III./12. A holtakhoz méltó gyász szabadságjogáról

Kedves barátaim!

Igen, igen, hozzátok beszélek, akik forralt bort ittatok, és sült kolbászt ettetek szerda délután a Vörösmarty téren, aztán a Deák térről a Moszkva térre metróztatok, ahonnét a közeli bevásárlóközpont mélygarázsába igyekeztetek egyikőtök autójáért, amely a P+R gondolat jegyében reggel óta várakozott ott, hogy gazdája intézhesse dolgait a belvárosban, s megálltatok a zebra közepén, amikor pirosra váltott a lámpa!
Hallgatóztam, ha utólag nem haragszotok érte: Öcsiről beszéltetek. És hallottam, amikor egyikőtök azt mondta a másiktoknak: na, ezt kéne megírnod! Nem lehet, mondta erre a másik, te is tudod, mire az egyik, hogy tényleg, ebből akár kellemetlenséged származhatna, mire a másik, hogy felejtsük el. De nekem, idefönn, ki árthat? Hiszen csak a földön kell az embernek minden szavára vigyáznia, ki ne forgassák… Majd én kimondom, ami nektek, odalenn az eszetekbe se mer jutni.
Öcsit mindannyian szerettük, ott is, itt is. Ahogyan szeretjük most is. De nem a fociról beszéltetek, mert nem arról szól az egész történés, ugyebár.
Szegény Öcsi, ha tudná! Megnyugtatok mindenkit: tudja. Tudja a dandártábornok a csütörtököt és a pénteket és a szombatot. Tudja a ravatalt, a meghosszabbított nyitva tartást, a gyászolókat, akik nem kényszerültek hosszabb várakozásra és a turistacsoportokat a villogó fényképezőgépeikkel. Tud a gyászmisékről. Látta a félárbocra eresztett nemzeti lobogót és a gyászmenetet, hallotta az összes egy-egy mondatos és több mondatos búcsút és a harangzúgást. Tud mindent, ami történt, és ami nem történt, ahogyan tudni fog mindent, ami még eztán következik, mert fog itt még következni egy s más. Példának okáért olvasni fogja ezt levelet is. Miért is ne olvasná: rendel egy fröccsöt, fölteszi a szemüvegét, és olvas. Mint egy földi betűs cikket a sportújságból.
Öcsiről mindenki tudja, ki volt, s hogy nem szorul fogadatlan prókátorok védelmére.
Mert neki tulajdonképpen szinte semmi köze sincs a történtekhez: ő egészen egyszerűen futballozott, ráadásul zseniálisan, jó időben és jó helyen (bár ezt a megállításomat, pusztán történeti szempontból, én magam is erősen vitatom). Szóval kibontakozhatott a tehetsége, és mert a tétel akkoriban másokra is érvényes volt (ne gondoljon most senki a fényes szelek nemzedékére, bár lehetne), hát néhány hozzá mérhető zsenivel sodorta azonos pályára a sors, lévén a foci tagadhatatlanul csapatjáték. Csapatjáték, amelyben egy fecske nem csinál nyarat, kivéve, ha nem akármilyen fecskéről van szó, ahogyan Karinthy (– „Á jó napot, Frici! Maga itt? Örvendek a szerencsének!”) megállapította, bár ő Marlene Dietrichhel (– „Guten Tag, liebe Marlene!”) kapcsolatban tette, ráadásul 1933-ban, amely esztendő nézzen alaposan a saját szemébe.
Összevissza beszélek.
Szóval, fiúk, a Moszkva (néhai Széll Kálmán – „Tiszteletem, miniszterelnök úr!”) téren kezdtetek beszélni Öcsiről, aki ennek a több mint százéves játéknak tagadhatatlanul kiemelkedő alakja volt, ha Pelé ide, Cruyff oda, nem a legkiemelkedőbb, bár egy szint fölött bolondság rangsorolni. És arra egyáltalán nem gondoltatok, miközben előttetek, mögöttetek autók csorogtak a csúcsforgalomban, hogy a foci mellékes dolog lenne. Miért is tettétek volna? Példának okáért az opera fénykora is alig százötven év, és hiába, hogy a legendás előadások nem köthetőek százezres stadionokhoz – sőt, érdemes esetleg a San Siro befogadóképességét összevetni a Scaláéval –, attól még nagy dolog az opera, miként a foci is, és lehet, mi több, kell is mindkét műfajban remekművet alkotni. Bizonyság rá Verdi (– „La forza del destino, maestro!”) és Öcsi.
