miként a színültig telét is értem, viszont, szerintem, ha az edény, ami pohár, elhasad, akkor a keserűség kifolyik belőle, és szépen elborítja az egész asztalt, aztán onnan lecsurog a földre, az meg vagy beissza, vagy sem. Viszont a második esetben, miszerint a pohárnak ki kell ürülnie, az olyasmi lehet, kérdezem én, mint amikor ógörög filozófusok kiisszák a bürökpoharat? Csak most nem bürök van benne, hanem keserűség, színültig?
Erre célozna a Lali?
De elkalandoztam.
Szóval kaptam én ezt a levelet, és mutattam a többieknek is. A Somogyi Sankó például azt mondta, arra gondol a Lali, hogy a társadalmi struktúra meg a kormányzati rend, valamint, hogy az egésznek, ahogyan az van, az ellentmondásai pattanásig feszültek, de ezt én már nem értettem, mert a Sankó mindig olyan tudósan fogalmaz. Hogy megmozdulások meg alkotmány meg adóztatás meg hogy hol és ki dönt a legfőbb tisztségek betöltéséről meg ilyesmik, csak hát én már közben régen elvesztettem a fonalat.
És most abba kell hagynom az írást, mert lépteket hallo…

…Szóval hogy izgatott volt mifelénk a közélet, a Bölöni Sanyi bácsi meg csak szította az elégedetlenséget. Ez a Bölöni bácsi egy nemesből lett demokrata, aki valaha Észak-Amerikában volt ösztöndíjas, de aztán hazajött, persze azért nem ő lett volna, ha nem hoz magával egy csomó eszmét. Azóta állandóan az Egyesült Államokkal példálózik meg az amerikai alkotmánnyal, de persze mindenki érti, hogy máshonnan fúj a szél.
Egyszer például azt mondta a Bölöni bácsi, hogy szerinte minden embernek bizonyos természeti, saját és veleszületett jussai vannak, így mondta, kérem, tessék rá nyomatékkal odafigyelni, evvel a szóval, hogy juss, és szerinte ezek közé a jussok közé tartozik az élet és a szabadság megszorítatlan használása és védelmezhetése, továbbá bírhatása és oltalmazása. Elég nehézkesen fogalmaz a Sanyi bácsi, de azért, ha jól megrágja az ember, teljesen emészthető. És még azt is mondta, hogy az ember jussa a boldogság után törekedhetés, valamint annak, tudniillik a boldogságnak a megszerezhetése.
Hát, gondolom, sejtik, hogy a Bölöni bácsi szavai csontot ráztak, mint egy villám! És mennydörgés! És hát kell-e azon csodálkozni, ha ezeknek a dolgoknak az igézetében kezdett élni férfi és nő, agg és ifjú? Aztán persze, ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a lelkesedés eltúlozta a reményeket, pedig a kalandos képzeletűek már azt rebesgették, hogy hamarosan megszabadulunk a bilincseinktől.
De nem így lett persze.
És most akkor következhet, amire tulajdonképpen föl akarom hívni a figyelmüket, mert a föntieket csak azért mondtam el, hogy értsék, miért történt, ami történt.
Egy pillanat türelmüket kérem, amíg új papírt hozok, mert ez most hosszú lesz. Lábujjhegyen.

Vagyis hát mielőtt megnyílt volna az országgyűlés ülésszaka, egy diák egy téren összekülönbözött egy biztonsági őrrel! Miért, miért nem, csakhamar százak sorakoztak a fiatalember mögé, és tüntetni kezdtek. Aztán néhány perc se telt el, és máris rendőrök vették őket körül… Hát ez, bizony, nincsen rajta mit takargatni, rendőrattak volt a javából! És annak a híre nagy fölháborodást keltett mindenütt. Még külföldön is, tőlünk nyugatra.
Hallottak felőle bizonyára.
Na már most, ami miatt a legjobban föl vagyok háborodva, azok egy egyénnek, akinek a nevét még a tollam se kívánja leírni, a szavai. Szóval ennek az illetőnek, amikor kézlegyintéssel napirendre tért a történtek fölött, pedig már önmagában ez is szégyenletes, volt képe azt nyilatkozni, szó szerint idézem, hogy „Es wundert mich gar nicht, dies habe ich schon lange erwartet.”
Hát ami ezek után történt, azon ennek ismeretében nincs is mit csodálkozni.
Viharos tanácskozások színhelye lett az országgyűlés. és a két nagy párt oly hevesen csapott össze, hogy még a vendéglőkben is csak róluk folyt a szó!
Aztán egyszer az egyik honatya ráeszmélt, hogy ezekről a „diétai mozgalmakról” – a sajtóhatóság megkerülésével – tájékoztatni kellene a közvéleményt. A vállalkozásból a lehető legnagyobb vihar támadt, mert az akciót egyesek törvénysértőnek nyilvánították. Volt akkor egy országgyűlési biztos, nevezett Estei Ferdinánd, aki készültséget rendelt el, és, képzeljék, attól se volt ment, hogy erőszakkal föloszlassa az országgyűlést!
Akkor lett úrrá a félelem a forrongó városon. A lelkeken meg a tehetetlenség gyötrelme ült. Egyébiránt veszély leselkedett a kompromittált politikusokra is, akiknek ezért menekülniük kellett. Volt, aki tanulmányút ürügyén külföldre szökött, volt, aki ott mentelmi jogot is remélt nyerni, mások meg, akik maradtak, eldugott kis helységekbe széledtek szét. Jóformán senki sem tudta, mikor és mivel hívja föl magára a figyelmet. Kabos Feri például, egy eléggé exponált személy, rejtélyes körülmények között külföldre utazott, s ott egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnt.
Csak a Bölöni bácsi maradt itthon, de ő már leszámolt mindennel, mert súlyos betegsége közelítő halálát sejdítette. Azt mondta szégyenkezve, hogy nem tudja, nevetséges vagy borzasztó dolognak nevezze-e a helyzetet, hogy az embernek félnie kell önmaga számára is egész tisztaságában leírni gondolatait és érzelmeit.
Aztán hovatovább mindenki magába zárkózott, és a moralizálás meg az eltitkolt eszmélkedés útjára lépett.
De származott ebből az egészből, cserébe az elveszett illúziókért, valami. Megtanultuk, hogy a különféle magatartásokat a kritikus helyzetekben hogyan lehet és kell is – megítélni.

Hát erre akartam csak fölhívni a figyelmüket. És akkor nagyon-nagyon várom a tévéseket, mert kiben bízna az ember, ha nem a szabad sajtóban?
Tudják a dolgukat.
Közben világosodik.
Ideje nyugovóra térnem.
 
Tisztelt Gyulai Úr!

Levelét köszönettel megkaptuk. Sajnálattal kell azonban értesítenünk, hogy – talán a posta, talán más hibájából – Kolozsvárott kelt levele mintegy százhetven év késéssel érkezett meg, ezért a témával, időszerűségét vesztve, nem áll módunkban érdemben foglalkozni.

Üdvözlettel