III./11. Nnna, zágson, ha a Mikulás kérdez anyádról

(Csoszogás, neszezés.) Még hogy pelyhes, még hogy fehér… No, aztán meg az idén mit tesz a zsákjába? Akad majd benne biztosan némi piros alma, valamicske mogy… (értelmezhetetlen szöveg) …tatok, gyerekek? Aztán csak becsúsztat néhány mandarint, narancsot, banánt… Meg ráadásként egy falásnyi csokoládét, hátha. Hogy jusson egy kis édesség, ha netán szeretetre vágynánk. 2005-ről nem fog kérdezni, azt már, gondolja, több-kevesebb sikerrel magunk mögött hagytuk, most nyakunkon ez a 2006, foglalkozzunk evvel, és durrbele! Hoppácska, álljunk meg… Gondolkoznom kell. (Hosszú csönd.) Ejnye, ha belegondolok, micsoda hűűűdenagy paláver törne ki, ha meg tudnám szerezni, aztán suttyomban kiszivárogatnám, mire gondol ajándékosztás előtt! Akkor aztán mindenki, miután kiürítette a csizmáját, azonnal kezdhetne hasonlítgatni, hogy, aszondja, na, tessék, az öreg ezt meg ezt mondta előtte, aztán meg amazt cselekedte utána! Törődjünk bele, hogy inkább nem gondolkozom.
Azt kérdezné, jók voltatok-e, gyerekek.
Azért az a frányaság az egészben, hogy őrá hárul a teljes felelősség, és nem segít neki az ég egy adta világon senki! Ha meg nyomasztani kezdi, hát kinek panaszkodna! Neki, kizárólag neki, személyesen magának kell döntenie, ki volt jó, ki volt rossz: aztán csak magát okolhatja mindenért! Miközben persze mindenkit vérig sért… Mert, szegény, nem feledkezhet meg senkiről, ez, ugye, világos, abból világraszóló botrány kerekedne, tudja ő azt jól. Így aztán a legbölcsebb, amit tehet, ha elvonszolja magát mindenkihez, tele a puttonya, és mindenki csizmájába betesz valamit. Vegyük mindjárt ezt a S… (kluttyogás hallatszik) …ele most mit kezdjen? Aztán meg, gondolom, nem szívesen csúszik át demagógiába, de sokaknak nem hogy csizmájuk nincs, de még sarujuk se. Ilyen esetben mi a teendő? Vis maior. Jó, ez persze Andersen óta ki van találva, megoldja, ha meg mégsem, megnézheti magát. Néha-néha egyébként, igaz, csak tüzet olt, már bocs a képzavarért, visz egy-egy pár cipőcskét, bár az ilyesmikkel inkább tanult kollégája foglalkozik, aki jó két héttel később… Szerintem ki szokták az ilyesmit tárgyalni. Szóval, visszakanyarodva a témához, jön, és mosolyogva annyit kérdez: jók voltatok, gyerekek?
Ejnye már. (Neszezés.) Mindenekelőtt tisztázná végre valaki, mit jelent az, hogy jóság? A Nyusziból nem nézem ki, hogy kialakult álláspontja volna a kérdésről, a Jézuskának viszont akadnak egészen használható ötletei… Kár, hogy a valóság többnyire rácáfol. És milyen az, aki nem jó? Egyenesen következik az előbbi állításból, hogy rossz? Vagy ez már formállogikai probléma? Nem tudom, nem tudom. (Percekig csönd, aztán szipogás.)
Mondják, ahogy öregszik az ember, úgy lesz egyre bölcsebb. Valaha? Tiszta sor: jött, hozott, betett, aztán pihent egy évecskét. Mára szerintem összezavarodott a fejében minden. (Orrfújás hangjai.) Küldjük őt is analitikushoz? Vagy már jár?
Ja. Hogy jók voltak-e a gyerekek, ott tartottunk.
Mi járhat a fejében, amikor ilyeneket kérdez? Mert különben elég jó rálátása lehet az egészre. Mondja meg előbb ő, de tiszta lelkiismeretére: szerinte jók vagyunk-e ezen a bolygón, amely keletkezett vala az ősrobbanásból, avagy amelyet teremtett vala ebből-abból a Mindenható, pillanatnyilag mindegy, így-e vagy úgy, a lényeg, hogy kietlen és puszta volt, amíg el nem választódott a világosság a sötétségtől! Nem részletezném tovább a dolgokat, mert akadhat, aki belekötne egyik-másik kitételbe, bár ahhoz hallani kéne… (elfojtott göcögés) …különben is, ki vindikálná magának a jogot, hogy megoldhatatlan vitákban vállalkozzék a döntőbíró szerepére! Egyébként ilyenkor igyekeznie kell, így hát csak futólag kérdezné meg tőlünk, jók voltunk-e, aztán meg se várná a választ, sietne tovább.
Tényleg, rajta és a hozzá hasonlókon kívül ki ér rá manapság belegondolni, hogy törődött-e égboltozattal, földdel, tengerrel, növényekkel, netán még állatokkal is? És mielőtt bárki megvádolná őt avval, hogy öltözéke hagyományos színe dacára mostanság mintha túlságosan zöld lenne, ő is lecsapna ránk egy kérdéssel, persze felejtsük is el azonnal, badarság: legjobb igyekezetünkkel törődtünk-e önnön magunkkal?