Amikor Öcsi halála után példátlan gyorsasággal leadták a földi tévében a hathármat, innen föntről figyeltük, mennyien csodálkoztak rá – mert ilyen „mélységben” talán még sosem látták. Hát persze! Aki 2006-ban néhány hónap leforgása alatt megkapja a Barcelona-Arsenal béeldöntőt és az Olaszország-Franciaország vébédöntőt, az, amikor az év végén – sajnálatos események folytán – fél évszázad messzeségből megajándékoztatik az angolmagyarral, mégiscsak jó évnek találja az ideit, kiabáljanak a politikusok egymásra kígyót-békát, amennyit csak akarnak!
Szóval ehhez képest, hogy Öcsi él-e, hal-e, szinte mellékes. Mert az ember bemehet egy múzeumba, és ahogyan a Louvre-ban megnézheti a Mona Lisát, vagy most éppen a Szépművészetiben a Van Gogh-kiállítást, (– „Á, Vincent! Szépen összegyűltünk. Hogy van, hogy van?”) bemehet a videókölcsönzőbe is, aztán – többször visszajátszva – elmerenghet Öcsi visszahúzós cselén. És akkor rendben is van minden.
Jó játékos volt az Öcsi, és evvel még nem mondtunk semmit. Valamelyik külföldi nagyság, már nem emlékszem kicsoda a sokból, azt nyilatkozta róla, hogy jobb ember volt, mint futballista, és evvel elmondott róla mindent. Hát igen. Mindent tudott cselekről és ritmusváltásokról és beadásokról és gólvonalakról és hálókról, és tulajdonképpen összegyűjtött hetvenkilenc éve se kutya, bár azért az utolsókat, tegyük a szívünkre a kezünket, az ellenségének se kívánja az ember. Aztán meg, hogy a temetésére fordított pénzből miért nem jutott korábban is erre-arra, avval mindenki, hallottam ilyen sustorgásokat is odalentről, de aztán tényleg mindenki számoljon el magában, ha már egy temetés kapcsán számolgatni kezdünk, ahelyett, hogy valóban megadnánk a végtisztességet (ha neki már nem is, de legalább utólag magunknak).
Nagyon nehéz gondolatok fordultak meg azokban a Moszkva téri fejekben. Például az jutott valamelyiktök eszébe, hogy focizni a Cucu (– „Cucukám! De jó téged újra látni!”) is tudott, csak azt az utolsó cselt, hogy kellő eufemizmussal éljek, egyrészt nem ilyen fölfokozott médiahangulatban, másrészt nem ilyen fölfokozott államjogi hangulatban csinálta meg. Csak csöndesen és szerényen, jegyezhetnénk meg: a fű (gyep) alatt. Mert ti, ott a földön hiába szemérmeskeditek el 2006. november 17. után a realitásokat: marad nektek mostantól az időzítés problémája, magatok zúdítottátok a nyakatokba magatoknak a bajt, bizonyos fokig tekintsük ezt is formaidőzítésnek, vagyis a forma végső és visszafordíthatatlan hanyatlása időzítésének.
