III./13. Az igazán fontos mondatok észrevevéséről

Kedves Jóakarónéni vagy Bácsi!

Klasz, hogy tudok már olvasni mert a múltheti levélből, amit írni tetszet sokhasznosat tuttam meg kedvencemről a labdarúgásról. Tesék viszont asztis megmondani, hogy ha Öcsi a Honvédban meg a Real Madridban focizott, akkor mejik csapatban játszott az a Dietrich, akit a Cucu meg a Pelé meg a Cruyff mellet névszerintis meg tetcszett említeni?

Mielőbi válaszodat várja
 
V. M.
2.z

Kedves Másvilági Televízió!

Gondolom, Jóakaró álnevet használt, de ez most nem számít. A lényeg, hogy utalt szegény Fricire, már azért titulálom szegényt szegénynek, mert 1933-ban már erős szomorúsággal küszködött, egyébként mostanában jól tartja magát ez a marha. És olvastam azt nyárcsináló utalást Marlene Dietrichre, tudniillik a Fricit akkoriban foglalkoztatta, miért jár az a nő férfiruhában. Hát persze a ma újságírói egészen más megvilágításban tárgyalnák a témát, de arról a Frici aligha sejthetett bármit is, mert olyasmiről az ő idejében nem illett beszélni. Szóval csak arra akartam fölhívni a figyelmüket, hogy, ha nem vennék észre, nagyot változott a világ odalenn, és nem vagyok benne biztos, hogy csak előnyére. Vagyis ennek jegyében harminchármazzanak itten.
 
Üdvözlettel

egy néző, aki egyben olvasó is

Kedveskéim,

ha adhatok egy tanácsot, és nem árulják el, ki súgott önöknek, Josef von Sternberget kérdezzék Marlene viselt dolgairól! Azt a rendezőt, aki fölfedezte és megcsinálta őt! Mert ki is volt Marlene valaha? Mint később a Callas, ő is duciként indult, csak a Kőhegyy Jóska meglátta benne a csiszolatlan gyémántot… és addig csiszolta, amíg dívát nem faragott belőle. Lesoványította meg kiszőkítette, még, kedveseim, a szemöldökét is magasra íveltette! Aztán már csak megfelelő smink meg világítás kellett… Halvány arcú lett meg titokzatos tekintetű meg hűvös nézésű meg érzéki… Pfuú… Valaha plump Fräulein. Most meg femme fatale! Vamp. Szóval forduljanak a Jóskához, melyik szekrényből kotorta elő azt a férfiruhát…
 
egy másik Jóakaró

Tisztelt Másvilágiak!

Mindenekelőtt köszönöm, hogy e hasábokon is említették nevemet. Az én pályámon minden reklám, lett légyen akár jó, akár rossz, reklámnak számít! Férfiruha-viselésem kapcsán viszont tudatnom kell mind önökkel, mind a tisztelt olvasókkal, hogy az a kampány mindösszesen előre megtervezett marketingfogás volt, semmi más. Kérdezzék meg felőle a Gretát is.

Köszönettel üdvözli magukat
 
Marlene Dietrich

Ti, ott!

Miért nem hagyjátok már nyugodni ezeket a nyanyákat, és miért nem azt mutogatjátok, ami mindenki érdekel, hogy a Paris Hilton meg a Britney Spears mekkora terpeszben száll ki a limuzinból?

Egy Rosszakarótok!

Kedves Tanítványaim!

Már régóta spekulálok arról, hogy van, ugye, ez a lét maga, mint olyan. Van továbbá ennek két pólusa, az egyik a kezdeményező, a másik a megőrző. Na már most ez a kettő a szellemben nem válik szét, csak hát a testben mintha mégis. De azért valójában mégsem. A jelenséget leírandó a görög androsz (férfi) és güné (asszony) szóból előbb-utóbb valaki ügyesen meg fogja alkotni azt, hogy androgün, és ez a kifejezés talán segítségetekre lesz, hogy válaszolt találjatok arra a benneteket foglalkoztató kérdésre, miszerint valójában miért visel adott esetben egy nő férfiruhát (és fordítva).
 
