III./16. A grenadírmarsról

   Kedves Másvilági Tévéhíradó! 

   Ebben a testet, lelket némileg kizökkentő időben nagyanyám jut az eszembe, egészen pontosan az anyai nagyanyám, ahogyan fakanállal a kezében áll a konyhában a sparhelt előtt, miközben készül a grenadírmars.
   Anélkül, hogy untatni kívánnám önöket néhai Nánássy Teréz élettörténetével, annyit mindenesete elmondok róla, hogy bár ő maga Budapesten született, leánya, az én anyám viszont Csehszlovákiában, kinek nagybátyja váratlanul szovjet állampolgár lett, vagyis a leszármazottak mostanság Magyarországon, Szlovákiában, Ukrajnában élnek; ismerjük nagyanyám nemzedékének egy helyben toporgó népvándorlását. Bonyolult történet, megértéséhez nem csupán földrajztörténeti műveltség szükségeltetik, talán mindösszesen csak a kimerevített kép (pause) érdekes az egészből, ahogyan egy őszülő hajú, szemüveges, enyhén megtestesedett asszony áll Budapesten, a Franzstadtban lábosok között: a gangról bekukucskálva lesem ki a titkait.
   Indul tehát a film (play), készül a grenadírmars, ebben a mostanság megszorításokkal terhelt időkben nem minden szándék nélkül idézem részint az emléket, részint a receptet, persze aki valaha evett hamisítatlan krumplistésztát, annak már a szó hallatán is összefut szájában a nyál, nem beszélve nagymamák múltból előbukkanó arcáról. Most persze tudnunk kellene különbséget tenni (stop) háborús idők, úgymond kötelező, és békeidők, ugyancsak úgymond önként vállalt megszorításai között, de esetünkben mindkettő egyre megy, a grenadírmars továbbra is grenadírmars, már amennyiben a liszt, a zsír, a tojás, a hagyma, a krumpli, a só és az őrölt pirospaprika ugyanaz maradt a mesterséges ételszínezékek korában is.
   A dolog egyébiránt avval kezdődött (play), hogy nagyanyám maga gyúrta a tésztát, gyúrta és gyúrta két dolgos kezével, a technológiát valahonnét a tizenkilencedik századból örökölte, addig gyúrta, amíg megfelelő állagúnak nem ítélte. Tésztát gyúrni persze ma is képes lenne bárki: liszt, tojás, zsiradék, só kell hozzá – meg hát némi iskolázott izom, hogy az ember méltó módon össze tudja dolgozni az anyagot, aztán meg tüdő, hogy kellően kifújja magát, amíg pihenteti a matériát, meg hát amíg előkészíti a grenadírmarshoz a további hozzávalókat, mert nagyanyám logisztikai rendszerekkel ugyan nem törődött, de valahogy mégis a megfelelő időben cselekedte meg a megfelelő teendőket.
   A problémáinkkal azonban már ezen a ponton szembe kell néznünk (pause), méghozzá elodázhatatlanul. Nagyanyám ugyanis (play) csak előkapta a stelázsiról a gyúródeszkát, azt a legalább félasztalnyi, két-három centi vastag falapot, amely az ő idejében kitüntetett helyen szerepelt a leghasználatosabb konyatartozékok között. Rendelkezett továbbá sodrófával, mert, ugye, ama tésztát nem volt elegendő csak úgy ukmukfukk összegyúrni, hanem nyújtani is kellett, aztán, ha már beborította a teljes gyúródeszkát, liszttel beszórni, újból összehajtogatni, újból nyújtani: tisztességes fizikai munkát végzett az én nagyanyám! Áldásos tevékenysége más dolgos izomcsoportokat mozgatott meg ugyan, mint amikor a háziasszony a bevásárlóközpontból fölcipeli a lakásba a megmelegítendő készételekkel teli szatyrokat, de, bevallom, jómagam – miközben ott lábatlankodtam körülötte – nem egy ízben láttam gyöngyözni nagyanyám homlokát ebédfőzés közepette, és hogy nem a konyhai pára csapódott le rá, azt utólag személyesen is tanúsíthatom.
   Meg aztán itt a kérdés (pause): honnan vette nagyanyám a zsírt? Mert bizony, olajat, az ő idejében, valamirevaló háziasszony nem ismert! Ráadásul az sem volt kérdés, milyen zsírt használt, mert nagyanyám idejében lényegében csakis mangalicazsír létezett, annak ellenére, hogy nem tudta azt senki, kinek milyen a koleszterinszintje, tán még azt se, egyáltalán létezik-e koleszterin meg szint, ugyanis Kelet-Közép-Európának ebben a térségében a mangalica dívott, későbbi idők sokat tettek érte, hogy még az ólakat is kitakarítsák utánuk, hogy aztán még későbbi idők mindenféle pántlikákkal föllobogózva visszaterelhessék őket. De akkor, nagyanyám idejében, semminemű politikai színezete nem volt egyetlen disznónak sem, mindösszesen csak húsa meg szalonnája, a disznóról meg mindenki tudta, hogy disznó, talán még ő maga is és punktum.
   Ahhoz viszont, hogy nagyanyám (play) ripsz-ropsz előkapjon a spájzból egy evő- vagy merőkanálnyi zsírt, ahhoz zsírosbödönt kellett tartania! Méghozzá becsben. Például tisztes háziasszonyként gondoskodnia kellett arról, hogy a bödön soha ki ne ürüljön! A miénket legalul, a polcok alatt tartotta, hogy a föntebbi régiók langy melege meg ne olvassza. A töpörtyű meg, miután korábban körültekintően kisütöttük belőle a zsírt, hetekre elegendő volt, karéj kenyerek s fölszeletelt vöröshagymák társaságában tömtük magunkba reggelire, vacsorára, bár a hagymát, akinek munkahelyi, iskolai elfoglaltsága úgy kívánta, jólneveltsége folytán a korai órákban inkább mellőzte.