Nem kéne rá mondanunk semmit, nem várja ő azt igazán. Néha persze biztosan megfordul a fejében, hogy csakis és kizárólagosan magunkkal törődünk, és ilyenkor biztosan elmegy a kedve az egész ajándékozási hajcihőtől. Pedig amikor megkérdezi tőlünk, hogy jók voltunk-e, nagy-nagy – ki tudja, hova – rohanásunkban esetleg tényleg megállhatnánk egy pillanatra, hogy feleljünk neki. Legalább tegyünk úgy, mintha. Udvariasságból.
Á, nincs mitől félnünk, nem merészkedne ő olyan magasságokba, hogy azokat is… (elmosódó hangfoszlányok) …sa, akiknek egész ország adatott, mármint, hogy törődtek-e avval megfelelően! Ugyan. Ő nem médiaguru, hogy publicisztikai megközelítésekkel foglalkozzék. Tőle elegendő, ha évről évre rutinszerűen elhadarja, hogy jókvoltatokgyerekek, de szerintem neki is könnyebb lenne, ha letehetné a puttonyát, és kifújhatná magát, amíg mindenki, saját lelkiismerete szerint, azt vehetné ki belőle, amit méltónak gondol magához. (Kuncogás.) Hinné-e bárki is, hogy hirtelen megsokasodnának az önvirgácsozók? Szegény öreg, kiszakadna a zsákja, aztán gurulnának belőle szerteszét mindenféle gyümölcsök! (Toporgás, nyögések.)
Arra meg mit is válaszolna, ha egyszer valaki őt kérdezné: jó tetszett-e lenni, Mikulás bácsi? Hm. Lesütött szemmel mondaná, tuti, hogy jó volt. Miként tavaly, úgy az idén is. Hiszen álló éven át semmi mással nem törődött, csak almákkal, mogyorókkal, csak avval, hogy nekünk ez a nap is emlékezetes legyen! És mi? Mi mivel múlattuk az időt, gyerekek?
Nem hiszem, komolyan nem, hogy lelkiismereti kérdésekkel akarna abajgatni bennünket, de… de ahogyan évről évre körülnéz mifelénk, amikor próbál bemászni az ablakainkon, hát magában mindig elcsodálkozhat, képzelem, miért hagyjuk, hogy… Meg hát miért segítünk a házaink pusztulásában önnön kezünkkel? És ha mi magunk, valami véletlen folytán, megtartóztatjuk magunkat minden indulattól, miért nem akadályozzuk meg, hogy mások megtegyék, amit mi csupán a be nem vallott ódzkodásunk miatt nem? Na, gyerekek? Ne aggódjatok, keddről szerdára virradóan itt lesz. Csak majd álmunkban szépen mosolyogjunk. Tényleg, erről jut eszembe: na und, ha rákérdez, szorítottunk-e az időnkből, hogy odafigyeljünk a saját gyerekeinkre? Esetleg arra a másikra, akivel együtt nemzettük őket? Az, mármint a nemzésre gondolok, még jólesett, emlékeztek? Magunkhoz engedjük-e a kisdedeket?
Lassan cihelődnie kell.
Nekem speciel teljességgel mindegy, ha megkérdezi, jó voltam-e. Mármint magamhoz mérten. Még hogy én, gyerek! Szerinte. Azt képzeli, sejtelmem sincs, mi jó nekem? Azt hiszi, azért facsarom ki magam a végsőkig, hogy most ne legyek elégedett a saját művemmel? Én magam csináltam, öreg! Nézd, Miki, tudom én, manapság divatos akár a legsikamlósabb kérdéseket is föltenni. Ki hát, ha nem én?!
Jön évről évre, jönni fog jövőre is meg aztán, ki tudja, talán az idők végezetéig, ezen többé nem változtathat senki és semmi… (Grrr-grrr – sziszegi a démon) …de unom, hogy mindig azt kérdezi, jók voltatok-e gyerekek, mert lehetetlen, hogy ne tartogatna még számtalan mellbevágó kérdést a tarsolyában! Igaz, ő is csak merítette mindet valahonnét, de egyszer elhagyhatná már a bevált kliséket. Bár mit nekem, ha rákérdez, segítek-e, ahol tudok? Hogy használok-e még olyan fogalmat, mint „becsület” meg „igazság”? Vagy, istenem, sose tudtam, hogy kell ezt érteni: veszek-e nevet hiába a számra? Secko jedno, ha arra kíváncsi, gondolkoztam-e már azon, kit szolgálok s miért! Vagyok-e tényleg hű? Kívánom-e felebarátom házastársát, mi több, házát: ugyan mit kezdene avval, ha őszintén válaszolnék? És paráználkodom-e és lopok-e és ölök-e és… hazudok-e. És teszek-e kárt mások becsületében. Mert ezt is meg kellene kérdeznie, bár ebben a helyz… (váratlanul egy kereskedelmi rádió mérőhangja szűrődik be) …átaim, nekem oc poc. És, tényleg, de ténylegtényleg, zágson, ha kérdőn szemembe néz, hogy tisztelem-e atyámat és anyámat, mert én már csak mosolygok, ha eszembe jut, milyen oltári maflák voltak, amikor arra neveltek, amire.
Na, gyerekek, fölkészülve minden eshetőségre, kipucolom a csizmámat, és kiteszem az ablakba. Elérkezett az ideje. Aztán ezt az egész szpícset megírom a nevében, leadom, és jöhetnek a sajtóperek.