Platón

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Megtisztelő érdeklődésére, miszerint milyen emlékeim vannak az említett Marlene Dietrich nevezetű színésznőről, csak azt válaszolhatom, hogy jómagam akkortájt alapvetően írással foglalkoztam, és ugyan örömömre szolgált, hogy Professor Unrat oder Das Ende eines Tyrannen című, régebbi regényemből – amelyet magyarra K. Dezső (?) fordított Ronda tanár úr címmel (nem tévesztendő össze se az Aranysárkánnyal, se a Hannibál tanár úrral) – film készült, és abban, ha jól vagyok értesülve, Lola Lola szerepét a nevezett művésznő alakította, de korabeli ruházatáról, legnagyobb sajnálatomra, semmiféle maradandó emlékkel nem rendelkezem.
 
Heinrich Mann

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Karácsonyi körkérdésére válaszolva közölhetem önnel, hogy mind Marlene Dietrich úrnő, mind Heinrich Mann úr ruházkodásával a legmesszebbre menőkig elégedett vagyok, abban semmi kivetnivalót nem találok, bár sál viselését mindkettőjüknek javallanám.
 
Kosztolányi Dezső

Drága, aranyos levélírók,

ez vicc, hogy mérhetetlen mohóságotokban már a múltba is visszamenekültök egy kis zaftos pletykáért! Szerintem egyébként nem történt egyéb, mint hogy egy alig harmincéves nő világhírű lett a Kék angyallal Európában, megjegyzem, megérdemelten, aztán a siker Hollywoodig röpítette őt, az ott forgatott Marokkóért rögtön Oscar-díjra jelölték, és mert a Paramount Pictures, akikkel leszerződött, próbált minél több lóvét kihozni belőle, hát kitaláltak mindenfélét, mivel szerepelhetne még többet az újságok címlapjain. Szerintem a Frici, bár már akkor is okos ember volt, kissé elnagyolta ezt a felületes megjegyzését, és nem kereste a dolgok igazi mögöttesét, mint egységes totalitást.
 
Georg Wilhelm Friedrich Hegel
esztéta

Tisztelt Riporterek!

Ismerőseim tájékoztattak, hogy az önök köreiben vita dúl a harmincas évek színésznőinek férfiruha-viselési hóbortjáról. Bár néhány esztendővel fiatalabb vagyok Marlene kolléganőmnél, de érintettnek érzem magamat a problémában, és – viselkedjünk européerként – megmondom önöknek őszintén, nem tartom a kérdést olyan súlyosnak, hogy érdemes lenne részletes taglalásával hosszasan rabolni az olvasók türelmét. Arra kérem tehát önöket, a jövőben tartózkodjanak a magánéletemet bolygató kérdések nyilvános fölvetésétől.
 
Greta Garbo

Kedves Mindenki!

Meglepődve figyelem, milyen levéláradatot indított el, s egyúttal milyen indulatokat kavart, hogy egy teljesen más témában kutakodó levélíró, rám hivatkozva, 2006-ban ismét szóba hozta, miért viselt férfiruhát egy német színésznő 1933-ban Amerikában. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a teljes 1933-as termésemből, utólag visszagondolva, a Pesti Napló október 15-i számában megjelent, Lelki fényűzés: gondolat című cikkemnek – amelynek, szerényen megemlítem, már a címe is figyelemre méltó – azt a mondatát tartom a leglényegesebbnek, amelyet most, szíves engedelmükkel, újból ideidézek: „Széklábat kellett faragnunk, mikor a művész gyötrelmében hajlandók lettünk volna már akár elnyomóink számára építeni fel a kristálypalotát, csak hogy alkothassunk: elnyomorodott bennünk az igazság keresésére kapott isteni ajándék is.”

Üdvözlettel
 
Karinthy Frigyes