   A többfunkciós zsír jelen esetben ahhoz kellett, hogy legyen min pirulnia a hagymának. Éppen csak jegecesre, mert – tévedésbe ne essünk – nem sült hagyma kell a grenadírmarshoz! Tudni kell a dolgokat időben abbahagyni, és nagyanyám az ilyen dramaturgiai problémák megoldásában mesternek bizonyult. A művelet megfelelő kivitelezéséhez mindenesetre megfelelő edénynek kellett rendelkezésre állnia – hol volt akkor még a teflon –, jobb háztartásokban persze előfordultak esetleg rézedények, de nagyanyám (nagyapámmal, anyámmal és apámmal egyetemben) nem tudott ilyen előkelő háztartást vinni. Voltak viszont kiváló vaslábosaik, zománcosak, zománctalanok, valamint lepattogzott zománcúak, nos, ezek egyikében pirult a hagyma.
   Pihent a tészta, pirult a hagyma, nagyanyám meg gyorsan megpucolt néhány krumplit. Nem kellett értük messzire mennie! A krumplisláda ott állt a fásláda szomszédságában, előkapott hát öt-hat szemet – aki hat emberre főz nap mint nap, tudja, mennyi a mennyi –, egy-két mozdulattal meghámozta őket, de nem ám krumplipucolóval, hanem közönséges, fanyelű késsel. Közben sokadik kezével kevert egyet-egyet a hagymán, hogy oda ne süljön, aztán a falikútnál gyorsan leöblítette a burgonyákat – amelyeket csak a szóismétlés elkerüléséért nevezek e néven, különben e szót úri köreinkben sose használta senki –, és beleaprította őket az átlátszósodó hagyma mellé a zsírba. Nagyanyám hétköznapi szemmértékkel is rendkívül szabályos kis kockákat darabolt a szabálytalan formájú krumplikból, mindig elkápráztatott történelmi arányérzékével.
   Amíg aztán a hagymával egyetemben a forró zsírban pirult a krumpli is – csak úgy, közbevetőleg, szórt rá csipetnyi sót –, visszatért a tésztához, és, ahogyan kizárólagosan ő tudta, rajta kívül, ez máig meggyőződésem, senki más a világon, a lehetséges legvékonyabbra nyújtotta azt a halványsárga valamit. Egy-két milliméter vastag, ha lehetett, tán annyi se, aztán olyan gyorsan hajtogatta, szórta a rétegek közé a lisztet, hogy össze ne tapadjanak, amilyen hirtelen föl tudott tenni térülte-fordultában egy fazék vizet, majd konyhakésével, amelyet kifejezetten e célra fent ki kövön, fölkockázta, végül egyenesen a vágódeszkáról a lobogó, forró, sós vízbe szórta, hadd főjön!
   Ó, a nagyanyám! Maga a két lábon járó méltóság elegáns necchálóval a fején, kivénhedt pongyolában, félretaposott mamuszban, akinek még arra is jutott mindeközben ideje, hogy a harmadikról lebotorkáló Zsófi nénivel kibeszélje a ház ügyes-bajos dolgait, különös tekintettel arra, miben ármánykodik már megint az a kibírhatatlan Lejthényiné.
   Mi egyebet is mondhatnék még a grenadírmarsról? A tészta kifőtt, a krumpli hagymástul megpirult, fölszívta a zsírt is, hajszálpontossággal volt az ugyebár kimérve, aztán már csak összekeverte a kettőt, meghintette az egészet pirospaprikával, és várhattuk nővéremet, hogy ebédre befusson az iskolából: nagyapámnak, anyámnak, apámnak estére meg kellett elégednie a maradékkal.
   Hogy mikor mosogatott el, azt én nem tudom. Ahogyan azt se, mikor szerezte be a zsírt, a hagymát, a krumplit télire, honnan vette azt a mérhetetlen tömegű tojást, és hogyan tudott olyan változatosan főzni, hogy észre se vettem, mikor eszem tésztát krumplival, mikor krumplit tojással, mikor meg tojást tésztával. Csak azt tudom, hogy nagyanyám főztjének az íze ma is a számban, és ha forró az étel, én is azt mondom a gyerekeknek, hogy „Vigyázzatok, tűzön főtt!”
 
   Kérdeznétek, Kedves Tévések, miért mondtam ezt most el nektek. Hát csak azért, hogy kimutassam, bizonyos aspektusból minden megszorító intézkedés rendkívül beruházás-igényes. Először is be kell szerezni olyan eszközöket, amelyek manapság nem tekinthetőek minden konyha állandó tartozékainak, kezdhetjük a sort a gyúródeszkával és végezhetjük a zsírosbödönnel. Továbbá olyan lakásban kell élnünk, amelynek lehet ugyan alacsony vagy magas a rezsije, de amely rendelkezik ám spájzzal, még ha korszerűen éléskamrának neveztetik is, hogy legyen ugyanis, ahol elfér a fölhalmozott krumpli, hagyma, liszt, zsír. (Esetünkben tekintsünk el attól, hogy a mangalicazsír mai ára nem összemérhető a napraforgó olajéval – köztudomásúlag az utóbbi jelentős hátrányára.)
   Ja, és még valami. Nem utolsósorban az egészhez minden családba kell egy senki mással össze nem téveszthető, olcsó munkaerő. Egy főállású nagyi.

   Figyelmeteket köszönve üdvözöl benneteket hívetek (stop),