Ilyesmikről beszéltetek, Moszkva téri bátrak, ha jól füleltem. Hogy is van ez, kérdeztétek tisztelettel, mert nagyságot és nagyságot, ugye, összemérni nem lehet. Amikor meghalt a Száguldó Őrnagynál alacsonyabb sarzsijú Tizedes (– „Imruskám! Édes Imruskám! Hogy te milyen jól nézel ki!”), és élőben közvetítette a temetését a tévé, onnan már nem volt visszaút. És amikor következett a Dúvad (– „Üdvözlöm, művész úr!”), majd a Tenkes kapitánya (– „Feri bácsi, drága druszám! Hát, látod, itt kell találkoznunk…”), az közszolgálatilag tulajdonképpen rendben, mert aki borzong az ilyenféle aktusoktól, az eleve el se megy, vagy ha a tévé akarata ellenére a szobájába viszi nagyvilágot, akkor, ugye, megteheti, hogy be se kapcsolja a készüléket. De akinek szent borzongásra van szüksége? Aki evvel a készülékbekapcsolós gesztussal kívánja megadni a végtisztességet? Az tehesse! Viszont milyen sorsra jutnak azok, akik nem rendelkeznek olyan kivételes ritmusérzékkel, amilyennel Öcsi a fociban, hiába drámaíró (is) esetleg az illető, vagyis hivatalból jó dramaturg? És hiába jár valaki ugyancsak benne a korban, ha annyi idő alatt egyszer (bár egyébiránt nem először) rosszul időzít, és politikailag kényes napra komponálja a kilépőjét? Szóval az ő esetében hogyan rendeljenek el műsorváltozást a televíziók?
Ahogyan az is nagyon kényes kérdés, kiért legyen nemzeti gyásznap.
A nyolcvanas évek vége felé a már nagyon öreg W. Sándor (– „Tudod-e, Sanyikám, hogy az unokáim ma is a te verseidet fújják kívülről?"), aki, magunk között szólva nyugodtan kimondhatjuk, a költészet Puskása volt, valahogy ott felejtődött a kórházban. A korabeli hatalmasságoknak persze rá se futotta az idejükből, úgy szólt be egy fiatal lírikus az ismerős hírszerkesztőnek a tévébe, nem tudna-e tenni valamit a költőért. De amikor aztán meghalt! Gyászolta mindenki szorgalmasan, igaz, nemzeti gyásznapot nem rendeltek el a kedvért.
Hogy Öcsi megérdemli, ahhoz kétség nem fér.
Még ennél is többet érdemelne.
John Lennon (– „Hi, John!”) azt mondta, a Beatles híresebb Jézus Krisztusnál (– „Úristen! Ő az! És tényleg létezik!”).
Erről jut eszembe. Amikor maga az Úristen földi helytartója (– „Dicsértessék, Szentatyám!”) haldoklott, és tudható volt, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet… az, ami minden halandóval megtörténik, akár szombat esti főműsoridőben is (bár ez a médiabálvány imádásának korában tapintatlanság), akkor aztán szembesültek önmaguk neomítoszával a televíziók, függetlenül attól, hogy közszolgálatiak-e vagy kereskedelmiek. Persze nem csupán egy intézménynek: egy országnak is viszonyulnia kell önmaga írott és íratlan közmegegyezéseihez, ugyebár, és ezt kimondani könnyebb, mint megcselekedni.
Szóval, miközben lassan-lassan átevickéltetek a zebrán, arra gondoltatok, nem az a kérdés, ki fontosabb: Puskás Öcsi vagy Bozsik Cucu vagy Sütő András (– „Mégis érdemes volt azért az Anyám könnyű álmot ígérért…) vagy Weöres Sándor, netán Verdi, John Lennon vagy II. János Pál. Ilyen rangsorok még foci-, művészi és vallási hevület idején se létezhetnek. Nem is az a kérdés, hogy milyen döntéseket hoznak a tévétársaságok, mert, bármilyen hihetetlen, a nézőknek is vannak szabadságjogai. Nem is az, hogy kinek ki a nagyobb veszteség, mert azt mindenki eldönti maga, és aztán, ugye, senki nem néz senkire ferde szemmel. Az sem kérdés, hogy belül ki hogyan rendezi magában a dolgokat, mert a hír szent, de a vélemény szabad, ezt a kimondott-kimondatlan paktumot soha – ha már focit emlegettünk – föl nem rúgja senki.
De ekkor – még figyeltelek titeket, ahogyan távolodtok –, már az autóban ültetek, kihajtottatok a lámpavilágra, és azonmód bele is csöppentetek a dugóba.
És csak az maradt számotokra a tét, hogy odaértek-e akkorra, barátaim, ahová és amikorra jutni szerettetek volna.